A számok tükrében

1901 és 2022 között 115 alkalommal adták át az irodalmi Nobel-díjat, összesen 119 szerzőnek, négy alkalommal ugyanis nyolc szerző egymással megosztva kapta a legrangosabb irodalmi elismerést: 1904-ben Frédéric Mistral és José Echegaray y Eizaguirre, 1917-ben Karl Adolph Gjellerup és Henrik Pontoppidan, 1966-ban Sámuel Joszef Ágnon és Nelly Sachs, 1974-ben pedig Eyvind Johnson és Harry Martinson voltak a páros díjazottak. A két világháború miatt hét alkalommal nem adták át a díjat (1914-ben, 1918-ban, 1935-ben, 1940-ben, 1941-ben, 1942-ben és 1943-ban). A díjjal jelenleg tízmillió svéd korona jár. A legfiatalabb irodalmi Nobel-díjas író Rudyard Kipling volt, aki 1907-ben, mindössze 41 évesen vehette át a díjat „nagyszerű megfigyelőképességéért, erőt és méltóságot sugárzó alakjaiért”, a legidősebb díjazott pedig, Doris Lessing 2007-ben, 88 évesen kapta az elismerést „a női tapasztalat epikusaként, aki tűzzel, látnoki erővel és egészséges kétellyel vette górcső alá a megosztott társadalmi rendszereket”. Ami a nemzetiség szerinti statisztikát illeti: a legtöbb irodalmi Nobel-díjat a franciák kapták (16-ot), őket az amerikaiak és az angolok követik (13-mal). Mostanáig összesen kilenc német író kapott irodalmi Nobelt, a svédek nyolcat, a lengyelek, spanyolok és az olaszok pedig hatot-hatot.

Nobel-díjas író- és költőnők

A 119 irodalmi Nobel-díjas író között mostanáig mindössze tizenhét női szerzőt találhatunk. Az első női díjazott Selma Lagerlöf volt, aki 1909-ben kapta meg a díjat „magasrendű idealizmusa, élénk képzelete és szellemi érzékenysége elismeréséül”. Ezt követően a hatvanas évek végéig mindössze öt további női szerzőt díjazott a Svéd Királyi Akadémia: 1926-ban Grazia Deleddának, két évvel később Sigrid Undsetnek, 1938-ban Pearl Bucknak, 1945-ben Gabriela Mistralnak, 1966-ban pedig Nelly Sachsnak ítélte a legrangosabb irodalmi elismerést. Ezt követően egészen a kilencvenes évekig kellett várni arra, hogy újabb három női szerző vegye át az irodalmi Nobel-díjat: 1991-ben Nadine Gordimer, két évvel később Toni Morrison, 1996-ban pedig Wisława Szymborska kapta az irodalmi Nobelt. Az ezredfordulót követő években látványosan gyarapodott a Nobel-díjas női szerzők száma: 2004-ben Elfriede Jelinek, 2007-ben Doris Lessing, 2009-ben Herta Müller, 2013-ben Alice Munro, 2015-ben Szvetlana Alekszijevics, 2018-ban Olga Tokarczuk, 2020-ban Louise Glück, idén pedig Annie Ernaux kapta az irodalmi Nobel-díjat. A tizenhét Nobel-díjas szerzőnő között mindösszesen négy költőnőt találhatunk (Mistral, Sachs, Szymborska és Glück), a többiek mind prózaírók.

Két szokatlan díjazott

Ha Winston Churchill és a Nobel-díj kerül szóba, sokan arra tippelnek, hogy a legendás angol politikus Nobel-békedíjat kapott, pedig valójában 1953-ban az irodalmi Nobel-díj nyertese lett „mesteri történeti és életrajzi műveiért, és a magasabb rendű emberi értékek védelmében kifejtett szónoki tevékenységéért”. Sir Winston Churchillt 1946 és 1953 között összesen 21 alkalommal jelölték irodalmi Nobel-díjra, míg a Nobel-békedíjra csak kétszer (1945-ben és 1950-ben). Churchill mellett Theodor Mommsen kapott még irodalmi Nobel-díjat történelmi műveiért: „a történetírás legnagyobb élő mestere monumentális Róma-történetének külön elismeréssel adózva” 1902-ben másodikként kapta az elismerést.

Egy másik különleges páros

Mi a közös George Bernard Shaw-ban és Bob Dylanben? A díj eddigi története során ők ketten azok, akik elnyerték az Oscar- és az irodalmi Nobel-díjat is. Az ír Shaw 1925-ben kapta meg a Nobelt „irodalmi munkásságáért, amelyet idealizmus és humanizmus jellemez, valamint sajátos költői szépséggel párosuló erőteljes szatírájáért”, a legjobb adaptált forgatókönyvért járó Oscar-díjat pedig a saját drámájából írt Pygmalion című filmért vehette át 1939-ben. Bob Dylan 2016-ban kapta meg az irodalmi Nobel-díjat azért, mert „új költői kifejezésmódokkal gazdagította az amerikai dalkincset”, a legjobb eredeti dalért járó Oscar-díjat pedig 2001-ben vette át a Wonder Boys – Pokoli hétvége című filmben (amely egyébként Michael Chabon frenetikus Fenegyerekek című regényének hangulatos adaptációja) felcsendülő Things Have Changed című felvételért.

Akik visszautasították a Nobelt

Összesen két szerző utasította vissza a Nobel-díjat 1901 óta. 1958-ban Borisz Paszternaknak ítélték a legrangosabb elismerést, az indoklás szerint azért, „mert mind a kortárs lírának, mind a nagy orosz elbeszélő hagyományoknak jelentős egyénisége”. A Doktor Zsivágó szerzője először elfogadta, később azonban a Szovjetunió nyomására visszautasította a díjat, miután választania kellett: vagy lemond a díjról, vagy száműzik hazájából. 1964-ben Jean-Paul Sartre kapta az irodalmi Nobelt „gondolatgazdag írásaiért, amelyek szabadságeszméjükkel és igazságkeresésükkel széleskörűen hatottak korunkban”, ám ő nem fogadta el, mivel úgy gondolta, ez egy „burzsoá díj, amelyet burzsoák osztanak”, illetve mert „egy író nem engedheti meg, hogy intézményt csináljanak belőle, még akkor sem, ha ez a legmegtisztelőbb formában történik”.

Az egyetlen posztumusz díjazott

Az első és egyetlen posztumusz irodalmi Nobel-díjat 1931-ben Erik Axel Karlfeldt svéd költő kapta, a tömör indoklás szerint „költői életművéért”. Az 1864-ben született szerzőt szimbolista versei tették népszerűvé, magyarul önálló kötete sajnos nem jelent meg, de néhány költeménye szerepel többek között a Hajdu Henrik szerkesztette Skandináv költők (Magvető, 1964) című kötetben és a Bernáth István által szerkesztett Skandináv ​költők antológiájában (Kozmosz Könyvek, 1967). Erik Axel Karlfeldt egyébként hosszú évtizedeken át szorosan kötődött az irodalmi Nobel-díj intézményéhez, hiszen 1904-től egészen 1931-ben bekövetkezett haláláig a Svéd Akadémia tagja, 1912-től kezdődően pedig titkára is volt. 1916 és 1931 között összesen tíz alkalommal jelölték irodalmi Nobel-díjra, ám az 1931-es decemberi díjátadó gálát már nem érte meg, mivel április 8-án, 66 éves korában elhunyt. 1974 óta egyébként szigorúan szabályozzák a posztumusz díjazást: kizárólag csak akkor kaphat egy szerző posztumusz Nobel-díjat, ha a díjazásának bejelentése után hunyt el.

Akik konkrét művekért kaptak Nobelt

A Svéd Királyi Akadémia az esetek döntő többségében életműveket jutalmaz irodalmi Nobel-díjjal, de néha olyan is előfordul, hogy egy konkrét művet emelnek ki tömör indoklásukban. Összesen kilenc szerző esetében történt így, a művek pedig, amelyekre így irányították rá a világ figyelmét, az alábbiak: A rómaiak története (Theodor Mommsen, 1902), Olümposzi tavasz (Carl Spitteler, 1919), Az anyaföld áldása (Knut Hamsun, 1920), Parasztok (Władysław Reymont, 1924), A Buddenbrook-ház (Thomas Mann, 1929), A Forsyte Saga (John Galsworthy, 1932), A Thibault család (Roger Martin du Gard, 1937), Az öreg halász és a tenger (Ernest Hemingway, 1954) és a Csendes Don (Mihail Alekszandrovics Solohov, 1965).

Irodalmi Nobel-díjra jelölt magyar írók

A Svéd Királyi Akadémia szigorú szabályai szerint minden jelöléssel kapcsolatos információt ötven évre titkosítanak, ezért aztán különösen izgalmas, amikor fél évszázaddal később végre megtudhatjuk, hogy az adott évben kiket is jelöltek hivatalosan a legrangosabb irodalmi elismerésre. Jelen pillanatban 1971-ig böngészhetjük a Nobel-jelölések nyilvános aktáit, amelyekből számos meglepő magyar vonatkozásra derült fény. Bármilyen hihetetlen is, az első irodalmi Nobel-díjra jelölt magyar személyiség nem más, mint Kemény Ferenc magyar sportszervező, pedagógus, tanügyi író és humanista békeharcos. Kemény emellett az újkori olimpiai játékokat kezdeményező és elindító Nemzetközi Olimpiai Bizottság alapító tagja, illetve a Magyar Olimpiai Bizottság alapító titkára volt. Kétszer is jelölték egymás után a rangos elismerésre, 1901-ben és 1902-ben, méghozzá nem másért, mint a Welt-Academie nevű nemzetközi szervezet megalapításáért. A következő magyar jelöltre a húszas évekig kellett várnunk: Herczeg Ferencet három egymást követő évben, 1925-ben, 1926-ban és 1927-ben is jelölték, Szabó Dezső 1935-ben versenyzett a díjért, Tormay Cecile-t pedig 1936-ban és 1937-ben terjesztették fel Nobel-díjra. Három évtized szünet után a hatvanas évek során újabb három magyar szerző is esélyes volt az elismerésre: Illyés Gyulát 1965-ben és 1966-ban, Lukács György filozófust 1967-ben, Mécs Lászlót pedig 1969-ben és 1970-ben jelölték irodalmi Nobel-díjra. A hivatalosan irodalmi Nobel-díjra jelölt magyar szerzők sorát jelen pillanatban Weöres Sándor zárja, akit 1970-ben és 1971-ben terjesztettek fel az elismerésre.