Dylan Thomas: Visszautasítja, hogy meggyászolja egy gyermek londoni tűzhalálát (fordította Weöres Sándor)

„Tény, hogy Auden amerikai emigrációjával és Eliot elhallgatásával valóban véget ért egy korszak az angol költészetben, s a negyvenes évek újromantikus felbuzdulásától eltekintve – amelynek legnagyobb alakja a walesi Dylan Thomas (1914–1955) volt – folytatódott az angol költészet visszarendeződése, a modernista forradalomtól való eltávolodása” – írja Bényei Tamás a Világirodalom című könyv (Akadémiai Kiadó, 2012) Az angol irodalom 1930 után című fejezetében. Dylan Thomas testközelből tapasztalta meg Anglia bombázását, második világháborús élményei ihlették egyik legmegrázóbb versét. A már címében is felejthetetlen Visszautasítja, hogy meggyászolja egy gyermek londoni tűzhalálát című költeménye nemcsak vizionárius háborúellenes költemény, hanem minden idők egyik legggyönyörűbb gyászverse is, amelyben a szerző éppen a gyász aktusát tagadja meg: „én addig hang-árnyat nem tisztelek / és só-magom / nem hintem kendő-völgybe, gyász-darócba // gyászolni kisgyerek égő nagy halálát.”

Jules Supervielle: A halott kedves (fordította Rónay György)

„A katolikus írók csoportja és az izmusok költői között áll Jules Supervielle (1884–1960) bájos művészetével. Versei, amelyeket Rilke utolsó éveiben oly szívesen olvasott, játékos és furcsa csodálkozások a világon, megteremtésén, állatain, emberein. Hangja Francis Jammes naivitására emlékeztet (ő is Latin-Amerikában született és Délnyugat-Franciországban élt), de eszmetársításai merészebbek, váratlanabbak és érthetetlenebbek” – írja Szerb Antal a Montevideóban született, francia nyelven író költőről, akit 1956-ban, 1957-ben és 1960-ban is Nobel-díjra jelöltek, ám a legrangosabb irodalmi elismerést végül nem kapta meg. A halott kedves című versében katartikus gyengédséggel szólítja meg elhunyt szerelmét, miközben a társa végérvényes elmúlásával szembesül: „A tested színe, szád / és hajad nem egyéb / immár, mint évszakát / kereső puszta lég. // Én csontom körül élek, / magányommal tele, / és zárt csönded ölén egy / zengő pont kellene, // hadd lépjek közelebb / lényedhez valahol, / nem tudva, hol lakol, / s észreveszel-e még.”

John Donne: Búcsúzás: megtiltva bánatot (fordította Károlyi Amy)

Az angol barokk költészet első nagy alakja John Donne volt, Szerb Antal szerint „a legkülönösebb költői egyéniségek egyike. Tulajdonképpen még Shakespeare korában élt, de verseinek nagy része csak halála után jelent meg és kezdett hatni. [...] A hagyományos ellen való lázadás legerősebb szerelmi lírájában. Ifjúkorát vad szerelmek közt tölthette, nagyon is hitelesen ható verseinek tanúsága szerint. Azután megtért, pappá és a Szent Pál-székesegyház dékánjává lett. [...] Intellektuális költő, olyan mértékben, mint előtte és utána kevesen. Minden verse a gondolatban gyökerezik, a gondolatban, amely az érzelmet elemzi és gyilkolja meg. Tele van barokkos, hóbortos olvasottsággal, filozófiával, csillagászattal és természetrajzi mesékkel.” Búcsúzás: megtiltva bánatot című szívfacsaró gyászverse bravúros formájával és sűrű szövésű, rafináltan rétegzett gondolatiságával emelkedik ki a világirodalom legszebb búcsúversei közül: „S ámbár e szár középen ül, / mégis ha párja útra kél, / hajlik felé, utána dűl, / feláll, mikor az visszatér. // E szár legyél, ki arra tör, / hogy rézsút rohanjon velem; / szilárd-voltodtól ép a kör, / így végzem én a kezdetem.”

Thomas Hardy: A hang (fordította Tótfalusi István)

Az 1840-ben született Thomas Hardy neve hallatán elsősorban olyan híres regényei juthatnak eszünkbe, mint az Egy tiszta nő vagy a Távol a világ zajától, pedig verseket is írt egész életében, sőt elsősorban költőnek tartotta magát. „Mérhetetlenül sötét és keserű író, melankolikus, mint a késő őszi angol táj, amelyet csodálatos művészettel tud az olvasó elé idézni, csendjével, esőjével, tompa és lehangoló színeivel” – méltatja prózaművészetét Szerb Antal. Hardy első verseskötete meglehetősen későn, 1898-ban jelent meg, legfontosabb regénye, a Lidércfény sikertelensége pedig végleg elvette a kedvét a regényírástól, ezért ezt követően már csak verseket írt. Költészetét olyan huszadik századi költők imádták, mint Ezra Pound, W. H. Auden vagy Philip Larkin, nem véletlenül. A hang című szívbemarkoló versét felesége halálakor írta: „Vagy csak a szél az, mely méla közönyben / lebben a nyirkos réten elém, / s te szétoldódsz hiú pára-özönben, / s nem hallok rólad többé soha én? // Igy botlok előre, / köröttem a lomb hull, / északról híg szél szivárg a mezőre, / s a nő szava kondul.”

Emily Dickinson: Nem várhattam be a Halált (fordította Tótfalusi István)

„Emily Dickinson meglehetősen későn foglalta el az őt megillető helyet: voltaképpen csak a 20. század második felében lett a nagy klasszikusok egyike, akit Whitmannal minden szempontból egyenrangú költőként kezelnek, s akinek munkásságát a modern költészet másik ősforrásaként tartják számon” – ezekkel a sorokkal kezdi a tizenkilencedik századi amerikai költőnő bemutatását Bollobás Enikő Az amerikai irodalom rövid története című könyvében. Emily Dickinson számos híres versében foglalkozott a halál, a gyász és az elmúlás gondolatával, gondoljunk csak a Mint bánat, észrevétlenül, a Meghalván, hallom, légy zizeg, a Nagy fájdalmat kábult érzés követ vagy a Sír az én kisded lakom kezdetű verseire, leghíresebb, legszebb és legtöbbet idézett halálverse azonban a 712-es sorszámot viselő költeménye, amelynek vége katartikus élményt tartogat minden olvasó számára. „Versei mindig meglepőek, s ez a meglepetés gondolatai újszerűségére és formái szabálytalanságára egyaránt érvényes. Ami más szövegek esetében oly gyakran előfordul, hogy az olvasó szinte előre tudja, hogyan fejeződik be egy-egy mondat, miféle konklúzió zárja a verset vagy milyen ritmusban halad majd – ez Dickinsonnál sosem történik meg” – mondja róla Bollobás Enikő, sorai pedig tökéletesen előkészítik a Nem várhattam be a Halált kezdetű költemény hideglelős zárlatát is, amelyben a halállal egy kocsin utazó beszélő így döbben rá a végső tanulságra: „Megálltunk egy háznál: talaj- / Dudornak vélhető / Volt, a párkánya föld alatt / S csak sejlett a tető. // Hány százada már! ám a nap / Hosszabbnak tűnt, melyen / Láttam: az Öröklét felé / Fut a fogat velem.”

Emily Brontë: Nem érhet kétségbeesés (fordította Csengery Kristóf)

„A Brontë nővérek apja, Patrick Brontë (tkp. Brunty) ír parasztcsaládból származott. Charlotte 1816-ban, Emily 1818-ban született. Két idősebb nővérükkel együtt Gowan Bridge-ben nevelkedtek, abban a szörnyű intézetben, amelyet Charlotte Lowood néven ír le a Jane Eyre-ben, a két idősebb lány ott szerezte halálos betegségét. Emilyvel egész életében nem történt semmi, 1848-ban, híres regényének megjelenése után egy évvel meghalt” – foglalja össze Emily Brontë keserű élettörténetét Szerb Antal A világirodalom története című munkájában. Emily Brontë neve valóban egyetlen regényével, az Üvöltő szelekkel forrt egybe, pedig a harmincéves korában elhunyt angol írónő költői életműve is kimagasló, igaz, Szerb Antal csak egyetlen sort szentelt neki: „A Brontëk írói hírneve nem csökkent haláluk után; műveik egyre újabb kiadásokban jelennek meg, gyönyörűséggel olvassuk Emily költeményeit is, és Haworthot, remeteségük színhelyét sűrűn látogatják az áhítatos kirándulók…” Szerb Antal találóan fogalmazott, Emily Brontë  Nem érhet kétségbeesés című versét ma is gyönyörűséggel olvassuk, hiszen nem sokan írtak ilyen vigaszt és támaszt nyújtó verset a gyászról: „Kétség nem győzhet rajtad itt, / hulljon bár könnyek árja: / akit szerettél nincs-e mind / veled, szívedbe zárva? [...] // Mégis száz friss virág virul: / sorsod a sorsuk, hidd el. / Menj hát tovább. Járj szótlanul, / de soha megtört szívvel.”

Derek Mahon: Nem gyászolok (fordította Tábor Eszter) 

„Az 1941-ben Belfastban született Derek Mahon ír költő annak a nemzedéknek egyik kimagasló alakja, amely a hatvanas-hetvenes évek fordulóján tört be az angol nyelvű irodalomba és újította meg a háború utáni lírát. Mahon paradox újítása részben abban állt, hogy a szabadvers virágzása idején visszatért a kötött formákhoz – de megőrizte köznapi nyelvhasználatát, illetve a nyelvhez való bizalmatlan, távolságtartó viszonyát” – ezekkel a sorokkal kezdik Derek Mahon bemutatását egyetlen magyar nyelvű kötetének fülszövegében (A tenger télen, Európa Könyvkiadó, 1992). Mint Fodor András, a kötet műfordítója írja utószavában: költészete „olyan tiszta látású, bravúrosan formáló és fogalmazó költőnek mutatja Derek Mahont, aki az idővel és történelemmel bátran szembesül, kinek magvas tanúságtételei mindig mélyebbek divat kínálta ötleteknél, kinek emberi, művészi becsületessége a kor által feladott leggyötrelmesebb kétségek hitelét is szavatolja: »Nem tudjuk, vajon a jövő előttünk van vagy mögöttünk.«” Nem gyászolok című gyógyító erejű költeményét Fodor András mellett Tábor Ádám testvére, Tábor Eszter is lefordította; azt a költeményt, amelyben a 2020-ban elhunyt Derek Mahon megrendítő erővel hirdeti, hogy az elmúlás korántsem jár együtt a feledéssel: „Üstjei – megannyi sírkő – / Iszap-ágyban hevernek, / Míg új jégkorszak jő, / S mit örökölt, a földet / Mint az ősembert, elnyeli, / S eltűnik minden emlék. // Ám titkos öröksége / Hajnali parton él tovább, / Jövendő korokon át, / Késő sarjak üdvére, / Mint az elröppent madár / Lábnyoma kőbe vésve.”

Elizabeth Barrett-Browning: Gyász (fordította Tellér Gyula)

„Tennyson és Browning nagy költő, de egyik sem igazi lírikus. Browning felesége, Elizabeth Barrett talán nem olyan nagy költő, mint amekkorának kortársai tartották, így férje, aki versein keresztül szeretett belé, és Poe, aki ismeretlenül is neki ajánlotta költeményeit Amerikából – de igazi lírikus” – ezzel a találó összehasonlítással kezdi Szerb Antal a tizenkilencedik század egyik legismertebb, nehéz sorsú angol költőjének bemutatását. Az 1806-ban született költőnőt, akit negyvenéves koráig szobájába zárt a betegség és az apai zsarnokság, elsősorban szerelmi költészete tette ismertté, hiszen Szerb Antal szerint „verseiben újra hangot tudott adni a lírai költészet legősibb tárgyának, a szerelemnek, amely a századközép nagy költőinek skálájáról sajnálatosan hiányzik”. Leghíresebb, 44 szerelmes szonettet tartalmazó kötete Portugál szonettek címmel először 1850-ben jelent meg. Gyász című megrendítő szonettjét valamikor az 1840-es évek első felében írta, azt követően, hogy Robert Browning testvére, Edward megfulladt. A világirodalom egyik legszebb gyászversét köszönhetjük Elizabeth Barrett Browingnak, aki szerint a gyász nem az Isten trónjánál való dühöngéshez hasonlatos, sokkal inkább a szobrok méltóságteljes tartásához és összeomlásához: „Hát némán, csöndesen, / mint a Halál, gyászold halottaid, / olyan légy, mint egy óriás szobor, / mely figyel s merev gyötrelemmel áll, / míg szétomolva porba nem rogyik.”

Stevie Smith: Gyászének (fordította Gergely Ágnes)

„Stevie Smith angol költőnőt (1902–1971), bár a harmincas évek óta rendszeresen ad ki versesköteteket, voltaképpen válogatott verseinek megjelenésekor, 1962-ben fedezte fel a kritika” – írja róla fordítója, Gergely Ágnes az angol költőnő egyetlen magyar nyelven megjelent kötetének fülszövegében (Hát nem jön el…?, Európa Könyvkiadó, 1986). Stevie Smith líráját fanyar humor, groteszk látásmód, bravúros formakezelés és játékos rímelés jellemzi, de Gergely Ágnes rögtön hozzáteszi: „alapvetően filozofikus ihletésű ez a líra, és komikuma is a szokatlan látásmódból fakad, a költő fonákjáról látja-láttatja a világ jelenségeit. De öltsön magára bármily ironikus álarcot, a versek mégis a szeretet, a hit, a halál örök kérdéseiről szólnak, oly közvetlenül-olvasmányosan és mégis oly mélyről fakadóan, amire csak az igazán nagy költészet képes.” Gyászének című tömör és csavaros költeményében Stevie Smith az elhunyt barátnak állít örök és megható emléket: „Lemondóan járom / a sötét éjszakát, / nem riaszt úgy az éjsötét, mint / egy titokzatos barát, / az az éj sem lehet rémesebb, / mint egy barát ideát.”

Czesław Miłosz: Orfeusz és Eurüdiké (fordította Gömöri György)

Az irodalmi Nobel-díjat 1980-ban Czesław Miłosz vehette át, „aki megalkuvás nélküli tisztánlátással ad hangot egy súlyos konfliktusokkal terhelt világnak kitett ember számára”. A lengyel költő, író, esszéista, irodalomtörténész, tolmács, jogász számos könyve napvilágot látott magyarul, verseskötete azonban csak kettő: 1987-ben jelent meg a Múzsáim palotája az Európa Könyvkiadó gondozásában, 2004-ben pedig istenkereső verseit adta közre Zsille Gábor a Milyen ​is lesz a Mennyben című kötetben, amely az Új Ember gondozásában látott napvilágot. Miłosz egyik leghíresebb, mitológiai ihletettségű versét, az Orfeusz és Eurüdikét Gömöri György fordította le, amelyet a Műút folyóirat 2011/27-es számában publikált (ám sajnos jelenleg a lap archívumában nem elérhető). Puskás Dániel Orpheusz a földalattiban: alvilágjárások a XX. század és napjaink irodalmából című tanulmányában elemezte Rilke Orpheus, Eurydike, Hermését, Czesław Miłosz Orfeusz és Eurüdikéjét, Seamus Heaney A földalatti című versét és Baka István Alászállás a moszkvai metróba című költeményét. Miłosz versében a beszélő haldokló feleségét látogatja meg a kórházban, aki így válik az alvilágba alászálló Orfeusszá. Puskás Dániel szerint „Rilke feldolgozása után nehéz tovább fokozni Orpheusz bizonytalanságát abban, hogy jönne utána felesége vagy sem, így Miłosz a feldolgozásában ezt hangokkal és egymásra következésük ritmusával, a nem hangszerek általi zenével fejezi ki. Rilke feldolgozásával szemben Miłosznál az alászállás mozzanata is megjelenik a mélygarázsba, ami a zene által történik, s ez Orpheusz kapcsán egyértelmű fordulat: »Védelmül kilenchúrú lantját szorongatta. / Zenét vitt benne a roppant szakadék ellen, / Amely minden hangot csönddel borított. / Őt a zene uralta. […] / Átadta magát, önfeledten, a szájába adott dalnak. / Mint lantja, ő sem volt más most, csak puszta hangszer.«”