6 perc világhír! A francia világ az irodalmár és matematikus Jacques Roubaud-t gyászolja, Amerikában a férfiliterátorok kiveszését emlegetik, és még egy Kafka-aukció is szóba kerül László Ferenc heti hírszemléjében.

Múlt csütörtökön, éppen a 92. születésnapján Párizsban elhunyt a francia irodalom egyik nagy öregje és beskatulyázhatatlanul különleges alakja, Jacques Roubaud.

A matematikaprofesszorként is tevékeny, és e tudását az irodalom terepén is játékba hozó Roubaud első versei még a negyvenes évek közepén Aragon méltató szavainak kíséretében jelentek meg,

míg maga az ifjú költőjelölt Paul Éluard megveszekedett rajongójának vallotta magát. Költői születését utóbb mégis bő két évtizeddel későbbre, 1967-re tette, amikor Raymond Queneau a Gallimard kiadására érdemesítette a szonett és a go-játék kettős ihletésében megformált Roubaud-kötetet, amely az ∈ címet viselte. (Ha minden igaz, úgy e megfeleltetési jellel a matematikában egy adott halmazhoz tartozást szokás jelölni.) Roubaud ez idő tájt nyert bebocsáttatást, méghozzá ugyancsak Queneau kooptáló gesztusa révén, az Ouvroir de Littérature Potentielle, vagyis az OuLiPo, magyarán a Lehetséges Irodalom Műhelye elnevezésű csoport tagjainak sorába: oda, ahol költők, írók (és matematikusok) játszanak, a lehető legkomolyabb módon, egymással versenyben, a többiek által felállított szabályok betartásával. De a szűnhetetlenül kísérletező kedvű és majd’ ily kifogyhatatlanul fanyar-gunyoros alkotó, az egykoron a Merlin Színházban is fellépett, a nemrég elhunyt Horváth Ivánnal pedig termékeny szellemi kapcsolatban állt Jacques Roubaud és munkássága jellemzését bízzuk magára a szarkasztikus költőre. Vagyis Jacques Roubaud olvassa a Jacques Roubaud címszót az Irodalom, szövegek, dokumentumok XX. századi kötetében:

„Most érek az oldal közepére, egy költeményhez, amelyet a számozott kérdésekre tagolt „szövegkövető tanulmány” (a „kézikönyv-módszer") kedvéért idéztek be és ajánlásokat csatoltak hozzá („előadások és ismertetések” számára). A költeményt a GO 151 cím rondítja el (ami nincs a könyvemben), s ez a mintegy összefoglaló olvasat utat nyit annak a felfedezésnek, hogy itt egész egyszerűen a go egy részére történne utalás („idézőjelbe” téve), arra a góra, amely fontos szerepet játszik a kötet szerveződésében. A szorgalmas olvasónak föltett I. számú kérdés a következő:

E költeményt Roubaud így határozza meg: „szonett prózában". Mely elemek igazolják ezt az elnevezést? E nekem tulajdonított költemény olvasatáról föladott kérdés megválaszolását szívesen átvállalom, abból indulva ki, ahogyan a vers ezen az oldalon megjelenik. Az történt, hogy a szavak közé szabályos rendben elhelyezett valamennyi fehér folt (ezek ugyanúgy megvannak a „fehér” sorozatkiadásban mint a zsebkönyvváltozatban), a szövegnek mindazon része, amely ritmikai jelölésként tökéletesen megfejthető analógiát teremt a költemény és egy hagyományos szonett között – mind eltűnt. Ami maradt, az nem más, mint durván négy tipográfiai sávra felosztott szósorozat. Miután a kihagyások funkciója a költeményben nagymértékben meghatározza a szavak egymásutániságának értelmét, ez a szöveg semmiképp nem minősíthető „prózában írott szonettnek”, de bármiféle értelmet is igen nehéz kihámozni belőle. Ha diák lennék, ebből az olvasási gyakorlatból csak egyetlen következtetést vonhatnék le, azt, amit hajdan néhány elsős általános iskolai osztálytársam a következő versezetben adott meg:

„Jacques Roubaud

S e g g d u g ó!”

*

Miközben Franciaországban e rendkívüli férfiú elhunytát gyászolták, szombaton a New York Times hasábjain egy olyan publicisztika jelent meg, amely a teljes férfinem irodalmi jelenlétének elenyészését és annak társadalmi veszélyeit tárgyalja. A pikáns felvetés a nevadai egyetemen kreatív írást oktató David J. Morris vendégesszéjében került kifejtésre e kérdés középpontba állításával: „Mi lesz az irodalommal – és igen: a társadalommal –, ha a férfiak többé nem írnak és nem olvasnak?” A Las Vegas-i professzor véleménycikkében kijelenti, hogy

a férfiak irodalmi alulreprezentáltsága és annak mértéke (az angolszász világban) mára nem egyszerűen ténnyé, de egyszersmind valóságos kockázati tényezővé vált.

„A fiatal férfi regényíró ma már ritka faj” – idézi ezzel kapcsolatban a Simon & Schuster kiadó egyik főemberét, valamint Joyce Carol Oates 2022-es, komoly vihart kiváltó tweetjét, mely szerint a fiatal fehér írók első regényének elolvasására immár a kiadói szerkesztőket sem lehet rávenni. Márpedig Morris szerint a férfiak kiveszése az alkotói oldalon csak tovább fokozza a másik, még aggasztóbb tendenciát: a férfiolvasók számának és arányának egyértelmű csökkenését. A fiatal férfiak többsége ma, úgymond, a videójátékok és a pornófogyasztás táján keresi a stresszoldást, és ha mindezek mellett még némi intellektuális stimulációra támad igény e körben, akkor azt nagyobbára a „manosphere” valamelyik vezérürüjénél, azazhogy vezérbikájánál, például Joe Rogannél keresik a maszkulinitásukban magukat fenyegetve érző egyedek. A mindezekben rejlő veszélyt pedig a szerző nem meglepő módon az idei Trump-győzelemmel érzékelteti, a diadalmaskodó jelölt mögött egyfajta Harcosok klubja-szerű, frusztrált-sértett férfitábort azonosítva. Morris szerint számukra – és egyúttal a nők számára is létfontosságú lenne az, hogy a férfiak tömegesen visszataláljanak a kortárs irodalmi fikció közegébe, ahol oldódhatnának a feszültségek, s ahol számottevően gyarapodhatna az értelem és általa a kölcsönös megértés is.

*

Végezetül essen pár szó egy kamaszfiú kétsoros emlékkönyvi bejegyzéséről, amely valahogy így szól: Van jövés-menés, elválás, és gyakorta elmarad – a viszontlátás. Vagy ahogy a német eredetiben betűhíven áll:

„Es gibt ein Kommen und ein Gehn
Ein Scheiden und oft kein – Wiedersehn”.

E bús megállapítás önmagában, úgy lehet, még azzal együtt sem tarthatna igényt a figyelmünkre, hogy az igazságtartalmát életkortól függetlenül könnyű mélyen átérezni. Csakhogy a[z 1897.] november 20-i dátummal Hugo Bergmann emlékkönyvének hatodik oldalára Prágában bejegyzett

koravén életbölcsesség szerzője nem más, mint a 14 esztendős Franz Kafka volt.

Ilyeténképpen ez a rövidnadrágos zsenge tekinthető a 100 éve elhunyt Kafka legkorábbi ránk maradt szerzői kéziratának – s ekként már szerfölött érdekes lehet: az irodalomtörténészeknek, és persze még inkább a kéziratgyűjtőknek. Az utóbbiak most egészen december 18-ig licitálhatnak az interneten erre a mondhatni emós hangvételű bejegyzésre, amelynek szinte törvényszerűen túlértelmezett jelentésén maga az emlékkönyv tulajdonosa, az utóbb Izrael nemzeti könyvtárát megalapító Bergmann, Kafka hajdani gimnáziumi jóbarátja évtizedek múltán így morfondírozott:  

„Amikor Kafka a barmicvója táján leírta ezeket, vajon tudatában volt-e annak a mély jelentésnek, amit ma hozzárendelünk a szavaihoz? – Nem tudom... valószínűleg ezeket a sorokat figyelmeztetésként értelmezhetjük a generációja számára.”

Most mindenesetre új tulajdonos birtokába kerülhet ez a bergmanni emlékkönyv, méghozzá a Bonhams aukciós cég reményei szerint előreláthatólag úgy 10-15 ezer dollárért.