Emile Ajar Előttem az élet című regényének főszereplője és narrátora egy arab kisfiú, Momo, aki külvárosi, nélkülözéssel teli életét arabok, zsidók, színesbőrű emberek között tölti. Szülők nélkül él, egy idős zsidó asszony, Rosa mama neveli, akinek árvagyerekek neveléséből van valamennyi jövedelme.  Momo korán önálló lesz ebben a szokatlan környezetben. Megrendítő ábrázolásban látjuk, hogy a nyomorgó, kirekesztett réteg összetartása milyen erős.
Ajar energiától duzzadó, rövid, tűpontos mondatai csontig hatolnak. Nem, nem túlzok, szó szerint csontig. Mert nem csak a bőröd alá kúszik, mint egy átlagos „jó könyv”, hanem megy, halad tovább a testedben, átfurakszik az izmaidon, és úgy ütközik a csontjaidhoz. Hogy ott aztán megálljon, megakadjon, hogy legyen egy lélegzetvételnyi szünet, mielőtt tovább törtet, mielőtt eldönti, hogy porrá zúzza azt a csontot, vagy egyszerűen beszivárog a közepébe, és hagyja, hadd vigye szét az áramlat a testedben, hogy soha többé ne tudj létezni anélkül, hogy ne tudnád, ezek a mondatok léteznek, ezeket a mondatokat leírta valaki. 
Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor először a kezembe vettem ezt a káprázatos könyvet.
Negyven is elmúltam már. A címét néztem, bambulva, és olvasni kezdtem, és nem, nem értettem, hogy került el engem addig.
Hogy miért nem olvastam azonnal, még ’75-ben, hogy aztán azóta is pár évente elővehessem, és újraélhessem Momo, Rosa mama és Hamil úr történetét. Hogy két és fél órára ott legyek megint Párizsban a Belleville-ben a Place Pigalle-on, abban a kavalkádban, a zsidók, arabok, kurvagyerekek, és buzimacák között. Hogy érezzem, ahányan csak vagyunk ezen a bolygón, annyifélék vagyunk, és ez így van jól. Hogy a történetben egy legyek Momóval, a kiskamasszal, hogy belülről halljam a hangját, hogy megszeressem már az első oldalon, amikor azt kérdezi:
„- Élhet az ember szeretet nélkül, Hamil úr?
Nem válaszolt. Ivott egy kis mentateát, ami nagyon egészséges. Hamil úr egy idő óta mindig szürke dzsellabát hordott, nehogy mellényben érje az elszólítás. Rám nézett, és csak hallgatott tovább. Biztos azt gondolta, hogy én még tizenhat-éven-aluliaknak-nem-ajánlott vagyok, és vannak dolgok, amikről nem kell tudnom. Akkoriban hét- vagy talán nyolcéves lehettem, nem tudom pontosan megmondani, mert nem voltam beszületésiévezve, amint majd kiderül, ha jobban megismerjük egymást, és gondolják, hogy érdemes.
– Miért nem válaszol, Hamil úr?
– Nagyon fiatal vagy, és jobb, ha nagyon fiatal korában bizonyos dolgokról nem tud az ember.
– Élhet az ember szeretet nélkül, Hamil úr?
– Igen – mondta, és lehajtotta a fejét, mintha szégyellné magát.
Erre sírva fakadtam.”
Hogy az ő szemével láthassam a kavalkádot, legyen természetes, hogy egymástól merőben, alapjaiban különböző emberek élhetnek békében egymással.
Hogy rajongva szeressem az íróját, Roman Gary-t, aki álnéven: Émile Ajarként írta ezt a regényt, és másodszor is megkapta érte Goncourt-t, a legrangosabb francia irodalmi díjat.
De nem is kaphatta volna más ezt a díjat 1975-ben. Mert ez a könyv mindent tud. És nem, nem csak csontig hatol, hanem ezt üdítő, éles humorral teszi, így még jobban megcsavarja a lelkedet.
Mestermű.
És mesterműhöz méltóan játszik az olvasója lelkével, szívével.
Végül is azt hiszem, örülök, hogy nem olvastam hamarabb. Mert akkor nem tudtam volna minden kétséget kizáróan, hogy egész életem legmeghatározóbb olvasmányát tartom a kezemben.