Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan (fordította Benedek Marcell)
Erich Maria Remarque eredetileg Erich Paul Remark néven látta meg a napvilágot 1898-ban. Tizenhat éves korában kezdett el írni, versekkel és esszékkel próbálkozott, illetve megírta első regényének az elejét is, amely végül 1920-ban jelent meg Álomzug címmel. Tizennyolc évesen sorozták be katonának, majd 1917 júniusában a nyugati frontra került, ahol július végén súlyosan sérüléseket szenvedett: repeszdarabok sebesítették meg a bal lábát, a jobb karját és a nyakát. Katonai kórházba került, ahonnan csak a háború vége után engedték haza. 1929-ben jelent meg leghíresebb könyve, a Nyugaton a helyzet változatlan, mely az alábbi sorokkal kezdődik: „Ez a könyv nem vád és nem vallomás. Csak beszámoló szeretne lenni egy nemzedékről, amelyet a háború elpusztított – elpusztított még akkor is, ha a gránátok megkímélték.” Az alig több mint kétszáz oldalas regény narrátora a tizenkilenc éves Paul Braumer, aki hasonló korú német sorstársaival együtt kerül a lövészárkokba, hogy aztán együtt éljék át az első világháború borzalmait, ahol nemcsak az ellenséggel, hanem az éhínséggel, a sárral, a patkányokkal és a betegségekkel is fel kell venniük a harcot. „A háború iszonyatos embertelenségének ez a nyugodt, ismeretekre épülő, mégis feltáró jellegű bemutatása avatja ezt a háborúellenes regényt fennkölt alkotássá” – olvashatjuk az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz című kiadványban a regényről, amit megjelenése után a világ szinte valamennyi nyelvére lefordítottak, 1930-ban pedig két Oscar-díjjal jutalmazott filmet forgatott belőle Lewis Milestone, amin a mai napig nem fogott az idő, és amt méltán tartanak minden idők egyik legjobb háborúellenes mozijának.
Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől (fordította Örkény István)
Ernest Hemingway Akiért a harang szól című háborús főművéről már írtunk korábban, ezért ebbe az összeállításba a Búcsú a fegyverektől című, nem kevésbé emlékezetes önéletrajzi ihletésű regényét választottuk, amelyben Hemingway az első világháborús élményeit dolgozta fel meglehetősen takarékos és dísztelen stílusban. A Nobel-díjas írót rövidlátása miatt nem sorozták be az amerikai hadseregbe, ezt követően önkéntesként csatlakozott a Vöröskereszthez, melynek kötelékében mentősofőrként teljesített szolgálatot az olasz fronton. Ott sérült meg súlyosan 1918 nyarán, majd egy milánói kórházba került, ahol beleszeretett egy Agnes von Kurowsky nevű amerikai ápolónőbe, akinek alakja szintén megjelenik a műben. Az 1929-ben kiadott könyv hozta el Hemingway számára a nemzetközi ismertséget, ezt követően vált „az elveszett generáció” fontos szerzőjévé, akinek könyvét elsősorban a háború valószerű ábrázolása miatt méltatták. Szerb Antal például A világirodalom története című művében „a legjobb amerikai háborús regénynek” nevezte Hemingway könyvét, aki „lírai stílusával érte el igen nagy hatását”.
James Jones: Most és mindörökké (fordította Szíjgyártó László)
Az 1921-ben született James Jones tizenhét évesen, 1939-ben lett az amerikai hadsereg katonája. Szemtanúja volt a japánok Pearl Harbor elleni támadásának, majd részt vett a guadalcanali hadjáratban: ez a szárazföldön, a levegőben és a tengeren megvívott véres csata vezetett végül Japán kapitulációjához. Második világháborús élményeit James Jones egy trilógiában írta meg, melynek első felvonása az 1951-ben megjelent Most és mindörökké című regény. Az ezeroldalas könyv cselekménye 1941-ben, egy hawaii amerikai támaszponton játszódik, hősei pedig egy teljes gyalogosszázad katonái. Jones prózája jelentős mértékben a tizenkilencedik századi nagy epikus hagyományt követi, monumentális regényében azonban nemcsak a hadviselés hatalmas társadalmi körképét mutatja be, hanem epikus távlatot is felvillant, miközben kíméletlen kritikát fogalmaz meg az amerikai hadseregről. A Nemzeti Könyvdíjat elnyert regényből két évvel a megjelenése után Fred Zinnemann rendezett nyolc Oscar-díjas filmet, 1962-es folytatásából, A vékony vörös vonalból pedig Terrence Malick készített meditatív adaptációt 1998-ban, Az őrület határán címmel. A trilógia harmadik részét, a Fütty című regényt Jones három fejezet híján már nem tudta befejezni, a katonai kórházi élményeit bemutató könyv ezért végül a halála után egy évvel, posztumusz jelent meg, 1978-ban.
Norman Mailer: Meztelenek és holtak (fordította Szíjgyártó László)
Amikor Norman Mailert a háborús tapasztalatairól kérdezték, „élete legrosszabb, de legfontosabb élményének” nevezte a második világháborút. Az 1923-ban született amerikai írót 1944-ben hívták be katonának, a kiképzés után a Fülöp-szigetekre került, ahol írnokként teljesített szolgálatot, majd a japánok kapitulációja után őrmesterré léptették elő, utána pedig szakács lett. Habár háborús közelharcban nem sok része volt, katonai élményei elegendő alapanyagot szolgáltattak ahhoz, hogy megírja debütáló regényét, a Meztelenek és holtakat, amely 1948-ban jelent meg, mindössze huszonöt éves korában. Mailer közel nyolcszáz oldalas regénye a dzsungel poklába vezeti be olvasóját, ám nem csak egy izgalmas hadművelet krónikája, hiszen könyvében megrázó módon érzékelteti a katonai léttel együtt járó elembertelenedést, és miközben megmutatja a háború igazi arcát, olyan örökérvényű emberi tapasztalatokat vizsgál a hadviselés torz tükrében, mint a magány, a halál, a hatalom, a bajtársiasság és a férfiasság. „Norman Mailer Meztelenek és holtak és James Jones Most és mindörökké című alkotásai a háborút a modern regény eszköztárával ábrázolják (és tegyük hozzá: olyan küzdelemként, amelyben a jó még létezik, legalábbis absztrakt ideálként)” – írja Bollobás Enikő Az amerikai irodalom története című monográfiájában. A Meztelen és holtak nemcsak a világirodalom egyik leghatásosabb háborús regénye, hanem az amerikai próza egyik csúcsteljesítménye is, amelyből a megjelenése utáni három hónap alatt kétszázezer példányt adtak el, a New York Times bestsellerlistáján pedig 62 hétig tanyázott.
William Wharton: Éjfélre kitisztul (fordította Szilágyi Tibor)
„A háború számomra, habár rövid ideig tartott, megrázó trauma volt. Rettegtem és szerencsétlen voltam, elvesztettem az emberekbe és különösképpen a magamba vetett bizalmat” – nyilatkozta később második világháborús tapasztalatairól William Wharton, aki amerikai katonaként vett részt az ardenneki offenzívában 1944 telén, ahol súlyosan meg is sérült. Az 1925-ben született író már elmúlt ötvenéves, amikor a hetvenes évek végén megjelent debütáló regénye, a Madárka. Az 1982-ben kiadott Éjfélre kitisztul a harmadik regénye volt, amelyben ardenneki élményeit dolgozta fel. Az alig több mint kétszáz oldalas mű narrátora Will Knott szakaszvezető, az ő vezetésével kell hat amerikai katonának felderítő akciót végrehajtania az ardenneki erdőségben, ám küldetésük sokkal problémásabbá válik, mint eleinte várták, hiszen a német előőrs tagjai, akiket szemmel kell tartaniuk, meglehetősen furcsán kezdenek el viselkedni a rengetegben. A manapság méltatlanul keveset emlegetett regényből 1992-ben készült filmadaptáció Gary Sinise és Ethan Hawke főszereplésével, melynek „egyik legdöbbenetesebb tanulsága, hogy amikor eljön az öldöklés ideje, a célpontok már nem arctalan emberek”, ugyanez pedig elmondható a film alapjául szolgáló regényről is.
Cornelius Ryan: Messze volt a híd (fordította Félix Pál)
Az 1920-ban Dublinban született Cornelius Ryan húszévesen ment Londonba, ahol a Daily Telegraph háborús újságírójaként tudósított az európai légi hadviselésről. Miután az Egyesült Államok belépett a háborúba, tizennégy légi bombázásban vett részt a légierő kötelékében, majd Patton tábornok harmadik hadseregének katonájaként szolgált egészen 1945-ig, amíg véget nem értek a harcok Európában. 1956-ban kezdte el írni a partraszállásról szóló A leghosszabb nap című könyvét, amely végül három évvel később jelent meg. 1966-ban látott napvilágot A berlini csata című műve; utolsó könyvét, az 1974-ben kiadott Messze volt a híd című regényét pedig már a halálos betegség szorításában fejezte be, 1970-ben ugyanis prosztatarákot diagnosztizáltak nála. Az ötszáz oldalas könyv a nyugat-európai hadszíntér egyik legvéresebb csatájának, az arnhemi Rajna-híd birtoklásáért vívott brutális ütközetnek állít felkavaró emléket. Ez volt a második világháború legnagyobb légideszant-hadművelete, melynek során a szövetségesek egy teljes angol–amerikai hadosztályt szállítottak át felszereléssel, tüzérséggel, járművekkel Angliából Hollandiába, ahol a Rajna hídjait elfoglalva kellett volna biztosítaniuk az előretörő angol páncélosoknak a folyón való átkelést Németországba. A felejthetetlen könyvből 1977-ben készült emlékezetes filmadaptáció, A híd túl messze van címmel.
Jerzy Kosiński: A festett madár (fordította Gy. Horváth László)
Az 1933-ban Łódź városában született Jerzy Kosińskit a második világháború kitörése után nevelőszülőknél helyezték el a biztonságosnak hitt galíciai falvak egyikében, ám végül senki sem gondoskodott a hatéves gyermekről, aki védtelenül kóborolt faluról falura a háború alatt, és hol a németek, hol pedig a felbőszült falusiak elől kellett menekülnie. Ezek a borzalmas élményei inspirálták sokat vitatott, A festett madár című regényét, amely 1965-ben jelent meg. A felzaklató könyv sokáig kísérti olvasóját, hiszen a kisfiú hol szenvtelen, hol pedig költői szépségű stílusban megírt pokoljárása tobzódik a brutális erőszakban és a bestiális kínzásokban. „A mű semmiben sem hasonlít a háborús tematikájú regényekre. Nincsenek benne hadtörténeti kézikönyvbe illő nevezetes hadműveletek, nincsenek nagy társadalmi csoportok, amelyekben a közös veszedelem hatására archaikus kollektív ösztönök ébrednek, hiányoznak a történelmi regénytől örökölt sémák, amelyek nem adekvátak az élménnyel” – írja a regény utószavában Pálfalvi Lajos, majd később így folytatja: „A festett madár világképe [...] egy állandó halálfélelemben élő gyermek tudatán keresztül jelenik meg. Ebben az állapotban pedig már a jó és a rossz kategóriája is elveszíti egyértelműségét, az emberek mind hajlamosak a kegyetlenségre, csak abban különböznek, képesek-e uralkodni magukon és egymáson.” A festett madár kétségkívül alaposan próbára teszi olvasóit, ráadásul szerzőjét később plágiummal vádolták meg. Ez is szerepet játszott abban, hogy ötvenhét évesen New Yorkban öngyilkosságot követett el, búcsúlevelében pedig csak annyit írt: „Most el fogom magam altatni, amely picit hosszabb lesz, mint szokott. Nevezzük örökkévalóságnak.”
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd (fordította Nemes László)
Pacifista világnézete ellenére Kurt Vonnegut 1943 márciusában úgy döntött, hogy önkéntesként belép a hadseregbe. Nem sokkal később az európai hadszíntérre vezényelték, ahol a 106. Gyalogos Hadosztály felderítője lett, majd 1944 decemberében az ardenneki csatában német hadifogságba esett. Ezek után került Drezdába, ahol egy malátaszörpöt gyártó üzemben kellett robotolnia, a szálláshelye pedig egy vágóhíd pincéjében volt. Itt élte át és túl Drezda szőnyegbombázását 1945. február 13-án, amelynek során a szövetséges légierők porig rombolták a várost. Életének ez a legmeghatározóbb élménye ihlette 1969-ben megjelent, Az ötös számú vágóhíd című bravúros és trükkösen rétegzett regényét, amelyet megérdemelten jelöltek Hugo- és Nebula-díjra, hiszen meglepő könnyedséggel keveri benne az önéletrajzi elemeket a tudományos fantasztikumra jellemző időutazással és idegenekkel. „Tulajdonképpen rühellem elmondani, hogy mennyi pénzembe, gondomba és időmbe került ez a vacak kis könyv. Amikor huszonhárom esztendővel ezelőtt hazakerültem a második világháborúból, arra gondoltam, hogy könnyű lesz nekem Drezda pusztulásáról írni, hiszen semmi egyebet nem kell tennem, csupán elbeszélni azt, amit láttam. És hát arra is gondoltam, hogy ez majd remekmű lesz, vagy legalábbis egy zsák pénzt fog hozni a konyhára, hiszen a téma olyan óriási. Ám akkor Drezdáról alig néhány szót tudtam kipréselni az agyamból – semmi esetre sem eleget ahhoz, hogy egész könyvet hozzak össze belőle. És még most sem igen ömlenek belőlem a szavak, amikor pedig már egy vén szivar vagyok, pénzem is van, no meg a fiaim is felnőttek már” – írja Vonnegut kendőzetlen őszinteséggel könyve elején, a szerző stílusának újszerűségét pedig így ragadja meg Szabolcsi Miklós a Világirodalom a 20. században című kismonográfiájában: „...talán leginkább Kurt Vonnegut képvisel [...] sajátos új színt: a groteszk, a kalandregény és az »új regény« nyelvi lázadása különleges vegyítésével éles, kegyetlen, a végletekig kiélezett, a nonsensbe futó művészetet”.
Joseph Heller: A 22-es csapdája (fordította Papp Zoltán)
Joseph Heller tizenkilenc éves volt, amikor 1942-ben az Amerikai Egyesült Államok Légierejének pilótája lett. Két évvel később került az olasz frontra, ahol hatvan bevetésen vett részt B25-ös bombázókon, s itt szerzett tapasztalatai ihlették A 22-es csapdája című főművét, melynek antihőse John Yossarian kapitány, a Földközi-tengeri Pianosa szigetén állomásozó egység pilótája. A frenetikus szatírába oltott regényt 1953-ben kezdte el írni, de csak 1961-ben jelent meg, s azóta is kultikus rajongás övezi világszerte az olvasók körében. Heller ugyanis egy észvesztően abszurd és megzabolázhatatlanul vad könyvet írt, amelyben sziporkázó narratív megoldások segítségével illusztrálja a háború őrületét és a háborús bürokrácia groteszk túlkapásait. „Heller a háborút egyfajta intézményesített őrületként, pszichózisként mutatja be, ami átveszi az irányítást a köz- és magánélet minden területe felett” – méltatja találóan az író „minden ízében vad, groteszk és bizarr” remekművét az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz című kiadvány. A regényből Mike Nichols rendezett nem kevésbé szarkasztikus filmet, amelyet 1970-ben mutattak be.
Michael Herr: Jelentések (fordította Varró Attila)
Az 1940-ben született Michael Herr az Esquire magazin tudósítójaként került Vietnámba 1967-ben, s három évet töltve az ott szolgálatot teljesítő katonák között, testközelből tapasztalta meg a csatatér poklát és tébolyát. Vietnámban szerzett élményeiből írta meg Jelentések című tényregényét, amelyben sikerült átélhetővé tennie azt, hogy a vietnámi háború miért gyakorolt olyan vonzó és pusztító hatást fiatal férfiak egy egész generációjára. A Jelentések az új újságírásnak nevezett irodalmi műfaj úttörő jelentőségű alapműve, amelyről a New York Times joggal jelentette ki, hogy „a legjobb könyv, amit valaha Vietnámról írtak”, John le Carré pedig szintén megérdemelten nyilatkozta róla: „...a legjobb könyv, amit valaha olvastam a modern háborúk világáról és katonáiról”. A Jelentések több mint negyven évvel az eredeti kiadás után, 2018-ban jelent meg először magyarul a Gabo Kiadó gondozásában, de Michael Herr írta egyébként Francis Ford Coppola 1979-es Apokalipszis most című háborús eposzának a narrációját is, 1988-ban pedig Oscar-díjra jelölték Stanley Kubrick Acéllövedék című vietnámi háborús mozijának forgatókönyvéért, melynek egyik társszerzője volt.
