Adrienne Rich: A fák (fordította Rakovszky Zsuzsa)

„Adrienne Rich (1929–2012) a 20. század második felének egyik legnagyobb hatású költő-gondolkodója volt, aki népszerű írásaival évtizedeken át befolyásolta elsősorban az amerikai nők gondolkodásmódját” – ezekkel a sorokkal kezdi Az amerikai irodalom rövid történetében az amerikai költőnő életművének bemutatását Bollobás Enikő. Adrienne Rich bátorsága és kiállása példaértékű volt, hiszen „nyíltan vállalta leszbikusságát, és abban a korban, amikor Amerikában még széles körben elítélték a homoszexuálisokat, nemcsak a nők jogainak és más hátrányos helyzetűek élharcosa volt, de a leszbikus költészet úttörője is” – írta róla halálakor az MTI. Adrienne Rich első, 1951-ben megjelent kötetéhez nem más, mint Wystan Hugh Auden írt előszót, 1973-as Diving into the Wreck című kötetéért pedig Allen Ginsberggel megosztva nyerte el a Nemzeti Könyvdíjat. Bollobás Enikő szerint „Rich egyszerre tanúságtevő, a nyelv adományát bíró jós és az erkölcsi képzelőerővel megáldott látnok”, amit A fák című, megejtően halk és titokzatos szépségű verse is alátámaszt: „Itt ülök, a verandára nyíló ajtók kitárva, / és hosszú leveleket írok, / melyekben csak futólag említem meg: az erdő / most távozik a házból.” Sajnálatos, hogy magyarul önálló kötete még nem jelent meg.

Charles Bukowski: A kacagó szív (fordította Kabai Lóránt)

A Time magazin 1986-ban „az amerikai csavargók koszorús költőjének” nevezte Charles Bukowskit (1920–1994), aki kétségkívül rászolgált erre az egyszerre megtisztelő és csipkelődő titulusra. A huszadik századi amerikai irodalom fenegyerekét elsősorban íróként ismeri a szélesebb közönség, köszönhetően az olyan kultikus rajongással övezett könyveinek, mint az Egy vén kujon jegyzetei, a Nők vagy a Posta. Pedig költőként is maradandót alkotott, amire az egyik legszebb példa A kacagó szív című felemelően gyönyörű és gyógyító erejű költemény: „fény is van valahol. / kicsi fény, meglehet, de / felhorzsolja a sötétséget.” Nem csoda, hogy a Levi’s is felhasználta a verset az egyik szuggesztív reklámfilmjéhez, ahogyan az sem, hogy több emlékezetes életrajzi film is készült Bukowskiról: az 1987-es Törzsvendégben nem más, mint Mickey Rourke, a 2005-ös Tótumfaktumban pedig Matt Dillon bújt az iszákos, nőmániás és szerencsejáték-függő szerző bőrébe.

Denise Levertov: A kígyóhoz (fordította Kodolányi Gyula)

1968 óta, majdnem fél évszázada fordít amerikai költőket Kodolányi Gyula, akit kiemelkedő írói-költői, illetve műfordítói munkásságáért 2015-ben Prima Primissima-díjjal, 2020-ban pedig Kossuth-díjjal jutalmaztak. 1990-ben jelent meg először az Európa Könyvkiadó gondozásában és a JAK-füzetek műfordítás-sorozatában A létezés hálói című antológia. Az amerikai költők remek verseit felvonultató fontos gyűjtemény aztán hosszú évekig szinte beszerezhetetlen volt, mígnem a Nap Kiadó 2016-ban ki nem adta a könyv bővített változatát. Mezey Katalin mellett – az ő fordításait az 1981-as Szavak ​a szélbe – Mai amerikai költők (A háborús nemzedék) című antológiában olvashatjuk – Kodolányi Gyula is az elsők között fordította magyarra Denise Levertov (1923–1997) verseit. Bollobás Enikő szerint Levertov „minden bizonnyal az egyik legolvasottabb amerikai költő, aki sajátos női látásmódot képvisel a korai posztmodernizmus túlnyomórészt férfiak benépesítette táborában”. A különlegesen termékeny költőnő eredetileg Angliában született, de egész életében amerikai költőnek vallotta magát. A kígyóhoz című, bravúrosan felépített verse mindössze két mondatból áll, amelyben sejtelmes módon eleveníti fel a bibliai hüllővel való találkozás „messze gyűrűző gyönyörét”: „míg a levelek megrebbentek / s te eltűntél a fű és az árnyékok / mintázatában, én pedig mosolyogva / s emlékbűvölten tértem vissza a sötét reggelbe.” 

Robert Penn Warren: Autógumik vizes aszfalton éjjel (fordította Tandori Dezső)

Robert Penn Warren (1905–1989) több szempontból is rekorder alakja a huszadik századi amerikai irodalom történetének. Egyrészt 1986-ban elsőként kapta meg az Egyesült Államok koszorús költője címet – 81 éves volt ekkor. Másrészt a mai napig ő az egyetlen szerző, aki próza és líra kategóriában is elnyerte a Pulitzer-díjat: Repül a nehéz kő című regényét 1947-ben jutalmazták Pulitzerrel, amit aztán két verseskötetéért is megkapott, 1958-ban és 1979-ben. Warren szinte valamennyi műfajban maradandót alkotott, de elsősorban költő volt, akinek „legfőbb témája a Történelem: idő, táj, egyén, tett és bűn bonyolult viszonyrendszere. Ezt járta körül, ezt közelítette meg több oldalról is, versben és regényben, drámában és novellában. [...] Látomása Amerikáról, az Emberről, a Történelemről nem próféciában, hanem művészi formában öltött testet” – írja róla Ferencz Győző az általa összeállított, Az idő halála című (egyetlen magyar nyelvű) Warren-verseskötet utószavában. Autógumik vizes aszfalton éjjel című verse trükkösen rétegzett, atmoszférikus vízió, minden idők egyik legjobb autós verse, amely ilyen és ehhez hasonló finoman átszőtt és szívfacsaró pillanatokat tartogat az olvasók számára: „Hogy rájuk gondolok – / Ahogy majd az első borzongás után, lepedő-hidegén, / Melegért, összebújnak sebtén, a régi / Gépi reményben, hátha azonosságuk / Lesz épp ama paradox pillanatban, / Mikor épp hogy sosincsen.” 

Anne Sexton: Három zöld ablak (fordította Szlukovényi Katalin)

A huszadik század vallomásos amerikai költészetének tragikus sorsú alkotója volt Anne Sexton (1928–1974), akinek 1967-ben kiadott, Pulitzer-díjjal jutalmazott Élj vagy halj meg című verseskötete tavaly jelent meg magyarul a XXI. Század Kiadó gondozásában. „A konfesszionalizmus sajátos válfaja az övé, amelyet traumaköltészetnek nevezhetünk, amennyiben önfeltárása során eljut a legszemélyesebb traumák bemutatásáig, így például a lányát megrontó apa okozta traumáig” – írja Bollobás Enikő a költőnőről, akitől tényleg nem állt távol „a fájdalmas vagy akár szégyellt élethelyzetek bemutatása (kórházi kezelések, műtétek, intim testrészek leírása), a szexuális vágyak és félelmek feltárása, halálfélelem és szorongás az ismeretlentől, a szülők és a gyermekek iránti neheztelés vállalása”. Három zöld ablak című verse a rá jellemző egyszerre merész és gyengéd képzettársítások révén éri el megrázó hatását: „Leveleket látok – / frissen fürdött, ártatlan leveleket, / pincét sohase látott leveleket, / saját zöld vérükben sodródnak, / mint a hableányok keze.” Bollobás Enikő szerint Anne Sexton „népszerűségét annak köszönheti, hogy közérthetően ír arról, ami a hatvanas években amerikai nők millióit foglalkoztatta: a női élet konkrét helyzeteiről, átértékelt párkapcsolatokról és családi kötelékekről, a női szerepek és vágyak összehangolásának nehézségéről, a biológiailag, illetve társadalmilag és kulturálisan determinált hátrányokról, a szépség terhes társadalmi parancsáról”.

Robert Frost: Járatlan út (fordította Imreh András)

Robert Frost (1874–1963) az egyetlen költő, aki négy verseskötetéért kapott Pulitzer-díjat (1924-ben, 1931-ben, 1937-ben és 1943-ban). „Frost a jenki szellem és nyelv megtestesítőjeként vonult be a köztudatba, akinek fanyar humora, távolságtartása, moralizáló kedve, ironikus hangvétele, kevesebbet mondása, demokratikus individualizmusa az amerikaiság különböző aspektusait jeleníti meg a hétköznapok kis eseményeit regisztráló költeményekben” – írja Bollobás Enikő a máig egyik legnépszerűbb amerikai költőről. A járatlan út című költemény Frost legismertebb verse, amely Bollobás szerint „hagyományos olvasatban a válaszút jól ismert költői képét allegorizálja [...] Frost azonban nem egyszerűen az emberi cselekvés természeti analógiáját rajzolja meg, hanem egyben az autonóm én amerikai mítoszának revízióját is adja”. Az 1910-es években írt vers kétségkívül hatásosan érzékelteti, hogy az „életünket nem mi magunk irányítjuk, csak a következményeket vagyunk kénytelenek elszenvedni”: „Ha kérdeznek majd, ezt felelem, / Sóhajtva, sok-sok év után: / Az út az erdőn kétfele ment – / A kevésbé járt tetszett nekem, / És így lett mind, ami lett, talán”. 

Louise Glück: A hűség példabeszéde (fordította Gyukics Gábor)

Gyukics Gábor is sokat tett műfordítóként azért, hogy magyarul olvashassuk a huszadik századi és kortárs amerikai költészet legfontosabb szerzőit. Az elmúlt évtizedek során több emlékezetes antológiában tette közzé remek műfordításait (Átkelés, Félmeztelen múzsa, Viselnéd a szemem), többek között ő ültette át az elsők között magyarra Louise Glück költeményeit is. Az 1943-ban született amerikai költőnőnek 1968-ban jelent meg első verseskötete (Firstborn), későbbi munkáit többek között Pulitzer-díjjal és Nemzeti Könyvdíjjal jutalmazták. Az apai nagyszülei révén magyar felmenőktől származó költőnő nevét a szélesebb olvasóközönség 2020-ban ismerte meg, amikor elnyerte az irodalmi Nobel-díjat „összetéveszthetetlen költői hangjáért, amely zord szépségével egyetemessé teszi az egyéni létezést”. A hűség példabeszéde című versében letisztult és magával ragadó módon mitikus-történelmi díszletekkel villantja fel a bűnbeesés és megbocsátás ambivalens kettősségét: „Az asszony / elfedi arcát, az árnyak / segítenek neki. A múltjáért könnyezik; /amikor eltitkolod egyik életed, / könnyeid sosem magyarázhatók.”  Ahogyan Adrienne Richnek, úgy Louise Glücknek sem jelent meg mostanáig önálló magyar nyelvű verseskötete.

Frank O’Hara: A révkapitányhoz (fordította Gerevich András)

Frank O’Hara (1926–1966) „különlegesen sokszínű költő volt, akinek tágas esztétikájában jól megférnek az egymással ellentétes poétikai fölfogások. Költészetében megfigyelhető a képzőművészet hatása éppúgy, mint a zenéé és a filmművészeté, a szürrealizmusé és a dadaizmusé. Kísérletező költő volt, aki szívesen műveli a zárt formákat is, például az elégiát vagy az ódát” – írja Bollobás Enikő a mindössze negyvenévesen, tragikus balesetben elhunyt szerzőről, aki azóta bevonult az amerikai klasszikusok közé. Frank O’Hara eredetileg 1957-ben kiadott Töprengések vészhelyzetben című verseskötete 2020-ban jelent meg magyarul, a kötet egyik fénypontja pedig A révkapitányhoz című vers, amelyben rabul ejtően erős sodrású sorokkal fejezi ki a hajós révbe érés iránti mérhetetlen vágyakozását: „Neked adom / a hajót és akaratom vihartépett / kábeleit. Még nem hagytam el / a fenyegető szorost, ahol a szél / a nádas barna ajkának taszít.” 

Elizabeth Bishop: A képzeletbeli jéghegy (fordította Rakovszky Zsuzsa)

A huszadik századi amerikai költészet sokhangú költőnője volt Elizabeth Bishop (1911–1979), aki „keveset írt, és még abból a kevésből is igen szigorúan válogatott, számos jelentős versét nem vette fel a köteteibe” – írja róla fordítója, Rakovszky Zsuzsa, akinek Elizabeth Bishop első és mostanáig egyetlen magyar nyelvű verseskötetét köszönhetjük, mely A képzeletbeli jéghegy címmel 1990-ben jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában. „Bishop elkötelezett költő, aki különösen a színesbőrűek és a nők ügyének a szószólója. A jelenlét poétikája, mely oly jellemző Bishopra, azonosságainak szubverzív voltából vezethető le: a hazáját hosszú időre elhagyó, bizonytalan nemzeti identitású költő más téren, így elsősorban szexualitása tekintetében is a rendhagyó utat választja: leszbikus, aki életében soha nem fedte fel szexuális hajlamait. Szemérmessége a titkolózásig ment: már csak alkoholizmusa és depressziói miatt sem választhatja a vallomásos költészet kitárulkozását” – írja róla Bollobás Enikő. A képzeletbeli jéghegy című költeményét rögtön egy felejthetetlen, szállóigegyanús sorral kezdi: „Nem a hajót: a jéghegyet akartuk”, hogy látomását aztán szívszorítóan gyengéd melankóliával átitatott búcsúdallá emelje: „Isten veled, mondjuk, mi indulunk / oda, ahol hullám hullám sarkára hág, / és melegebb egeken fut a felhő.”

Robinson Jeffers: Sebzett héják (fordította Várady Szabolcs)

Robinson Jeffers (1887–1962) az ökológiai költészet egyik első képviselője volt. Kalifornia talán legnagyobb költőjét „leginkább a természet és az ember kapcsolata érdekli, pontosabban az a természet, amelyben az ember nem foglal el központi helyet, esetleg jelen sincs” – foglalja össze Bollobás Enikő az amerikai költő természetélményének lényegét. Robinson Jeffers első és egyetlen magyar nyelvű verseskötete Szirt és sólyom címmel jelent meg 1991-ben az Európa Könyvkiadó gondozásában, ennek a kötetnek az egyik csúcspontja a Sebzett héják című vers, amelyben megrázó módon érzékelteti az élni akarás semmihez sem hasonlítható erejét és az elmúlás eruptív pillanatát: „de ami / Felcsapott: a vad lendület: a kócsagok a megáradt / Folyónál kiáltoztak a félelemtől, ahogy emelkedett, /Mielőtt végleg kiszakadt a való világból.”