Lukianosz: Az élő szobor (fordította Révay József)
A második században élt Lukianosz szíriai vándorszónokból lett az ókori görög irodalom egyik legnagyobb szatíraírója, akit elegánsan gúnyolódó stílusa miatt később méltán neveztek az “ókor Voltaire-jének”. Biztos kezű formaművész volt, egyaránt írt verset és prózát, de nem volt tőle idegen a képzelt szónoklat, a fiktív levél, a novella és a dialógus műfaja sem. Az élő szobor című rövid és csattanós novellája A szerelmes delfin - Ókori dekameron című antológiában olvasható. A frappáns történetben Eukrates meséli el, hogy a kút mellett felállított szobor - amely Pelichos korinthoszi hadvezér hű mása - sötétedés után furcsán viselkedik: “leszáll a talapzatáról, és körüljár a házban; ha valakivel találkozik, csendben marad, néha esetleg dúdol is valamit; eddig senkit sem bántott; de ki kell térni előle, s akkor tovább megy, és nem bántja azt, aki meglátta. Többnyire fürdik, és egész éjjel a vízben szórakozik, úgyhogy hallani a pacskolását.” Azt tanácsolja azonban a házban lakóknak, hogy véletlenül se csúfolódjanak rajta, különben pórul járnak, mint az a csirkefogó libyai kocsis, aki egyik este úgy döntött, hogy ellopja a szobor talapzatára helyezett oboloszokat. Az életre kelt szobor ugyanis még aznap éjszaka igazságot szolgáltatott, és olyan kemény büntetéssel sújtotta a tolvajt, ami a mi kedvünket is elveszi a gúnyolódástól.
Wisława Szymborska: Görög szobor (Fordította Balla Zsófia)
Henryk Sienkiewicz, Władysław Reymont, Isaac Bashevis Singer és Czesław Miłosz után az ötödik lengyel szerzőként Wisława Szymborska vehette át az irodalmi Nobel-díjat 1996-ban, mert „költészetében az emberi valóság töredékei közül ironikus pontossággal sejlik át a történelmi és biológiai kontextus”. “A költészet Mozartjá”-nak is nevezett költőnő élete 88 éve során kevesebb mint háromszázötven verset publikált, arra a kérdésre pedig, amely ennek okát firtatta, csak ennyit válaszolt: “van otthon szemetes kosaram”.
A Görög szobor című költeménye egyik utolsó, 2009-ben megjelent verseskötetének központi darabja, amelyben mindössze tizenkilenc új verse kapott helyet. “Ha egy élő pusztul el ezen a módon, / minden csapáskor sok vér folyik. / De a márványszobrok fehéren halnak / és nem mindig maradéktalanul”, olvashatjuk ebben a megrendítő versben, amelyet a Los Angeles Times külön is kiemelt kritikájában: “ez a vers messze a legjobb formájában mutatja Szymborskát, aki gyengéden érinti az olyan nagy lírai témákat, mint az idő, a halál és az alkotás”. Nem véletlen, hogy 2012-ben ezt választotta az év versének Balla Zsófia, aki így foglalta össze a költemény örökérvényű üzenetét: “egy görög szobor a szinte felismerhetetlen, azonosíthatatlan anyag-részletben is a lét egészét, a teljességet hordozza. Hogy a nagy művészet, a nagy műalkotás egyetlen morzsalékában is ellen tud szegülni a pusztulás feltartóztathatatlan folyamatának.
Clark Ashton Smith: Vénusz kihantolása (Fordította Fazekas Árpád és Kornya Zsolt)
Az 1893-ban Kaliforniában született Clark Ashton Smith költőként kezdte irodalmi pályafutását, első verseskötete 19 éves korában jelent meg, amely egyöntetű sikert aratott, egyik kritikusa például a “Csendes-Óceán Keatsé”-nek nevezte. A Baudelaire-rajongó költő a húszas évek második felében kezdett el fantasy, horror és sci-fi történeteket írni, amelyek főként a Weird Tales magazinban jelentek meg a következő évtized során. Írói pályafutásának eme szakasza mindössze egyetlen évtizedig tartott, 1935-től kezdődően érdeklődése ugyanis újra a költészet felé fordult, 1961-ben, 68 éves korában bekövetkezett haláláig emellett pedig többnyire csak a festészetnek és a szobrászatnak hódolt. Nemcsak Ray Bradbury, hanem híres levelezőtársa, Howard Phillips Lovecraft is elismerően nyilatkozott róla: “a puszta démoni döbbenet és a képzelőerő terén talán egyetlen élő és néhai író sem képes felülmúlni Mr. Smith-t.”
A Gonosz mesék című gyűjteményének novellái a középkori Franciaország fiktív tartományában, Averoigne-ban játszódnak, melyek közül több műben is fontos szerephez jutnak a szobrok. A vízköpők szobrásza című írásában például a kőfaragó legtitkosabb vágyai és elfojtott érzései keltik gonosz életre a vízköpőket, a Vénusz kihantolása című novellában pedig egy föld alól óvatlanul kiásott római Vénusz-szobor bolygatja meg egy bencés apátság életét az 1550-es években. Ez a szobor “olyan gyönyörű volt, akár a kamaszálmokat kísérő szukkubuszok, ám tökéletességét valami megfoghatatlan gonosz járta át. A dús idomok őrjítő érzékiséggel domborodtak; a szemhéj kacéran le volt eresztve, a hamis erény színlelt szemérmetességével; az elbiggyesztett ajak kétértelmű kihívással mosolygott a telt, kirkéi arcban.” A bencés testvérek szinte kivétel nélkül mind a “a sötét orgiák kythérai úrnőjének” delejes hatása alá kerülnek, “jámbor borzongás”, “szentségtelen érzelmek”, “tilalmas gondolatok” és “lázadó vágyak” lesznek úrrá rajtuk, hiába próbálnak ellenállni a démoni erejű csábításnak, miközben a szobortól korántsem olyan könnyű megszabadulni, mint azt elsőre hinnénk.
Salvatore Quasimodo: Zeus temploma Agrigentumban (Fordította Képes Géza)
Giuseppe Ungaretti és Eugenio Montale mellett Salvatore Quasimodo a 20. századi olasz költészet leghíresebb költője, akit 1959-ben jutalmaztak irodalmi Nobel-díjjal “lírájáért, amely klasszikus tisztasággal és tragikus életérzéssel fejezi ki korunkat”. A szicíliai Agrigentumban található a valaha tervezett legnagyobb dór templom, Zeusz temploma, amelynek építését sosem fejezték be, ma pedig romokban áll. Mint ahogyan a címe is ígéri, erre a különleges helyszínre kalauzol bennünket az 1968-ban 66 éves korában elhunyt olasz költő látomása.
“Milyen jövőt / mondhat nekünk a dór kút, / milyen emlékezetet?”, teszi fel a költői kérdést, hogy aztán a zárlatban kimerevítse a ledőlt Atlasz-szobor képét, melyekből több is állt a templomban egykor, magasságuk pedig meghaladta akár a hét métert is: “Itt az atlasz-szobor, két lépésre / az alvilágtól (egyhangú, mozdulatlan morajlás), / fűbe döntve Zeus kertjében, s a levegő / férgének konok türelmével mállasztja kövét: / itt hever, erőt sugárzó, ép tagokkal, / egyetlen magból hajtott örök fák között.”
Theodore Sturgeon: Lassú szobor (Fordította Nágel Tünde)
Az 1918-ban született Theodore Sturgeont a hazai olvasók elsősorban 1953-ban megjelent főművéről, a Több mint emberi című sci-fi regényéről ismerhetik. A hatvanas években a Star Trek sorozat néhány forgatókönyvét is ő írta, a nevéhez emellett pedig több mint százhúsz novella is fűződik, melyek közül a legismertebb az 1970-ben publikált Lassú szobor, amelyért elnyerte a Hugo- és a Nebula-díjat is. Több mint ötven később, a Galaktika 2013-ban kiadott 285-ik számában jelent meg magyarul ez az emlékezetes elbeszélése, melynek főhőse egy fiatal lány, aki miután egy csomót fedez fel a mellében, egy tudóshoz fordul segítségért, aki azt állítja, hogy képes meggyógyítani a rákját, majd szokatlan tudományos módszerekkel veszi kezelésbe a daganatot.
Sturgeon ebben az egyszerre tanulságos és érzékeny történetben arra is rávilágít, hogy szobor korántsem csak élettelen tárgy lehet, hiszen a tudós a kertjében egy különleges bonszai fát nevel, amely mintha “sokkal öregebb lett volna annál, mint ahogyan azt a férfi állította – sőt talán idősebb volt még magánál a férfinál is”. Az 1985-ben 67 éves korában elhunyt amerikai író novellája csak a felszínen sci-fi, hiszen valójában a szerelem erejéről mesél, ahol a bonszai fa gondozása válik a párkapcsolati viszonyok metaforájáva: “"A bonszainak egyedi és sajátos egyénisége van, elvégre ő is egy élőlény, az élőlények pedig folyton változnak; mi több, neki is megvannak a maga vágyai, hogy miképpen szeretne változni, s mivé szeretne válni. (...) Egy bonszai formájának kialakítása tehát minden alkalommal kompromisszum és együttműködés is egyben. Az ember képtelen létrehozni egy bonszait, ahogyan fát teremteni sem képes. Ehhez mindkettőjükre szükség van, s közben végig meg kell érteniük egymást. (...) A bonszai a létező leglassabban formálódó szobor a világon, s nem ritkán merülnek fel kétségek abból a szempontból, hogy igazából ki is formálódik mindeközben: az ember vagy pedig a fa."
William Butler Yeats: A szobrok (N. Kiss Zsuzsa)
“Magasrendű művészi formában megnyilatkozó költészetéért, amelyet egy egész nép szelleme inspirált”, így indokolta meg a Nobel-bizottság William Butler Yeats 1923-as díjazását. Az ír költő 1939-es Utolsó versek című kötetének egyik legemlékezetesebb darabja A szobrok című költemény, amely nem egy könnyű darab, de megéri alámerülni a különféle művészetelméleti és történelmi utalásokkal átitatott rétegeiben.
“Pitagorász kimérte”, ezzel a tényszerű felütéssel kezdődik a vers, mert Yeats szerint a görög szobrászok Püthagorasz számelméletét ültették át művészi gyakorlatukba, de bonyolult költeményében megidézi még Johann Joachim Winckelmann művészettörténész és George Berkeley filozófus gondolatait, illetve az ókori görög klasszikus szobrászat legnagyobb alakját, Pheidiászt is, a szalamiszi csatáról és az 1916-os húsvéti felkelésről nem is beszélve: “Mi, írek, ős szekta szülöttei, / Kiket modern ár sodor, csupa szenny, / Torz, ikrás dühben megfenekleni, / Éjszakánkba leszállunk, lelni ott / Arcra, melyet az ón vonalazott.”
Joyce Carol Oates: A szoborrá változott férfi (Fordította Györffy Miklós)
1963-ban jelent meg az amerikai lélektani-realista próza egyik leghíresebb szerzője, Joyce Carol Oates első könyve, aki hét évvel később elnyerte a Nemzeti Könyvdíjat, az elmúlt évtizedek során pedig öt alkalommal is jelölték Pulitzer-díjra. A 82 éves írónő “biztos kézzel tárja fel egy elidegenedett világ légszomjjal küszködő, reménytelenségben vergődő és ártatlanul is óhatatlan bűnbe zuhanó áldozatainak életét”, aminek egyik megrázó példája A szoborrá változott férfi című novellája, amely a Norman és a gyilkos című gyűjteményes kötetében olvasható (az idézet a kötet fülszövegéből való).
Félrevezető a mű címe, hiszen semmiféle természetfeletti esemény nem történik ebben a torokszorító novellában, melynek főhősei akár Terrence Malick Sivár vidék című filmjének szereplői is lehetnének: a fiatal lány egy idősebb férfival szökik el otthonról, együtt akarnak eljutni Kanadába, de reménytelen utazásuk során elkerülhetetlen, hogy vér tapadjon a kezükhöz. A férfi jegyzetfüzetbe írt könyvének a címe A szoborrá változott férfi, mert a lány szerint párja tényleg szeretne szoborrá változni, de csúfondáros kijelentését hamar megbánja: “a férfi mintha nem vette volna észre, hogy a lány ugratja; tüstént meg is bánta a lány. Az arcát törékenynek érezte, mintha meg kellett volna feszítenie valami – talán újabb könnyek – ellen; és hirtelen fölrémlett benne, nem válik-e kővé.” Joyce Carol Oates titokzatos és költői szépségű írása a letelepedés, a stabilitás és a biztonság iránti hiábavaló vágyakozásról tudósít, melynek a szobor válik örökérvényű metaforájává.
Federico García Lorca: Lennék szobor (Fordította Majtényi Zoltán)
A Nyugat-Andalúziából indult 27-es generáció egyik legismertebb alakja volt Federico García Lorca. Az 1921 és 1924 között írt Dalok című ciklusának egyik legemlékezetesebb darabja a Lennék szobor című tömör költemény, amelyet szinte szétfeszít belülről a visszafojtott düh, harci vágy és indulat: “Morajt. / Ha már nincs más, legalább morajt. // Arómát. / Ha már nincs más, legalább arómát. // De irts ki bennem minden élő / szinű s emlékű régi órát. // Gyötörj. / Jöjj hát, élő, bűvös kín s gyötörj. // Csatákat. / Szennyes-mocskos, igazi csatákat. // Csak el innen, ti, házam örökkön / őrző, láthatatlan emberárnyak.”
Ezeket a versmélyi, felettébb erőteljes tektonikus mozgásokat érezve nem meglepő, hogy Lorca legfőbb vágya nem más volt, mint szobornak lenni. A spanyol polgárháborúban 1939-ben három társával együtt kivégzett költő holttestét jelöletlen sírba helyezték, végső nyughelyét pedig máig rejtély övezi. Granada közelében 2009-ben kutattak először a spanyol költő és drámaíró holtteste után, ám sem tömegsírt, sem emberi maradványokat nem találtak, majd ugyanez megismétlődött öt évvel később, 2016-ban pedig egy tömegsírként használt kútban keresték a régészek a maradványait, de mindhiába.
Edward Grendon: A szobor (Fordította Gálvölgyi Judit)
Az 1920-ban született amerikai pszichoterapeuta, Lawrence LeShan legismertebb munkája a hetvenes években írt Hogyan meditáljunk? című bestseller, ám magyarul sajnos csak egyetlen orvosi könyve, A rák, mint fordulópont olvasható. A világhírű 99 éves orvosról azonban már kevesebben tudják, hogy Edward Grendon álnéven science fiction történeteket is írt, melyek közül a leghíresebb A szobor című novellája, amely a Galaktika 1986-ban kiadott 66-ik számában jelent meg. Ebben a rövid és elgondolkoztató írásban a szerző egy kutatócsoport munkájáról tudosít, akik az új-mexikói atombomba-kísérlet után a sugárzás rovarokra gyakorolt hatását vizsgálják, miközben egy időgépet építenek, amely segítségével “meg tudtunk ragadni és el tudtunk hozni valamit a jövőből”.
Ez a tárgy pedig nem más, mint egy titokzatos, “körülbelül három láb magas kis szobor. Valami ezüsthöz hasonló fémből. Körülbelül a fele magasságig tart a talapzat, aztán jön maga a szobor. (...) A talapzat a föld gömbjét ábrázolja, rajta a földrészek és szigetek domborművei. (...) Ezen a gömbön áll fölegyenesedve, fölfelé tekintve maga a figura. Öltözéke mindössze egy széles öv, melyről az egyik oldalon egy tasak, a másikon egy lapos, szögletes doboz lóg.” A novella csattanójában végül fény derül rá, hogy pontosan miféle lényt is ábrázol ez a szobor, ám a válasz igazán nyugtalanító képet fest az emberiség elképzelt jövőjéről.
Javier Sologuren: Szobor a tengeren (Fordította Orbán Ottó)
Az 1921-ben született és 2004-ben elhunyt Javier Sologuren a perui irodalom ötvenes évek nagy generációjának egyik leghíresebb képviselője, akinek tevékenysége egy intézményével ért fel. A versírás mellett ugyanis Ediciones de la Rama Florida nevű kiadója révén 1959 és 1972 között közel százötven perui és külföldi költő verseskönyvét adta ki (többek között Antonio Cisneros és Javier Heraud is nála indult), a kiadványokat pedig ő maga tervezte és sokszorozta ma már múzeumban kiállított házinyomdáján.
Szobor a tengeren című verse méltán lett a Horányi Mátyás által szerkesztett mai perui költők antológia címadó költeménye. “Föld feje”, hangzik el kétszer is a megszólítás, miközben a felejthetetlen kozmikus asszociációk sodrásában eljutunk az elvágyódást visszhangzó refrénig: “minden, minden tengerre vágyik”, hogy aztán a nem kevésbé szikrázó zárlatban kimerevítse a tenger csapdosta szobor felejthetetlen képét: “az ember nedvekkel elhallgattatott, maroknyi, vak por / a vakító szobron, melyet örökké csapdos a tenger.”
