Kairóban mindennek saját piaca van. A könyveknek is. Ne valami finom, úri helyet képzeljen el az ember, ne reméljen nett és tiszta asztaloknál ülő, koffeinmentes lattét szürcsölgető értelmiségieket, mert keserűen fog csalódni. Az Azbakéja könypiacon a könyvek halomban állnak. Finoman száll a por a Mokattan hegy felől a tűző nap alatt, miközben egyiptomi árusok kiabálnak zöldre festett konténereikből a folyamatosan hömpölygő embertömegnek.
A legrosszabb állapotban mindig az idegen nyelvű könyvek vannak. Ezeket ugyanis még az árusok sem tudják elolvasni, ezért összehányva fekszenek valami zsákban. Jobb esetben nem fészkelt patkány közéjük. Rosszabb esetben igen.
Igazi kuriózumokat találhat itt az ember, ha hajlandó keresgélni és alkudni. Például megtalálhatja őfelsége lovasságának szablyatisztítási szabálykönyvét két vaskos kötetben a tizenkilencedik század végéről vagy Graham Green A csendes amerikai című remekművének első kiadását két hetvenes évekbeli autóvezetési kézikönyv között.
Rengeteg ponyvát fog találni, de kortárs szépirodalom is akad. Ezeket az ország több tízezer hotelszobájában felejtik turisták, átutazók. Szeretkezések után hagyják az asztalokon, rohanva a vonatok, repülők, rohanva az életük után. Így kerülnek ki a nagy könyvpiacra, és várják új gazdájukat, aki turkál a halmokban, hogy kincset találjon.
Pontosan így történt, hogy a kezembe került T. C. Boyle After the Plague című novelláskötete. Már nem emlékszem, mennyit fizettem érte, de abban ennyi idő után is biztos vagyok, hogy minden centet megért.
Abban a korszakomban jártam, amikor Hemingway-n már túl voltam, de még mindig nem voltam eléggé bátor ahhoz, hogy kijelentsem: értem, hogyan és mitől működik a novella mint irodalmi műfaj. Elképzeléseim persze voltak, de tudtam, hogy többet kell olvasnom angolul, hogy lássam a szerkezeti fogásokat. Ha bármilyen tanácsot merek adni az írásról, akkor az annyi, hogy a kezdő író feltétlenül olvasson más nyelven is az anyanyelvén kívül. Egy nyelv idegensége ugyanis folyamatosan fenntartja az ember figyelmét. Nem kényelmesedik bele, nem indul el a fejében a mozi. Látja az író szövegstruktúráját, a tartalmi és a formai ívet. Ha meg akarsz tanulni írni, muszáj olvasnod. És nem csak magyarul.
Ebből a megfontolásból vettem meg Boyle kötetét. Fogalmam sem volt még róla, hogy a kortársunk, arról sem, hogy magyar lány a társa. Csak olvasni kezdtem a műanyag asztaloknál, a rákos fák árnyékában a kairói belvárosban. Aztán elolvastam megint. És megint. Tíz év szaladt el, de egy sem telt el úgy, hogy ne vettem volna a kezembe.
A 2001-ben megjelent novelláskötet Boyle nagy amerikai irodalmi lapokban megjelent munkáit gyűjtötte össze. A könyvben szereplő 16 novellából az ember mindent megtanulhat, amit a novellaírásról tudni érdemes, de legfőképpen a természetességet. Ez ugyanis az, ami egészen egyedülállóvá teszi a szerzőt. Írjon bármiről Boyle, kezdve az első szerelemtől az abortuszon át, a meddő föld palotát építő bevándorlóig, olyan természetessé teszi témáit, hogy az ember egyáltalán nem érzi rajtuk a megcsináltságot. Egyszerű mondatok állnak össze szédítő erejű bejegyzésekké, végül egész novellákká, melyek után az embernek fel kell emelnie a fejét, hogy levegőt vegyen.
Azt hiszem, ha bármelyik novellámban sikerült a víz alá nyomnom az olvasóim fejét, ha sikerült megtévesztenem az egyszerű nyelvvel, amit az írásban használok, azt többek között T. C. Boyle-nak is köszönhetem.
Különösen szomorúnak tartom, hogy a mai napig nincs magyar fordítása, pedig Boyle-nak ott lenne a helye mindenkinek a könyvespolcán.