Kevéssel azután, hogy rákot diagnosztizáltak nála, 80 éves korában, a Massachusets-beli Cambridge-ben elhunyt 2020 irodalmi Nobel-díjasa, Louise Glück. A „posztvallomásos” amerikai költő győzelme nemcsak azért számított kivételesnek, mert korábban a Nemzeti Könyvdíjat és Pulitzert is elnyerte, ami a ritkánál is ritkább együttállás, hanem azért is, mert a Nobel 1901 óta tartó történetében mindössze a negyedik költőnő volt, akit díjaztak – s aligha van rajta kívül más, aki a kettővel előtte Nobelt elnyert költőről (Tomas Tranströmerről) elnevezett díjat is megkapta.

Ahogy a Literán Branczeiz Anna fogalmaz, Glück „mitológiai és kulturális utalásokban gazdag szövegeit mozaikos, töredezett nyelv jellemzi”, poétikáját pedig így írta le: 

„versei hangsúlyosan szubjektívek, én-központúak, és rendkívül személyes, intim témákat érintenek: veszteségről, gyászról, szégyenről, családi konfliktusokról, testi és lelki szenvedésről szólnak.”

Gerevich András az ÉS-be írt köszöntőjében így fogalmaz: 

„Vad, szenvedélyes költészet ez, tele fájdalommal, megalázottsággal és haraggal,

nem akar megnyugtatni, kérdéseket tesz fel, amikre nem talál választ, az igazságot keresi, ami gyakran ellentmondásos, töredezett és megfejthetetlen.” Glück Nobel-díj utáni sorsáról pedig azt nyilatkozta lapunknak, hogy a szerző „ugyanolyan csendesen és visszavonultan élt a Nobel-díj után is, mint előtte. Szeretett fiatal, pályakezdő költőkkel dolgozni, segítette őket, hogy megtalálják az egyéni költői hangjukat és versnyelvüket, éles szemű, intelligens és érzékeny szerkesztőként és tanárként dolgozott velük verseken és köteteken, egyengette az útjukat az irodalmi életben. Még élete utolsó évében, 80 évesen is rangos pozíciót töltött be a Yale és a Stanford Egyetemen. Munkabírása állítólag nem lankadt. 

Utolsó versei is ugyanolyan fájdalmasak és intenzívek, mint a legnagyobbak,

nem fáradt ki a költészete. A költészet volt az élete: fejben mindig a következő verset írta, állítólag az utolsó pillanatig, mindig dolgozott a következő szövegen.” A magyar felmenőkkel rendelkező Glück sorsa ugyanakkor, mint Gerevich kifejtette, nem ilyen szívderítő nálunk: mivel „idehaza általában nincs nagy olvasóközönsége a költészetnek, ezért a kiadók szinte mindig külső támogatásra szorulnak”, s míg „európai szerzőt könnyebb kiadni, hiszen vannak az Európai Uniónak és az egyéni államoknak is fordítástámogatási alapjaik”, egy-egy „amerikai szerzőre nagyon nehéz támogatót találni, és általában magasak a jogdíjak.” Így bár a Nobel-díjas „Heaney, Tranströmer és Szymborska több könyve is megjelent – 

Glücknek a mai napig nincs magyar kötete.”

*

Alig több mint egy évvel a Salman Rushdie elleni késeléses merénylet után bejelentették, hogy 2024. április 16-án a Penguin Random House-nál Knife („Kés”) címmel megjelenik az író memoárja, mely a tragikus eseményt igyekszik feldolgozni. Mint arról beszámoltunk, Rushdie idén februárban adott először hosszabb interjút a merénylet után a New Yorkernek, júniusban, a Hay Fesztvál keretében levetített Zoom-interjúban pedig azt is elárulta, hogy egy „rövid, párszáz oldalas” kötetben próbálja kiírni magából az őt ért borzalmakat. Ahogy a jobb szemére megvakuló, az eset után a poszttraumás stressz szindróma tüneteit mutató író fogalmazott: 

„túl kell ezen lépnem, hogy belefoghassak valami másba. Nem kezdhetek bele egy olyan regénybe, aminek semmi köze ehhez.”

Rushdie még korábban kifejtette, hogy jelenlegi helyzete ahhoz hasonló, mint amikor kimondták rá a fatvát: akkor is hosszú ideig megbénította a fikcióírás lehetősége; harmadik személyben csak a 2012-es Joseph Antonban tudott írni róla. „Ez még nem egy E/3-as ügy. Azt hiszem, amikor valaki kést szúr beléd, az egy E/1-es sztori. Egy éntörténet.” Rushdie egyébként épp a napokban, október 22-án veszi át a Német Könyvkereskedők Békedíját a Frankfurti Könyvvásáron, ahol beszédet is mond majd.