A tiltakozás- és bojkottalapú aktivizmus a múlt héten újabb győzelmet, habár nyilvánvalóan vitatható értékű győzelmet aratott Nagy-Britanniában, midőn

a walesi Hay Fesztivál után az Edinburgh-i Nemzetközi Könyvfesztivál (EIBF) is megszakította együttműködését kiemelt szponzorával,

a Baillie Gifford befektetési alapkezelő óriáscéggel. Az éppenséggel a skót nagyvárosban megalapított és székhelyét mindmáig ott tartó nagyvállalat ellen a Fossil Free Books nevű akciócsoport indított kampányt tavasszal, elítélve azon kapcsolatokat, amelyek a Baillie Giffordot részint Izraelhez, részint a fosszilis energiahordozók iparágához fűzik. A mára több mint 700 szigetországi irodalmárt és a kiadói szektorban dolgozó szakembert a tagjai sorában tudó csoport nyomásgyakorlását azon szoros összefüggés jegyében fejtette ki és vélte igazolni, amely úgymond „a Palesztina iránti szolidaritás és a klímaigazságosság között fennáll”. A cég pedig hiába védekezett azzal, hogy befektetéseinek mindössze a két százalékával vesz részt a kőolaj- és földgáz-kitermelés és -kereskedelem ágazatában, míg ellenben sokkal nagyobb összegeket fektet a tiszta, környezetkímélő energiaforrásokra való átállást előmozdító vállalkozásokba. Ahogyan az az érv sem hatotta meg a tiltakozókat, hogy 

szolidaritási akciójukat saját logikájuk érvényesítésével igazából akár az Instagramra és az Amazonra is kiterjeszthetnék.

A Fossil Free Books kampánya ezzel szemben hatékonynak bizonyult, természetesen az ilyen akciók számára leginkább alkalmas terepül szolgáló kulturális szférában. Vagyis tiltakozásaikkal és bojkottként értelmezhető csoportos visszalépések révén sikerült rákényszeríteni előbb a Hay Festival, majd most az Edinburgh-i Nemzetközi Könyvfesztivál szervezőit arra, hogy lemondjanak azokról a szponzori pénzekről, amelyekkel a Baillie Gifford támogatta a rendezvényeiket. (A skót fesztivált éppenséggel két hosszú évtized óta.) Ám hogy ez az eredmény merőben kétes értékű és igen rossz érzéseket kelt sokakban, azt jól érzékeltetheti az EIBF igazgatójának elkeseredett nyilatkozata. Jenny Niven ugyanis nemcsak azt tette egyértelművé, hogy kizárólag az augusztusi rendezvény megzavarásától tartva, a csapatára nehezedő nyomást immár elviselhetetlennek ítélve engedett a követeléseknek, hanem azt is, hogy az ilyesfajta „sikerek” kontraproduktívak, s a jótékonysági és nonprofit szervezetek jövőjét fenyegetik.

Minthogy Nagy-Britannia talán legjelentősebb tényirodalmi díját a Baillie Gifford nemcsak pénzzel támogatja, de maga az elismerés is a tágzsebű szponzor nevét viseli, így a cég kulturális jelenlétének felszámolására törő akciók még aligha értek véget. Persze köztudomásul szolgál, hogy ez az ügy mindössze egyetlen apró tételt jelent azon közéleti és/vagy ideologikus alapú konfliktusok hosszú sorában, amelyek napjainkban mélyen megosztják Európa és Észak-Amerika kulturális életét. Valódi háborúk dúlása idején illő önmérsékletet tanúsítani a militáris szóképek és párhuzamok alkalmazása terén, ám ez nem is olyan könnyű, midőn olyan elmérgesedett és irracionális ellentétekről van szó, amelyeknek a veszélyességét és bornírtságát még az abszurd komikum számottevő jelenléte sem képes enyhíteni. Futtában, és a szellemességet nem nélkülöző feldolgozások közül említve ilyen, cseppben a tenger-jellegű konfliktus a Párizs hatodik kerületében egymással szomszédos szélsőjobbos és progresszív könyvesboltok kirakatra és járdára kiterjeszkedő heves ellentéte, amelyről nemrég a L’Obs hasábjain olvashattunk. És persze ilyen, csak éppenséggel országos méretű konfliktus az, amely az amerikai iskolai és közkönyvtárak körül gerjeszt vitákat változatosan szélsőséges álláspontokat kirajzolva, s amelyről pár hete John Oliver műsora adott egyszerre kimerítően alapos, felvillanyozóan okos, no meg elkedvetlenítően hiteles áttekintést.

*

Az imént említett L’Obs legfrissebb számában, de éppígy a Le Monde hétvégi kultúrrovatában is a jelentőséghez illő nagy terjedelemben foglalkoztak Franz Kafka halálozási centenáriumával, helyesebben annak apropóján az életmű örökkön hatást gyakorló befolyásával, nem szűnő, sőt inkább nagyon is fokozódni látszó időszerűségével. Kafkaïen, -ïenne – ez a francia kifejezés a magyar közönség számára akár már a Falak című Kovács András-film egyik dialógusából is ismerős lehet, és persze a kafkai jelző használata a magyarban is réges-rég túlterjeszkedett az irodalomtudományi alkalmazás szűk körén. A francia megemlékezések most mindenesetre visszatérő jelleggel azt hangsúlyozzák, hogy – mint a L’Obs anyagának leadjében is áll –

„a világ talán még soha nem hasonlított ennyire” Kafka életművéhez.

Igaz, az említett mindkét francia évfordulós anyagban megszólaltatott író-filozófus és eminens Kafka-szakértő, Léa Veinstein nyomatékosan kerülni igyekszik a látnoki beállítást. Míg Chantal Thomas, a Prix Femina-díjas és sikerrel megfilmesített Búcsú a királynémtól akadémikus szerzője még a fentebb pertraktált jelző használatával kapcsolatban is óvatosságra int, mondván: az írónevekből képzett általánosító jelzők (lásd még: szadista) elterelik a figyelmünket az életművek páratlan egyediségével való szembenézés kötelmétől. A kafkai fordulat hallatán Thomas szerint az adminisztráció labirintusában való gépies bolyongásra asszociálunk, miközben „Kafkánál mindig kinyílik egy kis ajtó: nem a reményre – az távol áll tőle –, hanem valami előreláthatatlanra. A feszültségkeltés elvét követve.”