Flaubert Érzelmek iskoláját tizenévesen olvastam először, az akkor leggyakoribb, minden antikváriumban kapható, nagyalakú, furcsán széles, lila fedeles kiadásból. Ha a könyv gerincét (mármint ezét a kiadásét) megpillantom vendégségben barátaim könyvespolcán, mindig megdobban a szívem. Furcsa, intim, szenvedélyes viszonyom van ezzel a könyvvel, olyan, ami egyetlen másikkal sem: sok kedvenc könyvem van, de a legmeghatározóbb mégiscsak az Érzelmek iskolája.

Tizennégy vagy tizenöt évesen olvastam először, már nem emlékszem pontosan, nyolcadik, vagy első gimi utáni nyáron, első szerelem, első szex, nagy érzelmi felfordulások után. Flaubert révén az a megtiszteltetés ért, hogy egy felnőtt és tapasztalt férfi, aki kellő cinizmussal, de még érdeklődéssel szemléli az életet, elmondja nekem, hogy mi lesz. Felnőttként kezel, nem atyáskodik, szépen alaposan mindent elmagyaráz, nem akar lenyomni, nem féltékeny rám, egyszóval olyan, mint egy ideális apa. Elmondja szép alaposan, úgy, hogy megértsem az összefüggéseket, hogy mi lesz ezzel az egésszel, szerelemmel, barátsággal, anyákkal és apákkal, nagy tervekkel, nagy reményekkel, egyszóval mindennel, amivel az ember tizenévesen nekiindul a jövőnek. Miközben elmondja a lényeget, elszórakoztat a részletekkel, viccelődik és élvezetes exkurzusokba bocsátkozik. Szórakoztató, de távolságtartó, nem vár köszönetet, se hálát. Neki volt öröm, hogy adhatott. Meg amúgyis szeret.

Flaubert roppant kijózanító és hideg tanácsokat adott, alapvetően azt mondta, hogy többnyire minden nagyon rosszra fordul, a tervek 99 százaléka nem jön be, az emberek döntőrészt eltékozolják a képességeiket, egészségüket és idejüket, és tönkreteszik maguk körül azokat, akik gyengébbek náluk. Mindezt úgy mondta, hogy értettem, most elmondja a legrosszabb verziót, de csak azért, hogy tudjam, hol kell majd vigyázni. Hol vannak azok a döntő válaszutak, ahol észnél kell majd lenni, melyek azok a finom jelzések, amelyeket nem szabad majd figyelmen kívül hagyni, hogy ha nem akarok úgy járni, mint Fréderic Moreau. Mit nem szabad tenni, és merre kell majd mozdulni, amikor ott állok ugyanezekben a döntéshelyzetekben, amelyekben ő némi nem titkolt malíciával újra és újra a rossz útra tereli a hősét, hogy aztán kedvtelve merítse meg rémesebbnél rémesebb helyzetekben. Az írás alapszabálya: sós kútba teszlek, onnan is ki veszlek. A hős meg kell járjon minden poklot, hogy érdekeljen.

Harmincéves koromig legalább egytucatszor elolvastam, és mindig újra és újra lenyűgözött. Aztán húsz éven át nem vettem kézbe – úgy éreztem, mindent megtudtam tőle, amit akartam. Egy darabig ott volt a szemem előtt a kedvenc polcomon a ronda, lila könyvgerinc, mindig kilógott a sorból, magasabb is, hosszabb is volt, mint a többiek, nem lehetett közéjük illeszteni, ebben a magányában is volt valami lelkiismeretfurdalás-ébresztő. Aztán egy idő után – igaz, közbeesett néhány költözés is, melyet olykor válások fűszereztek – egyszer csak már nem láttam egyik polcon sem. Valamelyik gyerek vitte el kötelező olvasmánynak? Leesett a teherautóról egy könyvesdoboz? Rejtély.

Hiányzott. Addigra már majdnem negyven év telt el azóta, hogy először olvastam, az antikváriumokból kikopott a lila kiadás. Volt más, új, szebb, kétségkívül ízlésesebb dizájn, de mintha ezekben nem ugyanaz a szöveg állt volna, mint amire emlékeztem. Nem találtam a megfelelő lapon a megfelelő részt (nem vagyok büszke az emlékezőtehetségemre, nincs fotografikus memóriám, de ebben az esetben mintha mégis az lett volna), a szövegkép kellemetlenül megzavart (autista sem vagyok, de itt mintha mégis), idegenül lapozgattam az oldalakat, végül kedvetlenül félreraktam.

Aztán a kedvenc szentendrei antikváriumomból egyszercsak felhívtak, hogy beérkezett egy lila kiadás. Boldogan loholtam ki az esős novemberben Szentendrére, szinte feltéptem az ajtót, úgy vágódtam be a boltba. Az antikvárius kissé szégyenkezve nyújtotta a pult fölött.

- Nincs a legjobb állapotban. Ötszázért megszámítom.

Tényleg nem volt a legjobb állapotban: mintha valaki évekig kávéalátétnek használta volna, tele volt csészetalpnyomokkal, belül is tele volt maszatolva, az egyik sarkát megáztatta a kávé (vagy tea), ami beleivódott a lapokba – de akkor is, ez az a kiadás volt, az én ronda, lila Érzelmek iskolájám. (Néha  magyar nyelv toldalékolása megoldhatatlan feladat elé állítja a szerzőt és az olvasót is, ez itt egy ilyen volt.)

Otthon mohón nekiestem, faltam az oldalakat, autizmusom és fotómemóriám békésen lenyugodva hallgatott. Aztán éreztem, hogy valami mégsem stimmel. Minden a helyén volt, minden lapon az, amit vártam, de mégsem az. Mintha a szöveg nem ugyanúgy csengene. Mintha a mondatokban lenne valami változás, a jelzők, a szórend… hm… pedig ugyanaz minden, Gyergyai-fordítás, takkra ugyanaz a széria, amiből először olvastam.

Csak hát a szöveg már nem ugyanaz.

Nem tudtam, hogy így kibabrál az emberrel az idő. Illetve tudtam, elméletben tisztában voltam vele, de ilyen élesen még sosem tapasztaltam, hogy a nyelv elöregszik. Nem én öregedtem meg az elmúlt negyven évben, hanem a Gyergyai-fordítás nyelve. Az az irodalmi nyelv, amelyben szocializálódtam, a későnyugatos fordítói nyelv zamata, amely valamikor akkora stilisztikai élvezetet okozott, most idegenül, pipiskedően, bántóan archaikusan csengett, hiába kerestem az ugyanolyan-és-mégis-más mondatokban a régen még érzett jelentést. Talán akkor járhat hasonlóan az ember, ha diákkori szerelmével őszülő fővel újra összefekszik, és kölcsönösen megállapítják egymásról, hogy hát ez a test bizony már nem az a test. Hiába maradt ugyanaz a lélek.