Sorozat. Efemer műfaj. Vadásztam rá, mióta olvastam róla: német alkotók Kafka címen sorozatot kreáltak, s bár magam, ódivatúan a nagyjátékfilmet tekintem a mozgóképművészet csúcspontjának, azért elfogadom, a ma korosztályaihoz a sorozat talán befolyásosabb műnem. Ha a saját esztétikai paradigmámon belül maradok - önidézet: “filmművészet leginkább sekélyesebb irodalomból születhet, magasirodalmi alapon álló autochton művészfilm aligis van “ -, akkor a ritka kivétel pont Kafka, Orson Welles 1964-es, Zágrábban és Rómában forgatott, Anthony Perkins főszerepelte filmje, A per.
Fokozta érdeklődésemet mikor megtudtam, hogy a sorozat forgatókönyvírója Daniel Kehlmann (rendező: Davidl Schalko), akinek nem vagyok épp szakértője, de még a télen hallgattam egy podcastot a The New York Times-on újabb időm egyik kedvencével, Zadie Smith-szel, és az írónő beszélt barátja, Kehlmann újabb regényéről, a Lichtspiel-ről, amit Smith éppen akkor olvasott. Nos, megvettem a könyvet magyarul (Mozgókép), elolvastam és nagyra tartom mint morális dilemmákat hullámoztató életrajzi regényt. A kilencszázhúszas évek remek német rendezője - aki Riefenstahl kisasszonnyal forgatta le az alpesi Alptraum-mozik, a magashegyi Heimatfilmek őseredetijét, a Piz Palü fehér poklát -, majd a nemzetiszocialista előretörés idején Amerikába távozott, mint megannyian a virágzó berlini filmiparból. A Hollywoodba emigrált filmrendező Louise Brooksot favorizálta színésznőileg, de forgatott korának paramount szuperlatívuszával, az isteni Garbóval is. Ám G.W. Pabst - mert róla íródott Kehlmann regénye - elhibázta a hollywoodi entrée-t, küszködések után, lehetőségfogytával visszamegy a hitlerájba, dehát az sem boldogítja, viszont konformista lesz bertolucci-trintignanti értelemben. Kehlmann érzékletesen festi meg a goebbelsi német mozivilág képét és állítja elénk a mély morális dilemmát: filmezni vagy nem filmezni, ha már az ember erre tette föl az életét; hideglelős jelenet Pabst találkozása Dr. Goebbels-szel az utóbbi monumentális irodájában, aki nem várakoztatja, pedig Pabst már tudja, hogy a hatalmasok szeretik megvárakoztatni a hozzájuk bekopogókat, ugyanakkor cseppnyi ellenvetésére elmondja neki, hogy “magának a leghalványabb fogalma sincs arról, mi minden történhet meg” vele. A remek filmkritikus, J. Hoberman írt a könyvről a The New York Timesban, a weimari nagy triászból (Lang, Murnau) Pabst volt korábban a legelkötelezettebb baloldali, és Hoberman szerint Kehlmann könyve az álmok olyan könyve, amiben nincsenek álmok. A történetmesélés álomlátás, és Pabst is csak történeteket akart mesélni, a maga pszichologizáló módján, csakúgy, mint Kafka. Opportunista volt, a körülmények foglya, gyenge ellenállóképességének gyáva remetéje, vagy csak kényelmes szolipszista? Unszolásra dialógrendezésben segíti Riefenstahl kisasszony - aki nem engedi, hogy Leninek szólítsa - andalúz témájú játékfilmjét, melyhez a Salzburg melletti Maxglan KZ-lágeréből hoznak statisztának “mediterrán küllemű” cigány deportáltakat. Hajdani felfedezettje, Riefenstahl kisasszony is járt Hollywoodban, de örül, hogy Pabsttal együtt “lemondtak a talmi sikerről, hogy hazánkban művészetet hozzunk létre honfitársainknak”. G.W. Pabst osztrák precizitással és szakmai elhivatottsággal dolgozik szó szerint a háború utolsó napjáig Prágában - mikor a Vörös Hadsereg ellen harcoló Vlaszov-gárda, az Orosz Felszabadítási Hadsereg a cseh felkelés hatására addigi szövetségese, a Wehrmacht ellen fordul, igaz, már Hitler öngyilkossága után -, majd hátizsákjában a forgatott negatívval egy kollégával Bécsbe indul előhívatni. (Az úton a negatív, s így az egész film, a történet megsemmisül; minden filmes, történetmesélő rémálma ez.)
*
Nagy nehezen hozzáfértem Kehlmann Kafkájához, viszonylag egyszerűen bonyolított élettörténetet kaptam hat részben. Csak német nyelvterületen volt először elérhető, majd a ChaiFlicks platformján, ami zsidó témájú filmeket kínál az angolszász országokban. Egyik ismertetője szerint a sorozat metafikcionális, Wes Anderson-szerű vizuális közelítéssel dolgozza fel Franz Kafka életét. Erre én hümmögök: nem, nem Wes Anderson-szerű vizuális közelítéssel dolgozik, mert minden túlvilágított képet és díszletstilizációt nem hívhatunk Wes Anderson-szerűnek. Vizuálisan inkább némi David Lynch light a Kafkaesque keresett ábrázolásában – pl. tükörperspektíva abuzáció -, ami kicsit olyan, mint drog általi hallucinogén látomást gyöngyvásznon, képernyőn láttatni - keveseknek sikerül. Még a leginkább a Dennis Hoppernek sikerült, aki a new orleans-i temetőben beelesdéztette Peter Fondát, majd mikor a színész beállt, mint a gerely, akkor megkérdezte, hogy az anyja miért lett öngyilkos. Mindezt talán a Pontchartrain-tó közelében lévő nagytemetőben, ahol nincs elföldelés, csak kripták és szobrok a mississippi iszapon alapuló laza talajon, abban a városban, melyet többek szerint a Sátán jókedvében teremtett. Weirdo figurák, kripták között vetkező szimpatikus prostik (szerepeikben: Karen Black és Toni Basil), bizarr plánok, eszményített nőszobor ölében anyját hívogató síró Fonda. Nos, ami Dennis Hoppernek - és Lynchnek! - sikerült, az ennek a német brigádnak nemigen.
Az olykor kibeszélő narrátor (Kehlmann) segíti a történetvezetést. Három férfi érdekes ebben a történetben, három író: Franz, Max és Daniel. Franz alakját egy kisnövésű svájci színész (Joel Basman) jeleníti meg illúziótkeltően, bár némileg bárgyún és közepesen. (Olyan korábbi Franz Kafka-imperszonátorokhoz, mint Anthony Perkins vagy Jeremy Irons, nem mérhető.) Max Brodot, a közeli barátot és a Kafka-életmű megmentőjét David Kross alakítja; kicsit húspogácsa-jellegű, de bizalomgerjesztő arc. Daniel Kehlmannak pedig érzéke van a vonatindulások drámaiságához; ez a Lichtspielben is kiderül 1945 májusában, az említett Vlaszov-hadsereg Prágában a felkelő csehek mellé áll, s az addig támogatott nácik ellene fordul a világháború utolsó napján, viszont G.W. Pabstnak el kell jutnia vasúton Bécsbe a Molander-ügy c. filmje kópiáival, és a vonat, ha nehezen is, de elindul. A Kafkában a csehszlovák határőr szudétanémet akcentussal mondja Max Brodnak és feleségének, hogy ez a menekülő zsidókkal teli az utolsó vonat Prágából Lengyelországba, 1939 van, Kafka 15 éve halott, és a csehszlovák-szudétanémet határőr beleolvas a kinyittatott kofferből kivett kézírásos kéziratba, és az azt mondja: “ez tényleg értéktelen”. Daniel Kehlmann narrátorként viccelődést, tudálékoskodást és ironikus hangvételt is megenged olykor magának, de ez nem baj. “Nietzsche kritikája Schopenhauer munkájáról elfogadhatatlan” - mondja Max Brod egy egyetemi vitakörön, ahol összeismerkednek Kafkával. “Nietzsche svindler” - mondja Max Brod, de kérdés, hogy Kehlmann mondja-e, vagy tényleg Brod. Így, vagy úgy, Kehlmann narrációja nem hagy kétséget, hogy Kafka nem lett volna Max Brod nélkül, és vice versa. A Prágai Körben nagy német nevek, alkotók, írók, költők bukkannak fel, Franz Werfel, Rainer Maria Rilke. Robert Musilt nő játsza, Verena Altenberger, Kafka elutasítja végül, hogy részt vegyen Musil lapalapítási törekvésében. Prágai bordélyokban éleződő elmék, polgári kuplerájok a boldog békeidőkből (belle époque), ábrázolatuk is, mint az Egy erkölcsös éjszaka c. film bordélyház-képe Makk Károlytól. Az öngyilkos, ha ez a szándéka, lehessen öngyilkos. A szem fontosabb az írónak, mint a cselekvő kéz, “ezt értenünk kell Max, írók vagyunk”. “Csónakázó tavon langy fuvallatban is kell a sötétség neked, Franz!”
Kafka híresen - maga szerint - szegényes német nyelve szereti a túlzás költői eszközét. Herr Wolff és Herr Rohwolt ülnek a délutáni sörözőben, Max kínálgatja áruját, egyszercsak aztán, schlusspoénként mondja: “és itt a világ legjelentősebb írója”. Hogy hívják? Kafka. Mit írt? Semmit. Egy biztosítónál hivatalnok. Megáll a szivarfüst a légben, a pincérnő rebbenő homloktincse megdermed a légben, szó bennszakad; Max olyan, mint egy irodalmi ügynök, aki extrém különlegességek handléja. Fekete-fehér képsorok is színesítik a cselekményvezetést: Max már öregemberként tévéműsorban az ötvenesek végén vagy a hatvanas évek elején - még lehetett cigarettázni televíziós műtermekben is -, mintegy Marcel Reich-Ranicki stúdiójában - évtizedeken át fontos szereplő, nyugatnémet televíziós irodalmi pápa - beszél az akkor már majd negyven éve halott barátjáról, Franzról. (A német televíziós kollégák a szereplő-öregítés bajnokai!) Most akkor szerkesztette (cenzúrázta) Max Kafka naplóit, vagy sem? A kérdés kérdés. Reich-Ranicki kemény, mint a vídia, Max Brod öregesen dadog.
A szerkezet nők, apa és hivatal köré bokrosodik. Felice Bauer egy jó karrierpotenciállal rendelkező irodista, rebbenékenyen érzékeny cionista ifjú hölgy Berlinből, Kafka talán első nagy szerelme. “Drágám, édes Drágaságom, szóval nekem jutott a dicsőség, ezerszer átkozottnak, hogy egészséges létedre megbetegítselek” - írja Kafka Felicének 1912. november 17-én, a napon, mikor a nagymamám Pesten megszületett (Antal László fordítása). Felicével idegesítő társaságú és rítusú eljegyzés után sem házasodnak, kemény kérdőrevonás, s még keményebb szakítás következik - kein Abschiedküss bitte. A Milena Jesenskával folytatott viszony és filmfejezet rasszista, idegengyűlölő bécsiek között zajlik egy elbukott világháború után egy eldugott Heurigerben, majd erdei monológáriák hangoznak, és a cseh újságírónőt a mai német film igazi cukisága, a Babylon Berlinben megismert Liv Lisa Fries játsza. Remekül, cseh akcentusú németül. Milena 1920-ban bukkan fel a szerző életében, ő Franz Kafka első cseh fordítója - egy bécsi zsidó banktisztviselő felesége -, nem válik el Kafka miatt, a szerelem erősen intellektuális és reménytelen. “Hogyne tudnék csehül” - írja neki Kafka -, néhányszor meg is akartam kérdezni Magától, miért nem ír olykor csehül. Nem mintha nem tudna németül” (Eörsi István fordítása). Milena később antisztálinista kommunista lett és morfinista, a kultúr-feuilletonokról a politikai publicisztika felé ment, és a Cseh-Morva Protektorátus idején az ellenálló underground terepére keveredett, “szamizdat-szerzőként” a ravensbrücki koncentrációs táborban halt meg 1944-ben. A harmadik nő, Dora Diamant, a chászid neveltetésű orosz-zsidó asszony már az, aki kikíséri Kafkát az életből a spindelmühlei szanatóriumban, s később, vele nem leveleznek.
A családi filmfejezet főszereplője, Hermann Kafka, a fater, szigorú és meghatározó aktor, és Franz sem az az az életidegen lúzer, akire művei alapján gondolhatnánk. Az életrajzi tényekben, feltételezésekben az oeuvre elemeinek motivációját keresni nem ördögtől való, bár mérsékelten elegáns attitűd, ha nem alapszik súlyos és mélyreható tényfeltáráson és szakszerű pszichológiai elemzésen. A brit Guardian kritikája szerint Kafka élete messze volt a róla elnevezett nyomasztó szürreália-világtól, a Kafkaesque-nek jelzett súlyos és nyomasztó világparadigmától; a megkínzott, szenvedő művész mítosza megtörik. A rábízott azbesztbizniszt sem Franz teszi tönkre, ő a munka világában is megtalálja magát. De az apa mindenképpen uralkodó és bántalmazó személyiség. Ahogy Hermann, az asszimilált prágai zsidó nagypolgár néz a jiddis nyelvű czernowitzi Ostjudéra, Jichak Löwyre, Franz barátjára, a zsidó varietétársulat bonvivánjára, az felér egy későbbi Völkischer Beobachter-cikk hangsúlyaival.
Hirtelen nem is emlékszem, hogy Kundera vagy Havel vagy más cseh ellenzéki írástudó írta, hogy az ötvenes-hatvanas évek fordulóján és később Kafka csehszlovák recepciója is tényező volt az 1968-as Prágai Tavasz előkészítésében. Kafka valódi recepciója, áttörése a II. világháború utánra esik, Daniel Kehlmann mondja róla, “hogy Kafka a ká-európai modernista irodalom hagyományából jött. De az a tendencia, hogy zsidó, kabbalista prófétaként olvassuk, aki előre jelezte a 20. század szörnyűségeit teljes elszigeteltségében. (...) Kafka az egyik első író volt a 20. században, aki felismerte a bürokrácia szinte egzisztenciális súlyú nyomását. (...) Életünk egy olyan rendszerhez kötődik, amit már nem ismerünk. Megértette ezt, mert maga is bürokrata volt. (...) Kafka élettörténetének legjelentősebben ironikus mozzanata az, hogy pont fordítva volt. A bürokraták mentették meg az életét. Nem annyira áldozata, inkább mesteri ismerője volt a bürokráciának. (...) Kafkát alkalmazottai csodafegyvernek látták jogi viták megoldásában, és biztosították, hogy mennyire nagyra értékelik szakmai és irodalmi munkásságát” - nyilatkozta a sorozat írója, Daniel Kehlmann az említett Guardian cikkben.
Kafka ma és mindig is nagyot üt, a Kastélyt én 18 évesen a Magyar Néphadsereg előfelvételis katonájaként olvastam a kalocsai laktanyában, khm, jó választás volt a későkádárista kegyetlen káoszban. Krasznahorkai egyszer egy körkérdésre válaszolva A pert nevezte a világirodalom legnagyobb regényének. K, K, K. K József, Josef K - nyilván a legközépeurópaibb névkezdőbetű - Kreuzer, Katkó, Koltai, Králik - Kehlmann, Kafka; Kurzweil és Kurbjuweit: Kovács és Kowalski és Krajcsovics. Jól megtalált elem. A miénk.
Kafka mozgóképrevitele sokakat - Orson Welles, Michael Haneke, Steven Soderbergh - megérintett már, olyan hír is van, hogy a remek lengyel rendező, Agnieszka Holland épp elkezdett a témában egy új életrajzi dolgozatot Franz címen. Valójában nekünk, magyaroknak is kéne egy Kafka-film, ő a miénk is, jóban voltak Karinthyval, kár, hogy a most 70 éves Tarr Béla már nem rendez, mert a magyar Kafka az ő kamerájára lenne való.
Kafka. Televíziós sorozat 2024, ARD-ORF.
Franz Kafka: Naplók, levelek. Európa Könyvkiadó, 1981. Szerkesztette: Györffy Miklós, fordították: Antal László, Eörsi István, Györffy Miklós, Tandori Dezső
Daniel Kehlmann: Mozgókép. Fordította: Fodor Zsuzsa. Magvető, Budapest, 2024.
