A tél a költők örök témája, nem csoda, hogy a huszadik században is rengeteg külföldi lírikust ihletett meg ez az évszak. Legújabb összeállításunkban a világirodalom legszebb téli verseit gyűjtöttük össze, Georg Trakltól Sylvia Plathig.

Yves Bonnefoy: A nagy havazás (fordította Tóth Judit) 

Az 1923-ban született Yves Bonnefoy az Encyclopædia Britannica szerint „talán a legfontosabb francia költő a huszadik század második feléből”. Kezdetben matematikai és filozófiai tanulmányokat folytatott, illetve művészettörténetet hallgatott. Költői, műfordítói és elméleti életműve párhuzamosan bontakozott ki. William Shakespeare-fordításait a legjobb francia nyelvű fordítások között tartják számon, a versek mellett pedig könyvet írt többek között Joan Miróról és Alberto Giacomettiről is. A nagy havazás című költeménye a világirodalom egyik legszebb téli verse, amely rövidsége ellenére messzi tájakra nyit kaput, miután „nem marad a színből más, / Csak a fenyőtűk, / Lehullanak ők is, néhol sűrűbben, mint a hó.” A reggeli majd a déli havazást követően leszáll az este, és „[a] fény mérlegkarja megáll. / Az árnyak és az álmok egyforma súlyuak. // Némi szél, / A lába hegyével egy szót ír, túl a világon.” Yves Bonnefoy első verseskötete magyarul Még egyre az a hang címmel jelent meg 1973-ban, majd két évvel kilencvenhárom éves korában bekövetkezett halála előtt, 2014-ben jelent meg magyarul a Másik otthon című könyve, miután megkapta a Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat.

Tomas Tranströmer: Hat tél (fordította Sulyok Vince)

2011-ben Tomas Tranströmer a hetedik svéd szerzőként kapta meg az irodalmi Nobel-díjat „tömör, letisztult költői képeiért, amelyek új fényben mutatják meg a valóságot”. Tranströmer fiatalon indult, mindössze huszonkét éves volt, amikor első, 17 vers című verseskötete 1954-ben megjelent. Már ekkor kész költőként lépett színre, akinek későbbi verseiben is visszatérő témájaként jelenik meg a hosszú svéd tél, az évszakok ritmikus váltakozása és a természet tapintható atmoszférikus szépsége. „Azt hiszem, a költészetem nagyon mélyen gyökerezik a svéd tájban, a látnivalókban, az élményekben. Az időjárás például nagyon fontos számunkra, akik verset írunk, és mindannyiunk számára Svédországban. A nagyon furcsa fények, a sarki fények például, sehol máshol nincs hasonló, ez az egyetlen hely a világon, ahol láthatóak. És a nyarak, amikor szinte egész nap világos van, és a tél, ami ezzel szemben túl sötét” – nyilatkozta 1989-ben. Hat tél című enigmatikusan tömör verse hat rövid téli tájkép, mitikus távlatokba nyúló állóképként kimerevítve, amelyben ilyen meglepő, felejthetetlen sorokat olvashatunk: „És odakünn: a téli éjszaka, / melyben a nagy szemű kockák gurulnak”, majd: „Jégcsapok: visszájára fordult gótika. / Absztrakt tehén, üvegből van a tőgye”, végezetül pedig: „Ma este párálló hó, holdfény. A holdfénymedúza / maga lebeg előttünk. Mosolygásunk / hazatérőben. Elvarázsolt fasor.” Mervel Ferenc ezekkel a sorokkal ragadta meg a svéd költő lírájának lényegét: „Tranströmer a koncentráció mestere; versei intenzív pillanatképek, de váratlan dimenziókban néha túlmutatnak önmagukon, fizikai-lelki vetületek találkoznak bennük.”

Sylvia Plath: Téli fák (fordította Tandori Dezső)

Az 1962-es esztendő több szempontból is meghatározó év volt Sylvia Plath életében, hiszen januárban született meg második gyermeke Ted Hughestól, akitől ugyanezen év októberében vált külön, miután még a nyáron rájött, hogy férje megcsalta. Decemberben két gyermekével Londonba költözött, méghozzá abba a házba, ahol egykor a Nobel-díjas ír költő, William Butler Yeats is lakott. Az 1962-es év őszén ezzel párhuzamosan Sylvia Plath alkotói ereje fellobbant, de depressziója is kiújult, köszönhetően a száz éve nem látott téli hidegrekordnak, amelyet megsínylett az egész család: a vezetékek elfagytak, gyermekei sokat betegeskedtek, miközben telefon nem volt a házban. Sylvia Plath 1962-ben írt versei közül kiemelkedik a Téli fák című megrázó költemény, amelyben a téli fák látványából kiindulva áttételesen felidézi saját vetélését is: „Nincs kurvaságuk, nem vetélnek, / Hűbbek a nőknél, / Magvuk mily könnyen érik!” Sylvia Plath melankolikus téli tájképe egy felkavaró költői kérdéssel és az arra adott keserű válasszal zárul, amely nem sok reménnyel kecsegtet: „Ó, levelek s édesség anyja, / Kik ezek a pieták? / Árnyak, örvös galamboké, melyek dala nem könnyít semmin.”

Georg Trakl: December (fordította Rónay György)

Az 1887-ben Salzburgban született Georg Trakl az osztrák expresszionista költészet megkerülhetetlen alakja. Tizenhárom éves korában kezdett el verseket írni, első műve, a Hajnali ének pedig 1908-ban jelent meg. Ugyanebben az évben vették fel a bécsi egyetem gyógyszerész szakára, ahol kokainfüggő lett. 1914 augusztusának végén behívták katonának, egy tábori kórházban teljesített szolgálatot, amelyet szeptemberben a lengyel frontra vezényeltek. Itt élte át a véres grodeki ütközetet, amely csak tovább súlyosbította depresszióját, emiatt öngyilkosságot kísérelt meg. Októberben a krakkói katonai kórházba szállították, ott hunyt el november elején kokaintúladagolásban, mindössze huszonhét évesen. December című költeménye nyugtalanító és bomlott látomás, a szemünk elé táruló túlvilági téli táj pedig nem is lehetne ridegebb: „fekete szél”, „dermedt nád”, „szürke ég” és „vörös hó” díszletei között botladozunk, hogy aztán a kocsmában a „bor bíborló poklában tanyázva” vészeljük át valahogy a téli éjszakát, miközben „órákig bolyhosan hull az ablakra a hó, üzi az eget fekete lobogókkal s tört árbócokkal az éj.” „Trakl elmebeteg volt, és őrültként halt meg” – írja Szerb Antal a tragikus sorsú költőről, akinek „minden verse olyan, mintha valami értelmes egészet széttörtek és azután darabjait minden ésszerű terv nélkül egymás mellé rakták volna.”

George Szirtes: Hó (fordította Várady Szabolcs) 

Az 1948-ban Budapesten született George Szirtes 1956-ban, nyolcéves korában menekültként érkezett Angliába. Londonban nőtt fel, és a hetvenes évek elején kezdett el verseket publikálni angol nyelven, első verseskötete 1979-ben jelent meg The Slant Door címmel. 2004-ben Reel című verseskötetéért megkapta a rangos T. S. Eliot-díjat, amellyel olyan más világhírű költőket is kitüntettek, mint Ted Hughes, Anne Carson, Seamus Heaney, Carol Ann Duffy vagy Derek Walcott. Szépirodalmi munkássága mellett műfordítói tevékenysége is jelentős, hiszen ő ültette át angolra többek között Márai Sándor és Krasznahorkai László regényeit, illetve Rakovszky Zsuzsa, Orbán Ottó, Csoóri Sándor és Vas István verseit. Hó című verse titokzatos szépségű téli miniatűr, amely a fehér szín körül kering: „mint holdsütötte bőr: holdfény a hó maga”, a gyengéd megszólítást követően („Nézd, havazott az éjszaka”) pedig a behavazott utcák látványától jutunk el az örök téli éjszaka lehetőségéig: „És nem lesz reggel soha többet, / Fehérben élünk majd, mint a menyasszonyok, / Moccanatlan, s az éj sem múlik el.” Ferenc Győző így írt George Szirtes költészetéről a Holmiban: „Kimunkált versmondattana, szókincsének gazdag rétegezettsége és kötődése az angol költői hagyományokhoz jellegzetesen angol költővé teszik. Az a távolságtartás, amellyel tárgyát kezeli, az a visszafogottság, amellyel hangja szól és költészetének formai jegyei azzal a vonulattal mutatnak párhuzamot, amelyet a világ annyira angolnak lát, és amely a háború után oly uralkodóvá vált a brit lírában.” Sajnálatos, hogy George Szirtesnek mostanáig mindössze egyetlen vékony verseskötete jelent meg magyarul, és az is több mint harminc évvel ezelőtt.

Christine Busta: Téli vigília (fordította Hajnal Gábor)

Az 1915-ben Bécsben született Christine Busta a második világháború utáni német nyelvű költészet kiemelkedő alakja volt. Első verseskötete 1951-ben jelent meg, amelyet 1987-ben bekövetkezett haláláig még további hat, illetve két posztumusz kötet követett. „Christine Busta költészetének alapvonása a humánum. [...] Busta, mint már utaltunk rá, katolikus költő. [...] A német természetlíra is elveszti Bustánál a jellegzetes, embertől függetlenedett tenyészet szuveneritását, a versben felidézett természeti burjánzás őnála mindenkor humánumot sugall” – írta a fordító Hajnal Gábor Busta 1985-ben megjelent verseskötetének utószavában. A kötet címadó verse a Téli vigília. Halk és kozmikus költemény ez, amely ezzel a nagyívű felütéssel kezdődik: „Emberek csillagként tovatűnnek”, hogy aztán eljussunk a „gyöngéd por alatt már halkabban verő szív” dobogásához, majd a nagyobb ünnep előtti este meghitt hangulatához: „Pásztormagányos éj. Számlálod mások ablakát. / Bárányok sötétből s fényből.” A vers végül a behavazott táj és a közelgő ítéletnap szuggesztív képével zárul: „Hangtalan duzzad a nádon / s tetőn a hó hulláma, alatta találkozik újra / minden, mi különvált. Ne félj! Süppedj az ég kegyébe! / Holnap ítéletnapja lesz. Folttalan új a fény.”

William Carlos Williams: Tél jövetele (fordította Kodolányi Gyula)

Az 1883-ban született William Carlos Williams életében nem számított híres költőnek, ami egyrészt betudható annak, hogy nem volt főállású irodalmár, másrészt pedig annak, hogy egy kisvárosban dolgozott szülészként és gyerekorvosként, és 1963-ben bekövetkezett haláláig rendelt és járta a körzetét. Kevés díjat kapott, amelyek közül mindenképpen ki kell emelnünk az 1950-ben elsőként átadott Nemzeti Könyvdíjat költészet kategóriában, illetve az 1963-as posztumusz Pulitzer-díjat, melyet utolsó verseskötetére kapott. A Tél jövetele című költeményében meditatív módon bontja ki és fűzi össze a télre várakozó tenger és az írás aktusának ambivalens érzetét: „A tenger szomorúsága ilyen – / mint a szó, a hullám mind törött – / bukás és emelkedés egyhangúsága.” „Nincsen remény” – mondja ki a lehangoló végkövetkeztetést, mégis felvillantja a szép jövő ígéretét, a közelgő tél ellenére: „hacsak korallsziget / nem bukkan föl lassan, madarakra / várva, akik magot ejtenek el / fölötte, és lakhatóvá teszik”.

Wallace Stevens: A hó embere (fordította Tandori Dezső)

Az 1879-ben született Wallace Stevens kortársához, William Carlos Williamshez hasonlóan kívül maradt az irodalmi életen, igazi karrierje pedig csak az ötvenes években kezdődött: 1955-ben bekövetkezett halála előtt nem sokkal kapta meg például a Pulitzer-díjat összegyűjtött verseiért. Wallace Stevens egyik leghíresebb költeménye A hó embere, amely a világirodalom egyik legszebb téli verse. Tandori Dezső a rá jellemző trükkös módon csavart egyet a vers magyar címén, ezzel a megoldással pedig rögtön mitikus szintre emelte Stevens hóemberről szóló alkotását. A „télies lélek” költeménye ez, melynek beszélője szerint „a szív régi hidege kell / A jégbe borult borókákhoz, / A messzi januári napban / Durván szikrázó szálfenyőkhöz”, hogy aztán a havas vízió egy többszörösen rétegzett, Escher-festményhez hasonlatos látomásba torkolljon: „Ahol ugyanez a szél tombol, / És ugyanez fúj ugyanott, // A kopár helyen, a hóba fülelő / Fülébe, aki maga: semmi, nem lát / Semmit, ami nincs ott, látja, mi ott van, / a semmit.”

William Jay Smith: Téli reggel (fordította Várady Szabolcs) 

Az 1918-ban született William Jay Smith 1968 és 1970 között volt az USA tizenkilencedik koszorús költője; ezt a rangos címet azóta olyan költők is viselték, mint Mark Strand, Billy Collins, Louise Glück vagy Philip Levine. A 2015-ben, kilencvenhét éves korában elhunyt amerikai költőnek csak egyetlen verseskötete jelent meg magyarul, Át a tű fokán címmel 1976-ban, ebben olvasható a Téli reggel című költemény is. Egy kis házikóban átvészelt hóviharról szól ez a vizionárius vers, amelynek első fele az odakint tomboló jégvihar plasztikus leírása, amit olvasva bennünket is átjár a „szétmállasztott jéghegyek” hidege. „Átvészeltük az éjszakát abban az északi országban, / És felébredtünk, a ház hóba temetve” – folytatja Smith, verse pedig egy felejthetetlen záróképben csúcsosodik ki: „A magas nyírfák törzséből / Egy bálna bordázata tűnt ki, / A csöndes áramlás partra vetette; / És láttuk, ágaik moccanatlan szálkáin át, / Mintha az időn át, / A fényt, mely sütött / Egy elefántcsont tájat, / Egy csontkikötőt.”

Knut Ødegård: A csónakház (fordította Tótfalusi István) 

Az 1945-ben született Knut Ødegård az egyik leghíresebb kortárs norvég költő. 1967-ben jelent meg első verseskötete, azóta több mint ötven könyvet adott ki, amelyek között számos verseskötetet találhatunk, de írt ifjúsági regényeket és színdarabot is, illetve több könyvet Izlandról. Ő alapította meg a Nobel-díjas norvég íróról, Bjørnstjerne Bjørnsonról elnevezett irodalmi fesztivált, amelyet Molde és Nessett városában rendeznek meg minden év augusztusában vagy szeptemberében. Magyarul két önálló verseskötete jelent meg, az első 1986-ban, a második pedig hét évvel ezelőtt. A csónakház című verse az előbbi vékonyka válogatásban kapott helyet, melynek egyik kiemelkedő darabja. Knut Ødegård a téli és kiüresedett csónakházat az elvesztett gyermekkor metaforájaként bontja ki megrázó erővel. Felemelő és bensőséges a hangja, a végén viszont elbizonytalanít bennünket, hiszen nyitva hagyja a kérdést, hogy vajon miért is véres a beszélő keze: „És tudom, hogy a csónakház régesrég / szétmállott egy gyermekkorral együtt, a ladik / ott úszik valahol a csillagok között. / És kezem a szívemre szorítom. S amint kimegyek / a csillagok alá, látom, hogy véres / a kezem.” Turczi István így méltatja Knut Ødegård költészetét, mi pedig egyetértünk soraival: „Szeretem ​és becsülöm a verseit. Nagyívű látomásait és részletgazdagságát, barokkos, dús metafora-tenyészetét, földhöz kötött miszticizmusát. Szeretem, hogy műveiben pontosan működik az Élet rutinszerű rendjében felismert öntudatlan emlékezet. Magával ragad lélektani mélyélessége, a szuggesztív, konkrét képekben kifejeződő magas fokú absztrakciós képessége. [...] Számára nem annyira a szavak jelentése, mint a szavak jelenítése a fontos, a velük és általuk elért drámai hatás. Imák, liturgiák szerkezetét és ritmikáját használja, bibliai utalások egész rendszerét építette fel. Hisz a kitárulkozó ember – rejtőzködő Isten – megismerhető világ szentháromságában, ahol a határok kívül-belül átjárhatók.”