Meztelen ebéd

1959-ben jelent meg William S. Burroughs megosztó főműve, a Meztelen ebéd, amelyet Bostonban és Los Angeles-ben is betiltottak, az obszcenitás vádja alól pedig végül csak 1966-ban mentette fel a bíróság a beat irodalom kultikus rajongással övezett szerzőjét, miután Allen Ginsberg és Norman Mailer is a könyv értékei mellett tanúskodott a tárgyaláson. A megterhelő regény valóban bővelkedik pornográf és erőszakos jelenetekben, illetve különféle bizarr hallucinációkban, a pszichedelikumba mártott narratívának köszönhetően Burroughs azonban elérte szokatlan szándékát, hogy a széttartó fejezeteket tetszőleges és véletlenszerű sorrendben is olvashatjuk. A Meztelen ebéd alaposan próbára teszi olvasójának gyomrát, de méltán került fel a Time magazin száz legjobb angol nyelvű regényét felvonultató listájára.  

A sokáig megfilmesíthetetlennek hitt könyvből Mick Jagger, majd Dennis Hopper főszereplésével egy musicalt akartak forgatni, de végül David Cronenberg készített belőle egy nem kevésbé mesteri adaptációt, amelyet 1991-ben mutattak be. A kanadai rendező azonban csavart egy nagyot a feldolgozásán, hiszen nemcsak a tabudöntögető gesztusokban tobzódó regény eszelős fragmentumait, hanem Burroughs más műveit, továbbá a szerző életének legfontosabb eseményeit is beépítette filmjébe. A karakteres arcú Peter Weller tökéletes választás volt az író alteregójának, William Lee-nek a szerepére, aki egyre mélyebbre merül a rovarirtószer-függőségbe, miközben bogárrá változott írógépével is meg kell küzdenie. Cronenberg filmje különleges adaptáció, amely a Meztelen ebéd megírásának pokoljárást meséli el, Ornette Coleman szaxofonfutamai pedig csak tovább fokozzák a hideglelős élményt.

Lolita

1955-ös megjelenésekor óriási botrányt kavart Vladimir Nabokov hírhedt regénye, amely a Meztelen ebédhez hasonlóan megérdemelten került fel a Time magazin száz legjobb angol nyelvű regényét összegyűjtő listára. A pornográfia vádjával illetett könyv elbeszélője Humbert Humbert, a francia születésű, de Amerikában bolyongó irodalomtörténész, aki a tizenkét éves Dolores Haze megszállottja lesz, majd a nevelőapjaként szexuális viszonyba bonyolódik vele, miközben keresztül-kasul utazzák az államokat.

Az orosz születésű író a rá jellemző makulátlan stílusban írta meg leghíresebb művét, amely ma nem is lehetne aktuálisabb, hiszen zavarba ejtő erkölcsi kérdéseket tesz fel a kiskorúak szexuális kizsákmányolásával kapcsolatban. A regényből Stanley Kubrick 1962-ben rendezett egy míves adaptációt, amelynek forgatókönyvét maga Nabokov írta, amiért Oscar-díjra is jelölték. James Mason alakítja Humbert Humbertet, Lolita szerepét pedig az akkor mindössze 14 éves Sue Lyon kapta meg, de a filmben Peter Sellers is brillírozik Clare Quilty és különféle titkos alakmásai bőrébe bújva, akinek szerepét jelentősen kibővítették a regényhez képest. Kubrick két és fél órás feldolgozásának végkicsengése igazán lehangoló, hiszen azt a folyamatot mutatja be, hogy Humbert Humbert miként válik Lolita gondviselőjéből előbb a rabtartójává és kínzójává, majd a rabszolgájává és áldozatává, akit végül teljesen felemészt saját megszállottsága.

A ház hideg szíve

1959-ben jelent meg Shirley Jackson Nemzeti Könyvdíjra jelölt gótikus horrorregénye, a Hill House szellemei, amelynek magyar kiadására mintegy hatvan évet kellett várnunk. A világhírű amerikai írónő könyve a Hill House nevű ódon kastélyban játszódik, amely a történet szerint hírhedtté vált a benne észlelt természetfeletti jelenségek miatt. Egy tudós, Dr. Montague ezekre a fenoménákra igyekszik tudományos magyarázatokat találni Luke-kal, az épület fiatal örökösével, illetve két célzottan kiválasztott és meghívott vendéggel, Theodorával és az ingatag Elenaorral együtt, de ami a házban várja őket, arra egyikük sincs felkészülve.

A trükkös narratívájú regényről hosszú és lelkes elemzést írt Stephen King a Danse Macabre című horrortörténeti munkájában, aki szerint a mű „legérdekesebb eleme az, hogy sosem tudjuk meg, valójában mi kísért a házban”, majd hozzáteszi, hogy „Shirley Jackson úgy használja fel az új amerikai gótika hagyományait, hogy a szereplőket extrém pszichológiai – vagy talán okkult – nyomás alatt vizsgálja.” A könyvből mindössze négy évvel a megjelenése után Robert Wise készített adaptációt A ház hideg szíve címmel, amelyet bravúros vizuális megoldásai (ferde képkivágatok, tükröződések, halszemoptika, nyugtalanító montázsok) miatt ma már műfajtörténeti klasszikusként tartunk számon, arról nem is beszélve, hogy Martin Scorsese szerint ez minden idők legijesztőbb filmje.

Solaris

1961-ben jelent meg Stanisław Lem titokzatos és magával ragadó műve, a Solaris, amelyben a lengyel író az izgalmas cselekményt valójában arra használja fel, hogy elgondolkodtató lélektani, tudományos és filozófiai kérdéseket boncolgasson. A történet szerint a kutatók évtizedek óta vizsgálják a Solaris nevű bolygó rejtélyes, élő óceánját, de hiába, hiszen mint korábban senki, az állomáson élő tudósok sem képesek megfejteni az óriási kiterjedésű tudatóceán érthetetlen jelenségeit és csodálatos képződményeit, miközben valamiféle ismeretlen erő saját legféltettebb vágyaikat, félelmeiket és emlékeiket felhasználva az öngyilkosságba vagy éppen az őrületbe kergeti őket.

A filozofikus hangvételű regényből Andrej Tarkovszkij rendezett közel háromórás adaptációt minimális költségvetésből, amelyet 1972-ben Arany Pálmára is jelölték, de az orosz rendező végül a zsűri külön nagydíját vehette át a Cannes-i Filmfesztiválon. Minden idők egyik legjobb sci-fije megidézi többek között Pieter Brueghel és Rembrandt festményeit, és habár nagy türelmet igényel nézőjétől, mégis megéri belevágni, mert lassúsága ellenére semmihez sem hasonlítható transzcendens élményt nyújt, amely ráébreszt bennünket a valóság megbízhatatlanságára és az emberi tudatalatti erejére.

Ne nézz vissza!

Az 1907-ben született és 1989-ben elhunyt Daphne Du Maurier több művéből is felejthetetlen feldolgozást készített Alfred Hitchcock (Jamaica fogadó, A Manderley-ház asszonya, Madarak), de a legkülönlegesebb adaptációt Nicolas Roegnek köszönhetjük. A 2018-ban 90 éves korában elhunyt angol rendező 1973-ban álmodta nagyvászonra az angol írónő Ne nézz vissza! című, két évvel korábban megjelent természetfeletti novelláját, filmje pedig nemcsak a hetvenes évek, hanem az egyetemes filmtörténet egyik legatmoszférikusabb kísértettörténete, amely végső soron a gyásszal való szembenézés és megküzdés allegóriája.

A történet főszereplője egy fiatal házaspár, Laura és John Baxter (Julie Christie és Donald Sutherland remek alakításában), akik kislányuk tragikus halála után Velencébe utaznak, ahol a férj egy templom restaurálásán dolgozik. Az olasz városban kapcsolatba kerülnek két furcsa hölggyel, az egyikük közülük egy vak médium, aki azt állítja, hogy képes elhunyt lányukkal kommunikálni, majd valami közelgő veszélyre figyelmezteti őket. John Baxter eleinte nem hisz neki, de miután mintha a lányát látná az utcán elszaladni ugyanabban a piros kabátban, amiben halálos balesetet szenvedett, szkeptikussága megszűnik. Nicolas Roeg nem lineáris történetvezetési stílusa a zavarba ejtő időhurkok és váratlan keresztvágások segítségével megsokszorozza a hátborzongató élményt, amely egy felejthetetlen fináléban teljesedik ki.

A per

„Mondjatok, amit akartok, de A per a legjobb film, amit valaha készítettem”, mondta Orson Welles rögtön azután, hogy a forgatás befejeződött. A film ősbemutatója eredetileg a Velencei Filmfesztiválon lett volna 1962 szeptemberében, de a vágással nem készültek el addigra, ezért a West Side Storyt vetítették helyette, a nézők pedig végül csak decemberben, Párizsban láthatták először Welles bravúros alkotását, amely alaposan megosztotta a korabeli kritikusokat, ma viszont már mesterműként ünneplik.

Franz Kafka 1925-ben poszthumusz kiadott regényének főhőse Josef K., a gyanútlan hivatalnok, akit megvádolnak, majd bíróság elé állítanak, ám arra sosem derül fény, hogy pontosan miféle bűnt is követett el. Anthony Perkins két évvel a Psycho főszerepe után bújt Josef K. bőrébe, és ahogyan Norman Bates szerepében, itt is remekel, miközben vele együtt mi is végigéljük irracionális pokoljárását. Orson Welles bámulatos filmnyelvi megoldásokat alkalmaz a paranoid rémálom megjelenítésére: a nyugtalanító díszleteknek, a találékony megvilágításnak, a szokatlan beállításoknak (például zavarba ejtő kameraszögek és a fókusz nem szokványos használata) filmje ma is ugyanolyan hideglelős élményt nyújt, mint a bemutatása idején.

Angyalszív

A 2017-ben, 76 éves korában elhunyt William Hjortsberg nevéhez fűződik többek között a Tom Cruise főszereplésével forgatott Legenda című 1985-ös fantasy forgatókönyve, legismertebb regénye pedig az 1978-ban kiadott Angyalszív. A hard-boiled krimiirodalom megkerülhetetlen művéből a július végén elhunyt Alan Parker rendezett egész estés filmet 1987-ben, amiben Mickey Rourke kelti életre Harry Angel magánnyomozót. A Dashiell Hammett és Raymond Chandler keménykötésű, cinikus detektívjeire hajazó főhős titokzatos megbízóját Robert De Niro alakítja, aki azt a feladatot adja neki, hogy kerítsen elő egy tizenöt éve rejtélyesen eltűnt slágerénekest.

Habár Hjortsberg könyve kizárólag New Yorkban játszódik, a forgatókönyvet is jegyző Alan Parker a film második felének helyszínét New Orleans-be tette át, amellyel tökéletesen megágyazott az okkultista atmoszférának. Harry Angel a nyomozás során ugyanis vudu-hívőkkel, varázslónőkkel és sátánimádókkal találkozik, legvégül pedig a letaglózó igazsággal is kénytelen szembesülni, amely saját identitásának totális elvesztésével jár.

A félszemű

A 2020 februárjában 86 éves korában elhunyt Charles Portis leghíresebb regénye, A félszemű 1968-ban jelent meg, amiből egy évvel később készült már készült egy feldolgozás A félszemű seriff címmel, John Wayne főszereplésével. Joel és Ethan Coen azonban egy sokkal hűségesebb adaptációt rendezett a könyvből, amelyről Joe Hill így ír a Furcsa időjárás utószavában: „A kisregény királykategória, nem alibizés. Rövidre szabott terjedelme a hatékonyság előnyével jár, ugyanakkor már módot ad a karakterek olyan mélységű kidolgozására, amely a vaskosabb művek sajátja. A kisregények nem vargabetűket leíró, ráérős utazások. Hanem gyorsulási versenyek. Padlógázt adsz, és átrobogsz a szakadék peremén a narratíváddal. (...) Kedvenc regényem, A félszemű alig hosszabb kétszáz oldalnál.”

Egyetérthetünk Stephen King fiával, hiszen Charles Portis könyve egyszerre szatirikus és realista tónusú western, egy felejthetetlen vadnyugati kaland története, melynek során a tizennégy éves Mattie Ross egy részeges békebíró, Rooster Cogburn (Jeff Bridges) és egy texasi ranger, LaBoeuf (Matt Damon) segítségével igyekszik megtalálni, majd az igazságszolgáltatás elé vinni apja hidegvérű gyilkosát. A Coen-fivérek költői szépségű, hol vicces, hol pedig melankolikus westernt rendeztek a könyvből, amelyet megérdemelten jelöltek tíz Oscar-díjra, köztük a lélegzetelállító felvételeket készítő operatőrt, Roger Deakins-t.

Viharsziget

Napjaink egyik legfelkapottabb amerikai krimiírója Dennis Lehane, akinek több regényéből is készült az elmúlt években emlékezetes adaptáció (Hideg nyomon, Titokzatos folyó, Az éjszaka törvénye). Viharsziget című könyve 2003-ban jelent meg, amit ő maga úgy jellemzett, mintha a Brontë nővérek műveinek és A testrablók támadása című fekete-fehér horrorfilmnek a keveréke lenne. A letehetetlenül izgalmas könyvön egyértelműen érződik a gótikus irodalom, a B-filmek és a ponyvák jótékony hatása, de az élményben, amivel az olvasóit megajándékozza, szemernyi hatásvadászatot és egyetlen olcsó megoldást sem találhatunk.

A feszes könyvből Martin Scorsese rendezett egy kiváló filmet 2010-ben, amiben Leonardo DiCaprio alakítja Teddy Daniels rendőrbírót, aki társával, Chuck Aule (Mark Ruffalo) segítségével igyekszik egy gyilkosságért elítélt nő nyomára akadni, aki a Massachusetts állam partjainál fekvő kis szigeten lévő elmegyógyintézetből szökött meg rejtélyes körülmények között. A világtól elzárt szigeten azonban senki és semmi sem az, aminek látszik, Teddy Daniels-nek pedig végül a saját démonaival is farkasszemet kell néznie, ha fel akarja göngyölíteni ezt az ügyet. Martin Scorsese mesteri adaptációjának egyik legnagyobb érdeme, hogy akkor is elementáris a hatása, ha már ismerjük a filmvégi csattanót.

Egy tiszta nő

Roman Polanski közel hat évtizede tartó pályafutása során filmre vitte többek között William Shakespeare (Macbeth), Ira Levin (Rosemary gyermeke), Roland Topor (A lakó) és Charles Dickens (Twist Olivér) műveit. Legmívesebb adaptációját mégis Thomas Hardy egyik kései, 1891-ben kiadott regényéből készítette. Az Egy tiszta nő főhőse Tess, a gyönyörű parasztlány, akinek tiszta lelke és nemes jelleme ellenére kizárólag kudarc, megaláztatás és szenvedés jut osztályrészül rövid élete során.

Nastassja Kinski kelti életre Tess-t, akit előbb gazdája megerőszakol, ezt követően visszamenekül családjához, majd törvénytelen gyermeke halálát követően továbbáll, hogy megtalálja az igaz szerelmet, de komor végzetét minden igyekezete ellenére nem kerülheti el. Roman Polanski háromórás kosztümös filmjét megérdemelten jelölték hat Oscar-díjra, melyek közül hármat (legjobb fényképezés, díszlet és kosztüm) aranyszoborra is tudott váltani. Ahogyan Thomas Hardy regénye, úgy Polanski gyönyörű képi világú feldolgozása is a viktoriánus korabeli Anglia ellentmondásos szexuális erkölcseit állítja pellengérre egy olyan nő tragikus sorsán keresztül, melynek szomorú tanulságai mára sem veszítettek semmit aktualitásukból.