Lélekvesztőn (Edgar Allan Poe: Arthur Gordon Pym, a tengerész)
Fotó: Wikipedia
Lélekvesztőn (Edgar Allan Poe: Arthur Gordon Pym, a tengerész)

Hogyan forgatja fel Edgar Allan Poe egyetlen regénnyel mindazt, amit a felvilágosodás az emberről gondolt? Keresztes Balázs ismét remekel a Classic Shorts legújabb részében!

A romantika vonzódik a különlegeshez, a megmagyarázhatatlanhoz, a távoli, elérhetetlen helyekhez és a színes, egzotikus tájakhoz. A romantika szereti a kalandot és a veszélyt, szereti a szélsőséges helyzeteket. – Ha felnőttfejjel még emlékszünk irodalomtankönyveink ezekhez hasonló mondataira, akkor elmosolyodva ugyan, de bólogatunk. Eszünkbe jutnak Hugo és Dumas kalandregényei, Walter Scott románcai vagy Delacroix észak-afrikai témájú „egzotikus” festményei. Sokak számára a romantika nem is jelent többet ennél: nem több annál, „amit gyerekkorunkban olvastunk”, amit „gyerekként szerettünk”.

Ezek persze nem véletlen analógiák, hiszen a romantika (legkorábban Rousseau-tól számítva) szorosan összefügg a gyermeki lét és gyermeki fantázia fogalomkörével. Ha a gyermeket a civilizáció káros hatásaitól mentes „romlatlan”, „természeti” lényként képzeljük el, akkor kívánatos, sőt természetszerű (khmm…), hogy visszavágyódunk ebbe az állapotba, és művészetünket megpróbáljuk hozzáigazítani azokhoz az alkotói eljárásokhoz, melyek terméke még ezt a gyermeki, szárnyaló fantáziát is kielégítené. Kalandra és incidensre vágyunk, mondaná Stevenson, színpompás képekre, mondaná William Morris. Ha pedig az egyéni ember romlatan, naiv állapota a gyermek volt, akkor a társadalmi vagy történelmi ember romlatlan állapota nem más, mint a történelem előtti barbár: az Édenkert Ádámja és Évája, a távoli szigetvilágok őslakosa vagy a városoktól tisztes és biztos távolságra, a földhöz viszont közel, a természettel teljes összhangban élő paraszt, akinek ősi, törzsi, népi művészete zsinórmérték a romantikus művész számára.

Ez mind szép és jó addig, amíg (szintén Rousseau-t követve) az ember gyermeki, természeti állapotához a béke és a harmónia képzetkörét társítjuk. Ezt azonban nehéz kivitelezni bármiféle konceptuális szemellenző alkalmazása nélkül: a természethez ugyanis ugyanúgy hozzátartozik a bubópestis és a galandféreg, mint a gyöngyvirág, a gyermeki létnek pedig ugyanúgy része az öncélú állatkínzás, mint a feltétlen szeretet, az őslakos szigetlakók élete pedig nemcsak a természet gyümölcseinek korlátlan élvezetéről, hanem legalább annyira a kényszerű kannibalizmusról is szól. Milyen művészetet eredményez, ha az ő fantáziájukat követjük?

A novelláiról és egy-két verséről híres amerikai író, Edgar Allan Poe egyetlen regénye, az Arthur Gordon Pym, a tengerész már a nyitófejezetében állást foglal ebben a kérdésben. A tengerhez, a hajózáshoz, következésképp a messzi tájakhoz megszállottan vonzódó kamasz főszereplő, Arthur Gordon Pym egy éjszaka kilopózik Augustus nevű barátjával, hogy kihasználják a kedvező széljárást, és a szülők tudta nélkül vitorlázzanak egyet. A kamaszos csínnyel és gyermeki izgalommal átitatott felütés ígérete a következő: az igazán nagy kalandok azokra várnak, akik nem riadnak vissza sem a szülői szigortól, sem az éjszaka sötétjétől, sem a háborgó tengertől.

De mi van akkor, ha ezzel hibát követnek el? Mi van, ha a tengeri kalandoroknak igenis van félnivalójuk? A romantika fekete eminenciásai, Goya vagy Hoffmann sötéten vihogva intették volna vissza a biztos szárazföld felé hajósainkat, vagy legalábbis közölték volna velük: ki ezen az éjszakán tengerre szállsz, hagyj fel minden reménnyel! De az olvasó ugyanúgy tudja, hogy Poe nem Dumas és nem Stevenson, hanem ugyanúgy a sötét romantikusok közé tartozik, és az ő szereplői sem indulnak jobb esélyekkel. Hamar kiderül ugyanis, hogy a kedvező szellő valójában egy óriási vihar előszele volt, a kaland ötletgazdája, a vakmerő Augustus valójában a családi vacsoránál titokban lerészegedett kamaszfiú, aki mindvégig öntudatlanul cselekedett, és akinek „magára kényszerített közönye valójában zaklatottságot takar”. A romantika árnyoldalának kevés kifejezőbb képe van, mint amit Poe itt elénk tár: Arthur Gordon Pym, amint a jeges széltől és a hirtelen rátört halálfélelemtől kijózanodva, önkívületbe esett, beszámíthatatlan embertársával hánykolódik az árbócát vesztett lélekvesztőjén iránytű nélkül, miközben a vaksötétben végérvényesen szem elől tévesztette a biztos partot. Pym egy ponton „velőtrázó sikolyt” hall az éjszakában: a történet logikus értelmezése szerint egy vészesen közeledő hajó matrózai próbálják figyelmeztetni, de talán csak most ér el a füléhez Goya, Hoffman, és teremtője, Poe kacaja.

A fiatal hajósok szerencsésen megmenekülnek a Nantucket felé tartó bálnavadászhajó, a Pingvin érkezésének köszönhetően. A kis híján katasztrófába torkolló éjszakai kaland intő jel lehetett volna számukra, de ahogy a regény egy későbbi pontján Pym részletesen kifejti, a szélsőségesen negatív vagy pozitív állapotból nem lehet hirtelen átlépni annak ellenkezőjébe a tudat szándékos felejtése nélkül. Magyarán bármilyen kilátástalan helyzetben találták is magukat az éjszakai tengeren, az elfojtás önvédelmi mechanizmusainak következtében később képtelenek lesznek ezt kellő intenzitással felidézni és ebből fontos tanulságokat levonni. A halálközeli élmény megmarad rossz álomnak, a fiúk pedig visszanyerik egészséges életösztönüket. Egy biztos: elhatározzák, hogy a felnőtteket meghagyják a tudatlanság homályában.

Ahelyett tehát, hogy örökre eltántorodnának az újabb tengerre szállástól, Pym és Augustus röviddel ezután máris a következő, ennél is nagyszabásúbb tengeri kaland tervezésébe fog: elhatározzák, hogy felszöknek a Grampus nevű bálnavadászhajóra, és útjukat a déltengerek felé veszik. Poe regénye – Verne, Baudelaire, Lovecraft, Borges, Magritte, Perec, Auster és mások mellett – elsősorban kor- és pályatársát, az amerikai Herman Melville-t, a tenger irodalmának talán legnagyobb szerzőjét is megihlette, és Poe kalandor főszereplőinek rendületlen kalandvágya, amely szüntelenül a veszélyes ismeretlenbe csábítja őket, visszaköszön a Moby Dick leghíresebb passzusaiban is. „Szeretek hajózni tiltott tengereken, szeretek kikötni barbár partokon” – halljuk Ishmael vallomását a nagyregény első fejezetében, de még inkább idekívánkozik Bulkington, a nantucketi hajós alakja, aki éppen csak kikötött egy többéves hajóút után, másnap máris új útra indul a Pequod fedélzetén:

„Mintha perzselte volna a talpát a föld. […] Úgy történt vele, mint a vihar hajigálta hajóval, amely nyomorúságosan sodródik a széliránti part mentén. A kikötő örömest nyújtana segítséget; a kikötő könyörületes; a kikötő biztonság, kényelem, tűzhely, vacsora, meleg takaró, barátok, minden, ami halandó részünknek kedves. De abban a viharban a kikötő, a szárazföld a hajó legszörnyűbb veszedelme; menekülnie kell vendégszeretete elől; egyetlen érintése a földnek, még ha éppen csak súrolja is a tőgerendát, végigremegtetné tetőtől talpig. […] Látod már e halálosan elviselhetetlen igazság felvillanását: minden mély, komoly gondolkodás a lélek rettenthetetlen erőfeszítése, hogy kinn maradjon tengerének nyílt függetlenségében, mialatt ég és föld legvadabb szelei összeesküsznek, hogy kihajtsák az álnok, szolgai partra. Mivel pedig a földtől távol lakozik egyedül a legmagasabb igazság, parttalanul és végtelenül, mint az Isten, ezért jobb elpusztulni abban az üvöltő végtelenségben, mint dicstelenül szél után sodródni, még ha az a biztonságot jelenti is. Mert ki akarna, ó, féregként gyáván partra kúszni?”

A zaklatott léleknek nincs helye a biztos parton, ahogy a zaklatott elmének sincs helye a tudás biztos keretei között, és nem véletlen, hogy a végtelen ugyanúgy vonzza Ishmaelt és Bulkintont, mint Pymet és barátját. A szórakozott bölcsész, Ishmael annak ellenére is kitart rendhagyó elképzelése mellett, hogy hajóra szállás előtt mindenhonnan sötét ómenek teszik számára a napnál is világosabbá: vesztébe tartó hajóra szegődik. Kapitánya az Ótestamentum istentagadó királyának nevét viseli; a templomban saját szemével látja a tengeren veszett hajósok emléktábláit; az éjszakai szállása előtti fatákolmányban akasztófára ismer; filoszi éleslátással szúrja ki, hogy Nantucket legelterjedtebb vezetékneve a Coffin, vagyis koporsó, és hogy jövőbeli hajója egy kiirtott indiántörzs nevét viseli – majd filoszi vaksággal elfelejti mindezt összefüggésbe hozni a saját életével.

Poe, ha Pymnek közvetlenül nem is, olvasójának ugyanúgy elejti azokat a romantika-jeleket, amelyekből az a történet baljós kimetelére következtethet. Túl azon, hogy a regény legfontosabb irodalmi előképe Coleridge sötét balladája, az Ének a vén tengerészről, az olvasónak feltűnhet, hogy Pym nevében a fiatalon elhunyt George Gordon Noel Byron egyik keresztneve is el van rejtve; gyerekkori lélekvesztője, az Ariel nemcsak Shakespeare légi szellemére, hanem arra a csónakra is utal, amelyen a másik nagy romantikus, Shelley a halálát lelte. Miközben Pym potyautasként a raktérben bujkál, Augustus titokban felcsempészi a hajóra a főszereplő hűséges újfundlandi kutyáját, Tigrist, és nincs az a romantikarajongó olvasó, aki (pláne ilyen ómenek után) ne látna ebben is rejtett utalást a romantika másik nagy mániákus látnokára, William Blake-re. Pym azonban, Ishmaelhez hasonlóan, mit sem sejtve száll tengerre.

Azok az olvasók, akik A Maelström poklábant olvasva ismerték meg Poe-t, akik a regény kézhezvétele előtt találkoztak az azt illusztráló 19. századi metszetekkel, amelyeken rothadó tetemekkel teli fedélzetet, jégbe szorult hajótesteket és ködtengerből kiemelkedő kaszás jégóriásokat látunk, és akik hallottak arról, hogy a regény Verne által írt folytatása magyarul a csodálatos Jégszfinx nevet viseli, nem tévednek nagyot, ha a történetet a sarkvidéki gótika olyan műveként azonosítják, amelynek borítójára legalább egy zimankós Caspar David Friedrich-festmény dukál, és amelyet a kortárs olvasó jobb híján Carpenter Thing-jéhez, a 2018-as Terror című fagyhorror-sorozathoz, vagy a Trónok harca vonatkozó jégzombi-jeleneteihez tud társítani.

Ehhez képest a kibontakozó cselekmény egészen a hirtelen érkező végkifejlettig meglepően közel áll a hagyományos tengeri kalandregények atmoszférájához és történetelemeihez: fedélzeti lázadás, tengeri vihar, kannibalizmus, hajótörés, majd bujkálás és menekülés a szigetek gyilkos őslakosai elől. Távolról nézve a történetet csakugyan írhatta volna akár Verne, akár Stevenson, de akár még a korai Melville is. Távolról nézve mindez inkább Defoe, mintsem Coleridge hagyománya. És ez meglepő módon, bizonyos szempontból még a történet előnyére is válik: talán megkockáztathatjuk, hogy Poe regénye éppen ezért máig élvezetes olvasmány lehet a tisztán kalandos cselekményét kereső fiatal átlagolvasónak is.

Az első fejezetben meglebegtetett kilátástalan sötétség látszólag háttérbe szorul a kalandok mögött, és csak a történet részleteiben kezd szép lassan visszaszivárogni, úgy, ahogy a léket kapott hajóba a gyilkos tengervíz. Természetesen a felszínen is történnek sötét incidensek: emberek koponyáját zúzzák szét bunkósbotokkal, egy zendülés során ember embernek vágja el a torkát, a sebesültek tehetetlenül, rothadó sebekkel hevernek a forró egyenlítői nap perzselő sugarai alatt. Mindennek a képi világához azonban kétszáz év kalandregényirodalma és száz év mozija után annyira hozzászoktunk, hogy nem emiatt válik emlékezetessé számunkra Poe klasszikusa.

A tétek máshol vannak. Mert ha azok, akik zaklatott lelkük által hajszolva tengerre szállnak, és a végtelen óceánon akarnak megszabadulni a démonjaiktól, akik itt keresik a békét és a megnyugvást, akarva-akaratlan, valahol mélyen hisznek a rousseau-i tanokban: a háborítatlan természet majd lehántja rólunk a civilizáció kényszerzubbonyát, és talán összhangba kerülünk önmagunkkal. De ne felejtsük, továbbra is Goya, Coleridge és Poe felségvizein hajózunk: mi van akkor, ha az az énünk, amellyel idekinn találkozunk, még annál is félelmetesebb, ami elől menekülünk? Az Arthur Gordon Pym ennek a romantikus dilemmának az egyik legfontosabb dokumentuma. A kalandokkal és veszélyekkel járó erőszak, halál és megpróbáltatások mögött ugyanis azok a legerősebb jelenetei, ahol az elbeszélő, a mindezeket elszenvedő Pym minderre reflektál, és mintegy elszörnyedve csodálkozik rá arra az önmaga számára is idegen énjére, amely ezekben a rendkívüli helyzetekben előbújik belőle. Arra a Pymre, aki, ha a helyzet azt követeli, gondolkodás nélkül kitörné hűséges, ugyanakkor megvadult kutyája nyakát; arra, aki gyötrő szomjúság és éhezés elől kínlódva önként menekülne a halálba; arra, aki a kezdeti vonakodás után belemegy abba, hogy sorsot húzzanak, hogy eldöntsék, ki válik a túlélőkből kannibál-áldozattá, hogy megmentse a többieket, és mindenekelőtt arra, aki e folyamat során a leggyilkosabb indulatot véli felfedezni magában a társai iránt. Odakinn a vad tengeren Poe főhőse arra döbben rá, hogy a leginkább embert próbáló helyzetben a legcivilizáltabb városlakó is félelmetesebb lesz a legvadabb kannibálnál. Valahol a Rákterítő környékén az Arthur Gordon Pym végleg elbúcsúztatja a felvilágosodás emberképét és az abból született koraromantikus természetidillt.

A regény végén a hányattatott Pym egyetlen életben maradt társával, egy túszul ejtett bennszülöttel és egy elkötött indián kenuval utolsó erejével bágyadtan beevez a hófehér déli-sarki fagyos ködbe, a történet pedig megszakad. A földrajzos hajlamú Poe-kutatók (nem kis mértékben a zavaros utószó alapján) ezután különféle elméleteket szőttek: Pym átjárót talált a Föld középpontjába, rálelt az „üres Föld” (hollow Earth) kapujára…

Ezek az olvasatok azonban Verne-t, és nem Coleridge-t, nem Melville-t követik. Melville egyre allegorikusabb hajóstörténeteinek ugyanúgy az a megmagyarázhatatlan, üres és jelentésnélküli fehérség a végpontja, amelyet Moby Dick, ez a „csuklyás fehér fantom” fehérsége jelez, és amely a lélek ürességét, és végső soron az élet értelmezhetetlenségét jelképezi, úgy Arthur Gordon Pym úticélja sem földrajzilag, hanem egzisztenciálisan értendő. Úticélja ugyanúgy racionálisan megmagyarázhatatlan, mint Odüsszeusz utolsó útjáé; ahhoz a fehér horizonthoz hasonlít, ahová William Blake-et, Jim Jarmusch Dead Manjének főhősét sodorja a tenger halotti kenujában.

És hát Poe, aki legalább annyira vadromantikus, mint analitikus rejtvénygyáros, erre is elejtett számunkra néhány utalást. Edgar Allan Poe – Arthur Gordon Pym: a Gordonról már beszéltünk, a továbbiakban egyértelmű az analógia. Márpedig Pym Edgartonból, Edgar-townból, vagyis Edgar-városból hajózik ki – az író tehát önmagát teszi vízre, és az ismeretlenbe távozó énjét szemléli. Mint mindenki, aki tengerre száll, és mindenki, aki kellően bátor ahhoz, hogy a romantikus irodalom vadonjában  felfedezze önmaga barbár tükörképét.

*

Poe kisregényét Bart István, a Moby Dicket Szász Imre fordításában idéztem – mindkettő a magyar műfordítás kiemelkedő mesterműve. Az Arthur Gordon Pym legutóbb az Európa Kiadó „Kapszula Könyvtár” sorozatában jelent meg 2021-ben.

Az esszé szerzőjéről
Keresztes Balázs (1990)

Irodalomtörténész, fordító. Az Élet és Irodalom rendszeres szerzője és a Négy Fal Között Olvasókör YouTube-csatorna alapítója.

Kapcsolódó
Szörnyénünk térképe (Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete)
Keresztes Balázs (1990) | 2021.06.25.
A papírmunka fehér poklában (Herman Melville: Bartleby, a tollnok)
Keresztes Balázs (1990) | 2020.06.04.