Pénteken lesz 150 esztendeje annak, hogy Lübeckben világra jött Thomas Johann Heinrich Mann városi szenátor és hitvese, Julia (született da Silva-Bruhns) második fiúgyermeke, aki a keresztségben, a Marienkirche megszentelt falai között és egyszersmind az evangélikus felekezet hitelveinek megfelelő szertartás keretében, a Paul és a Thomas neveket kapta. A nagy író eredendően büszke szülővárosa, amelynek lakói egykor oly sistergő felháborodással ismertek rá önnön kollektív portréjukra A Buddenbrook ház lapjain, most méltó és időszerű módon ünnepli e másfél centenáriumot. Meine Zeit. Thomas Mann und die Demokratie – ez lesz a héten megnyíló reprezentatív tárlat címe, s az összeállítók vállalása nem kisebb, mint az, hogy a látogatók nyomon követhetik majd Mann politikai emancipációjának és fejlődésének útját:

a már-már reakciós konzervativizmustól a demokratikus elkötelezettséghez elérve.

S miközben a kiállítás meg sem próbálja eltagadni az aggályos mozzanatok sorát, vagyis Mann olykori antiszemita, rasszista és szexista vélekedéseit, a középpontba mégis az időskori nagy és máig imponáló személyes kiállás, az 1950-ben a chicagói egyetemen megtartott beszéd kerül. Vagyis mindennemű totális állam és bárminő dogmatikus diktatúra elutasítása, mely téma említése máris segít megértenünk, hogy a beszéd és a lübecki kiállítás közös címe, a Meine Zeit okvetlenül kettős jelentéssel bír mindenki számára, „kinek emberhez méltó gondja van”.

*

Thomas Mann születésének másfél százados évfordulója természetesen nemcsak német földön készteti megemlékezésre, az íróval és műveivel való foglalatoskodásra a könyv- és lapkiadókat, a sajtómunkásokat és persze az olvasókat. Hiszen a franciáknál például cikkek sora jelent meg már eddig is a Le Monde idevágó írásában egyenesen az évszázad tanúságtevője gyanánt méltatott íróról. A jubileumra ráadásul megjelent a méltán jónevű kiadó, a L’Herne tematikus bookletje (Thomas Mann) is, amely az életmű problémaérzékeny áttekintését és összegzését kínálja. Vagyishogy pontosabban fogalmazva újra megjelent ez az először 1973-ban publikált kötet, amely akkor olyan jelenidejű tekintélyeket idézhetett meg lapjain, mint Marguerite Yourcenar vagy épp a zeneszerző-karmester Pierre Boulez. A változatlan újranyomás ténye pedig figyelemreméltó módon kétféle, egymással nem egykönnyen összefésülhető reagálást váltott ki a hírlapi recenzensekből. A kritikusabb irány az elmúlt fél évszázad során elfogadottá, majd félig-meddig megkerülhetetlenné vált közelítések (pl. dekonstrukció, queer) érvényesítését hiányolja, s a puszta újrakiadásban a franciaországi Mann-recepciótörténet tartós deficitjét vélelmezi. Ellenirányból viszont az a félig riadt, félig lenyűgözött felismerés is megfogalmazást nyert, hogy

Mann alapvető témái mily húsbavágóan aktuálisak

– és hogy ezt a nyugtalanító időszerűséget éppenséggel nem apasztja a booklet érintetlen 1973-as szövegállománya.

*

Ezekben a napokban egy másik korszakos jelentőségű íróra is emlékezik a világ, merthogy múlt szerdán 87 esztendős korában elhunyt Ngũgĩ wa Thiong'o, Kenya, sőt

talán egész Kelet-Afrika legnagyobb hatású literátora.

A drámai, sőt tragikus mozzanatokban (börtön, fenyegetés, bántalmazás stb.) fájdalmasan bővelkedő életét a hazájától távol, az Egyesült Államokban, kényszerű emigrációban végző Ngũgĩ még angol nyelven alkotva vált nemzetközi ismertségű alkotóvá, majd a hetvenes években nemcsak addigi keresztnevét, a Jamest hagyta el, hanem a gyarmati örökség részeként azonosított idiomát (és a kereszténységet) is. Ekkor emelte irodalmi, méghozzá rögtön világirodalmi rangra a kikuju nyelvet, szépíróként megvalósítva azt a nagyralátó és persze dekolonialista célkitűzést, amelyet teoretikus elszánással már egyetemi oktató korában megfogalmazott. Kultúrhéroszi érdeme még azzal együtt is vitán felül áll, hogy a bantu nyelvcsaládba tartozó kikujunak már akadt korábban is írói ambíciójú művelője. Afrika történelmét nem ismerve akár érthetetlennek is vélhetnénk, hogy az ekkor már független Kenyában Ngũgĩ első kikuju nyelvű darabja csakúgy hivatalos ellenkezést váltott ki, mint az a társadalmi aktivitást bátorító előadási metódus, amely beleszólásra és közbeavatkozásra késztette a nézőket.

A szerző ilyesformán rövid úton börtönbe került, és itt született meg – WC-papírra írva – új pályaszakaszt nyitó regénye,

a Caitaani Mũtharaba-inĩ (Ördög a kereszten). Magyar fordításban szinte csak az első, angolul megszületett regényei jelentek meg: a Búcsú az éjtől (1964), a Közöttünk a folyó (1965) és az Egy szem búza (1967), habár programszerűen vagy száz nyelvre lefordított novellája, A két lábon járás forradalma, avagy miért járnak felegyenesedve az emberek immár ugyancsak elérhető nyelvünkön – sőt akár meg is hallgatható magyarul. Mindenesetre így is tekintélyes mennyiségű szellemi muníció ez, hogy ne csupán néhai örökös Nobel-esélyesként emlegessük Kenya most elhunyt nagy fiát.