A Mann családba beleszületni nem kis teher egy magyar kamaszlánynak.            

Főleg, ha olyan ambiciózus, amilyen én voltam 1996 tavaszán, amikor egy rejtelmes éjszakán Thomas Mann lett az apám.

Családi okok miatt (otthon állt a bál és folyt a bor) a nagymamámmal éltem akkoriban, a Bakáts utca 6-os szám alatt. Nagyon szerettem ezt a lakást, pedig nem volt benne igazi szobám, csak egy ablaktalan átjáró az előszoba és a nagyszoba között. Az ágyam közvetlenül a vécéajtó mellett helyezkedett el, ami pontosan a fejemre nyílt. A nagymama a hólyaghurutja miatt sűrűn járt éjjel pisilni. (Ma is érzem az arcomon a vécéajtó huzatát, ha valami fontosat olvasok.) A nagymama ilyenkor mindig rám szólt:

- Aludjál, picikém! Nem egészséges ez a sok olvasás.

Bagoly mondta verébnek: ő is fél éjszaka olvasott.

Ezüstös selyemkötésű kötet volt, amiben a legjobban elmerültem. Thomas Mann elbeszélései – ez volt a gerincére írva. Mindent elolvastam belőle, nemcsak a Tonio Krögert meg a Halál Velencébent, hanem a kisebb írásokat is. Nagyon tetszett a Nehéz óra című novella, főleg az írói lét ábrázolása miatt: „Nagyság! Rendkívüliség! Világhódítás és halhatatlan hírnév! Mit ér az örökké ismeretlenek minden boldogsága ehhez a célhoz képest? Ismertnek lenni – ismertnek és szeretettnek a föld népeinek szívében! (…) Önimádó minden rendkívüli lélek, ha megszenved érte.”

Forrt a vérem ettől a kiáltványtól! Én is, én is nagy akartam lenni, rendkívüli és világhódító!!! Önimádó már eleve voltam, szenvedtem is már egész sokat – szóval minden megvolt ahhoz, hogy én is valóra váltsam a tervet. És ott az átjáróban, a vécéajtó mellett eldöntöttem, hogy mindent egy lapra teszek fel: író lesz belőlem! Nagy-nagy, rendkívüli író!

Megszállott lettem. Végigolvastam újdonsült szellemi apám műveit. Lenyűgöztek a nagyregények, ezek a monumentális épületek, varázslatos birodalmak, amiket alkotott. Lassan haladtam bennük, mint egy csiga, semmi sem kerülhette el a figyelmemet. Egyenként csámcsogtam el minden szavát. Addig nem haladtam tovább a szövegben, amíg egy-egy mániákusan pontos leírása – például egy emberi arcé, amit néha több oldalban fejtett ki – minden apró részletével meg nem elevenedett előttem.

Olyan akartam lenni, mint Ő. Olyan alapos, okos és szellemes – és hideg, kegyetlen és beteges is. Olyan napirendet akartam, amit ő követett: „jókor kezdte a napját, mellére, hátára hideg vizet zuhogtatott és aztán, hosszú viaszgyertyákat állítván ezüst tartókba két felől a kézirata fölé, két-három buzgón lelkiismeretes reggeli órán a művészetnek áldozta föl alvásban gyűjtött erőit.” A hideg vizes zuhanyon kívül én is mindent megtettem az ügy érdekében. A kedvéért megtanultam rendesen németül, és eredeti nyelven olvastam. Huszonöt évesen hozzá mértem magam.

- Apám ilyen korában - gyötrődtem – már megírta A Buddenbrook házat! Én meg csak szülögetem itt a gyerekeket, mikor érek én majd rá remekműveket írni?! Már olvasni sincs időm, csak Boribont és Annapetigergőt! Lehet, hogy elrontottam az életemet…?

Később kicsit eltávolodtunk egymástól. Elkezdtem kritikusabban nézni, ahogy egy apát szokás. Már nem láttam óriásnak vagy Varázslónak (ahogy vér szerinti gyerekei nevezték), csak esendő, néha szánalmas embernek, aki a való életben egyáltalán nem volt az  az arisztokratikusan tökéletes nagymester, aki a papíron. Legyőzték a gyengeségei. (Igaz, ő is tudta magáról, hogy veszíteni fog: A Halál Velencében sem a Nagy Író fegyelmezettségének diadalával végződik, az irracionális szenvedély itt is győz – Gustav Aschenbach belehal a velencei utazásba.) Dacból elolvastam a Mann család történetét, amiből megtudtam sok mindent, amit nem kellett volna. Hogy a pedofíliával határos módon viselkedett, hogy bár fellázadt a náci rendszer ellen és elhagyta Németországot – de vajon tényleg erkölcsi tartásból ment el, vagy inkább csak menekült, mert a rendszer „dekadenciája” miatt eleve üldözte?  Hogy amikor Klaus fia öngyilkos lett, ő inkább felolvasókörútra ment a temetés helyett, és így tovább.

Persze azóta sok mindent megbocsátottam neki, ahogy egy apának szokás. Mégiscsak nagy ajándékot kaptam tőle abba az ezüstös selyemkönyvbe csomagolva: egy jó kis álmot, egy tervet, ami életben tartott. Tényleg író lettem, írtam pár dolgot, amit nem szégyellek, ezeket néhányan el is olvasták. A többit meg megpróbálom majd jobban csinálni, mint Ő.

Um ihn zu besiegen, wie man einen Vater würde.