Évfordulója, centenáriuma személyeknek, történelmi eseményeknek szokott lenni, de előfordul, hogy műalkotások, regények születésnapjáról is megemlékezünk, sőt a bennük ábrázolt fiktív események időpontját is megünnepeljük. Erre az utóbbira példa a „Bloomsday”, azaz Joyce főműve, az Ulysses cselekményidejének, a nevezetes június 16-i napnak a kultusza, főleg Írországban.

Kevésbé attraktív, de megemlékezésre érdemes és aktuális centenárium, hogy száz éve, 1924 novemberében jelent meg Thomas Mann remekműve, A varázshegy. Ennek az eseménynek különleges magyar irodalom- és műfordítástörténeti vonatkozása is van, ugyanis a két kötetes, ezer oldalas német eredetivel egyidőben jelent meg Turóczi-Trostler József magyar fordítása. Sőt, egy héttel még előbb is, november 21-én, míg a német kiadás november 28-án. A Mádl Antal és Győri Judit szerkesztésében előbb németül (1977), majd magyarul (1980) megjelent Thomas Mann és Magyarország című dokumentumgyűjtemény tanúsága szerint a fordító közvetlenül a Thomas Mann korrigálta kefelevonatokból dolgozhatott. Ez valószínűleg annak köszönhetően történt így, hogy ebben az időben Thomas Mann-nak élénk magyar kapcsolatai voltak. 1922-ben és 1923-ban is ellátogatott néhány napra Budapestre, és találkozott a magyar irodalmi és kulturális élet számos neves képviselőjével, így többek között Lukács József bankárral, Lukács György apjával, báró Hatvany Lajossal, Bartók Bélával, Dohnányi Ernővel, Móricz Zsigmonddal és másokkal.

Kosztolányival már korábban, 1913-as első budapesti látogatása során megismerkedett, és ez a kapcsolat később szorosabbra fűződött. 1922/2. számában a Nyugat Kosztolányi fordításában részletet közölt a készülő A varázshegyből, miután Thomas Mann január 12-én felolvasó „estélyt” tartott Budapesten. Ekkor ajánlhatta fel közlésre a Castorp „János” első davosi napjairól szóló fejezetet. Hogy Kosztolányi írta-e a rövid bevezető ismertetést, az nem derül ki, mindenesetre olyan mondatok szerepelnek benne, mint „véletlenül a svájci hegyek közé kerül”, „különböző lelki tusák és szerelmi kalandok után ottreked”, „kilenc évig él a havasok között”.

Ezután levelezés kezdődött Thomas Mann és Kosztolányi között. Kosztolányi elküldte a csodált nagy írónak a Nero, a véres költő német fordítását, és Thomas Mann válaszul elemző-értelmező sorokat írt a regényről, és felhatalmazta Kosztolányit, hogy a levelét előszóként közölheti a regény német kiadásában. Még A varázshegy megjelenése előtt Thomas Mann tanácsot kért Kosztolányitól, hogy a Dante vagy a Genius kiadónak ajánlja-e fel a nagy regény magyar kiadását. Végül a Dante kapta a Királyi fenség új kiadásának, a Genius pedig A varázshegy kiadásának jogát. 1924. március 16-án Thomas Mann többek között arról számolt be Kosztolányinak, hogy „örülök, hogy A varázshegy magyar fordítása halad. Még mindig a regény befejező részén dolgozom, s az elkövetkező hónapokban is ezzel leszek elfoglalva.” 1925 januárjában Kosztolányi már A varázshegy ismeretében írt rajongó hangú levelet a mesternek: „Mióta bepillantást nyerhettem új könyvébe, csak Önre gondolok. Határozott érzésem: örömömre szolgál az a tudat, hogy Ön létezik. Gyakran elcsodálkozom azon, hogy ismerem Önt. De ez nem a költő irigysége, aki csodálja a nála nagyobbat. Gyakran olyan érzés fog el, mintha félnem kellene Öntől.”      

A Nyugat 1925/21. számában zsúfolt, helyenként homályos, zaklatott körmondatokban recenziót közölt a regényről bizonyos Gonda Károly, akiről eddig nem sikerült megállapítanom, hogy azonos-e azzal az utóbbi időben felfedezett híres magyar építésszel, aki a húszas-harmincas években Shanghai arculatát máig meghatározó art déco épületeket tervezett. A magyar recepció első jelentős teljesítménye Szerb Antal a Hétköznapok és csodák (1936) című nagyszabású esszéje volt, amely máig érvényes megállapításokat tett a regényről. Az 1941-ben megjelent A világirodalom története című páratlan munkája pedig már a József és testvéreinek az addig megjelent három kötetét is tárgyalta – ezek az 1934 és 1937 között kiadott és Sárközi György által fordított kötetek szorosan követték az eredeti kiadásokat. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy Turóczi-Trostler Varázshegy-fordítása a II. világháborúig több új kiadásban is megjelent, elmondhatjuk, hogy a magyar könyvkiadás és közönség számára Thomas Mann a húszas-harmincas években közeli ismerős és irány- és mértékadó tekintély volt. A világnyelvek – amelyek persze elsősorban mindig befelé fordulnak –, mondhatjuk, némi késésben voltak a magyarhoz képest: A varázshegy első angol fordítása 1927-ben, az első francia 1931-ben, az első olasz 1932-ben, az első spanyol 1934-ben jelent meg.

49 éves volt Thomas Mann, mai fogalmaink szerint viszonylag fiatal, amikor megjelent A varázshegy. Négy évre rá, 1929-ben ő kapta az irodalmi Nobel-díjat, de az indoklásban főleg a 28 évvel előbb megjelent első regényére, A Buddenbrook-házra hivatkoztak, ami Thomas Mannt alaposan felbosszantotta.  Mint kiderült, a stockholmi bizottság egyik befolyásos tagja ragaszkodott ehhez a formulához, mert egyáltalán nem kedvelte A varázshegyet. Ugyanakkor a kritikai és irodalomtudományos recepció és a művelt olvasók A varázshegyet tartották Thomas Mann főművének – és tartják mindmáig, már amennyire hajlandók és képesek még (el)olvasni.

1960-ban az Európa Könyvkiadónál megjelent Szőllősy Klára új és az előzőnél korszerűbb A varázshegy-fordítása, amelyet 1988-ig sűrűn kiadtak, és az utóbbi két évtizedben a Gabo kiadó is megjelentette kétszer (2004, 2014). A varázshegy és általában Thomas Mann a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben volt nálunk a legnépszerűbb és legolvasottabb, részben azért, mert az ínséges ötvenes évek után ő volt az elsők egyike a huszadik századi nagy modern írók közül, akinek megjelentetését a pártcenzúra engedélyezte, és akinek a regényeiben és elbeszéléseiben a korszak nyugat-európai irodalmától és szellemi áramlataitól addig eltiltott értelmiség végre revelatív, emancipáló olvasmányra találhatott. Engedélyezéséhez hozzájárulhatott, hogy a marxista Lukács György, aki váltakozó politikai megítélése ellenére az ötvenes-hatvanas években mindvégig befolyásos irodalompolitikai tekintély maradt, a „dekadens” irodalmi modernség képviselői közül Thomas Mannt fogadta el leginkább mint a polgári humanizmus kiemelkedő, antifasiszta íróját. Bár közelebbi személyes kapcsolat nem jött létre köztük, Lukácsot egész pályája során foglalkoztatta Thomas Mann munkássága, Thomas Mann pedig A varázshegyben róla mintázta a dogmatikus és totalitárius eszméket valló Naphta alakját.

1959-ben és 1969-ben egy-egy kismonográfia is megjelent Thomas Mannról, az előbbit Halász Előd, az utóbbit Pók Lajos írta. Az 1970-es években Rényi Péter, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese, fontos párt-ideológus a pesti bölcsészkaron néhányszor Thomas Mann-szemináriumot tartott, amely emlékezetem szerint az érdeklődés hiánya miatt lassan elhalt. Én magam a hetvenes évek végétől évtizedekig tartottam ugyanitt a magyar, illetve az összehasonlító irodalomtörténet szakon hol előadást, hol szemináriumot a huszadik századi modern regényről, annak kanonizált műveiről, így Kafka, Proust, Joyce, Musil, Céline, Faulkner, Camus stb. regényei mellett A varázshegyről is. Ezek és még más regények annak idején „kötelező” olvasmányok voltak, azaz ismeretüket, sőt még a hozzájuk tartozó, egyre gyérebb magyar nyelvű szakirodalmat is számon kellett vagy lehetett kérni a vizsgán. Bölcsészhallgató koromban, a hatvanas években a kötelező olvasmányok jegyzéke, így a huszadik századi világirodalomé is, még sokkal terjedelmesebb volt, egy képzelt világirodalom-történet tartalomjegyzéke lehetett volna. Thomas Manntól A varázshegyen kívül A Buddenbrook-házat, a Tonio Krögert, a Halál Velencébent és a Mario és a varázslót is el kellett olvasni.

Természetesen már akkor sem olvasott el az ember mindent. De a magyartanári-, az irodalomtudományos- vagy a germanisztika-szakos bölcsészhallgatótól mégis elvárható volt, hogy szeressen és tudjon olvasni, elvégre a bölcsészkari tanulmányokkal többé-kevésbé az olvasást választotta hivatásának. Az utóbbi időben azonban a bölcsészkari oktatók egybehangzó tapasztalata, hogy egy-egy szemeszter folyamán már egy-két regényt is alig lehet elolvastatni a diákokkal, hát még ha a „kötelező olvasmányok” között ezer oldalasak is akadnak. Többek között A varázshegyet tartották úgy számon, hogy unalmas, végtelen hosszú körmondatokból áll, alig van valami cselekménye, tele van elmélkedésekkel, és bőven elég a „100 híres regény” típusú zanzásított verziók valamelyikét elolvasni róla. Vagy a Wikipédia-oldalt.

Ezzel párhuzamosan A varázshegyet is utolérte a „híres” regények elkerülhetetlen mediatizálásának sorsa: különféle adaptációk készültek és fognak még nyilván készülni belőle. 1982-ben színpompás, látványos, moziban két és fél órás, televízióban öt órás filmet forgatott a regényből Hans W. Geißendörfer német rendező. Annak a nézőnek, aki történetesen mégis olvasta A varázshegyet, érdekes, sőt hellyel-közzel mulatságos lehetett, hogy a rendező hogyan képzeli, milyen színészekkel játszatja el a regény legendás alakjait. Az például elég vicces, hogy Naphtát Charles Aznavour francia színész és sanzonénekes játssza, Mynheer Peeperkornt pedig az az amerikai Rod Steiger, aki pályafutása során eljátszotta többek közt Al Caponét, Napoleont, Mussolinit és Poncius Pilátust.

Színházban először 2001-ben Hermann Beil dramatizálta A varázshegyet, és Vera Sturm rendezte meg az üresen álló Südbahnhotelban, a Semmmering-hágón. Ezt a szövegváltozatot vette alapul 2012-ben Szikora János az Új Színház-i bemutatón, a kritikák tanúsága szerint kevéssé meggyőzően. 2023-ban a bécsi Burgtheater vitte színre A varázshegyet Bastian Kraft átiratában és rendezésében, a manapság kívánatos posztmodern dekonstrukció és a feminizmus követelményeinek eleget téve: Hans Castorpot négy színész játssza, két férfi és két nő, és a további 14 szerepet is férfiak és nők vegyesen, tekintet nélkül a regénybeli nemükre.

A varázshegy mindamellett mint regény, mint a 20. századi regényirodalom egyik megkerülhetetlen csúcsteljesítménye elmozdíthatatlanul és kikezdhetetlenül áll a helyén, a szerző nevét és a mű címét viselő könyv borítólapjai között, mindenekelőtt németül, de számtalan más nyelven is, tekintet nélkül arra, hogy olvassák-e, hányan olvassák, hányadik helyet foglalja el különféle rangsorokban, és tekintet nélkül arra, hogy különféle adaptációk mihez kezdenek vele. És ha a figyelmes és odaadó, türelmes és kitartó olvasó napjainkban szenteli magát a regény elolvasásának, egyáltalán nem fogja azt elavultnak, „százévesnek” érezni. Hát még ha magának Thomas Mann-nak a tanácsát megszívlelve esetleg kétszer olvassa el a könyvet, egyszer fiatalon, ekkor még inkább a meséért, a jelenetekért, az alakokért, és egyszer felnőttként vagy öregkorban, a rejtett, áttételes jelentésért. Ezt mondta az író 1939-ben a princetoni egyetem hallgatói előtt a Bevezetés „A varázshegy” olvasásához című előadásában: „Mit mondjak most már magáról a könyvről, és esetleg arról, hogy miként kell olvasni?  Nagyon kihívó követeléssel kezdem, tudniillik azzal, hogy kétszer kell elolvasni ezt a könyvet.” Tüstént hozzáteszi azonban, hogy „ezt a követelést természetesen azonnal visszavonom annál, akit az első alkalommal untatott.” Ám aki egyszer eljutott egyáltalán A varázshegy végéig, annak azt tanácsolja, hogy olvassa el még egyszer, „mert különleges felépítéséből, kompozíciós jellegéből következőleg az olvasó élvezete a másodszori olvasástól fokozódik és elmélyül, mint ahogy a zenét ismernünk kell, hogy igazán élvezhessük (...) Ez a mű olyan zenei-eszmei vonatkozáskomplexumot alkot, amelyet csak akkor lehet helyesen áttekinteni és élvezni, ha tematikáját már ismerjük és jelképrendszerre utaló képletét nemcsak előre hátra-, de előrevetítve is értelmezni tudjuk.”

A varázshegynek tehát megvan a maga „tematikája”, a jól azonosítható történeti, földrajzi, szociológiai stb. realitás-síkja, amely önmagában is érdekes, sőt dokumentum-értékű: a Berghof-tüdőszanatórium a létező Davosban van, ahol Thomas Mann maga is járt – meglátogatta feleségét, aki itt gyógykezeltette magát –, és Hans Castorp a létező Hamburg létező patrícius polgárságából származik. A röntgenfelvételek alapján Behrens főorvos létező tüdőbetegségeket diagnosztizál, az időjárás szeszélyes változékonysága létező davosi adottság, egyes szereplők mögött létező modellek ismerhetők fel. A cselekmény 1907 és 1914 között játszódik, de ez a hét év már nem csupán a valóságos történeti intervallum, hanem a mesék hét esztendeje is, jelképes összefüggésben a hetes számnak a regényben játszott kiemelt szerepével. A szóban forgó hét évnyi szanatóriumi időszak elkülönül a „síkföldi” élettől, magyarán a korabeli Európa történeti eseményeitől, A varázshegy világa a reáliáival együtt is zárt, önálló világ, „varázsos” világ, amelynek saját rendje, saját törvényei vannak, és mint a mesék, ebben az áttételes, jelképes mivoltában vonatkoztatható az önmagán túli világra. A szimbolikus jelentést ugyanakkor minduntalan relativizálja az irónia: az elbeszélő távolságtartása elbeszélésének mesés, varázsos jellegétől.

A varázshegy jelképrendszerének egyik fő motívuma az időbeliség és az időtlenség ellentéte. Az idő mint a szabályozott, kötöttségekkel és kötelességekkel terhes polgári rend teremtménye és eszköze jelenik meg a regényben. A pontosan és lelkiismeretesen kimért időt Castorp szemszöge képviseli, de szanatóriumi tartózkodása során egyre inkább megbomlik polgári fegyelme és morálja. Fokozatosan elnyeli a szanatóriumi időtlenség, amely a szabadság, de egyszersmind a szabadosság, az értékvesztés, a bomlás hordozó közege. A varázshegyi időtlenség állapotában a betegek kívül kerülnek az életet mederbe terelő téren és időn, és előbb-utóbb megadják magukat a halálnak. A regény bravúros formai megoldása, hogy Castorp belső átalakulásának, a varázshegyi közeghez való hasonulásának tüneteként szabályszerűen eltünteti a regényidőt, amely kezdetben nagyon is hangsúlyosan és tagoltan van jelen. Az utolsó, a hetedik fejezetben már érzékelhetetlen, mennyi idő telik el, csak visszamenőleg tudjuk meg, hogy Hans Castorp hét évet töltött fenn a varázshegyen, és ebből számíthatjuk ki, hogy a Peeperkorn-időszak és „a nagy tompultság kora” négy és fél évig tartott, ami ennek a fejezetnek az előzőekhöz mérten alig nagyobb terjedelmét, a benne elbeszélt „események”, fejlemények kis számát tekintve ijesztően, valószínűtlenül és érthetetlenül hosszú időnek tűnik. Éppen ezt az érzést kívánja sugallni a regény, olyan „örök most” érzetét, amikor félelmetes észrevétlenséggel múlnak el akkora időtömbök, amelyek máskor és másutt a telítettség, a változatosság, a tartalmasság hatalmas emberi építményeivé tornyosulnak. A világháború ennek a kiürült állandóságnak és mozdulatlanságnak az észrevétlenül sűrűsödő feszültségéből robban ki.

A varázshegy szimbolikus világának középpontjában Hans Castorp áll. A regény az ő fejlődéséről, „növekedéséről” szól, arról, hogy az „egyszerű”, „kisstílű” fiatalember, „az élet féltett gyermeke” hogyan szabadul meg a polgári kötöttségektől, s jut el a szabadság és a tudás olyan légritka terébe, amely már veszedelmes az ember életösztönére nézve. Története titkokba való beavatás története, és beavatását kalauzok, szellemi-érzelmi mentorok vezérlik, akik úgy versengenek érte, mint Mefisztó Faust lelkéért: Joachim, Settembrini, Behrens doktor, Madame Chauchat, Naphta, Peeperkorn.

A Thomas Mann-irodalom és az olvasók gyakran fölteszik a kérdést, hogy az elbeszélő – és az író – mennyire azonosul Castorppal, illetve hogy a mentorai mennyire nyerik meg a maguk igazának, a polgári kötöttségeitől megszabaduló fiatalember talál-e általuk új identitást, új tulajdonságokat – lásd: Musil: A tulajdonságok nélküli ember. Thomas Mann iróniája nemcsak hőse mentorainak alternatíváját teszi viszonylagossá vagy érvényteleníti, hanem magával Castorppal szemben is távolságot tart. Legfeljebb annyit tudunk meg róla, hogy a különféle hatások következtében kiürül, elveszti a személyiségét, érték-vákuum alakul ki benne és a körülötte. A „síkföldre”, a háborúba visszatámolyogva az lesz belőle, ami Joachim szeretett volna lenni: vitéz katona, de míg a Joachimok még jelszavakkal az ajkukon halhattak meg, Hans Castorp üres lélekkel sodródik a névtelen halál felé.

Bár Castorp „növekedése” az író saját személyes fejlődésének tükre, az őt megkísértő eszmék, hatások Thomas Mann-nak is mind kalauzai vagy éppenséggel ördögi csábítói voltak, de Castorp nem azonos Thomas Mann-nal. Mint az író maga mondja: „... aki nem szokta meg, hogy közvetlenül és a saját felelősségére beszéljen, hanem azt szokta meg, hogy az embereket, dolgokat beszéltesse, aki megszokta, hogy művészetet művel, a szellemi, az intellektuális dolgokat soha nem veszi egészen komolyan, mert mindig is az volt a dolga, hogy mint anyaggal és játékszerrel bánjon velük, álláspontokat képviseljen, dialektikát űzzön, mindig annak az igazáról győzzön meg, aki éppen beszél...” Végeredményben persze mindvégig az író beszél, és így a mű végső igazsága az a játékos irodalmi, esztétikai igazság, amely független az eszmék igazságától és maradandóbb is náluk.