„s egy kis zugból a bárhol-t érzitek.” (John Donne: Jó reggelt!)

„Olyan kisbaba vagy, hogy nem tudod elviselni, ha valaki az igazi életről beszél?” (Alice Munro: Az Ottawa völgye)

Mit mondhat el nekünk Alice Munro 2023-ban egy olyan kötetben, amelynek elbeszélései legalább ötven éve íródtak? Nem tudom, hogy a véletlen hozta-e vagy a kiadó tudatos döntése volt, hogy a magyar nyelven olvasó a Valamit el akartam mondani: Tizenhárom történet című kötetet utolsóként veheti kézbe a valószínűleg már lezárt életműből, de újraolvasva azt, talán nem is alakulhatott volna jobban. 

Munro ebben, a megírás sorrendjében harmadik kötetében kísérletez; technikákat, témákat és karaktertípusokat próbál ki.

Néhányat később elvet, másokat megtart, sőt, ezek közül pár később ismertetőjegyévé válik, közben pedig történetei rámutatnak, hogy választásaink indoka olykor kevésbé nemes, mint szeretnénk, másoké talán nemesebb, mint azt hinni akarjuk, az önvizsgálat pedig lehet ugyan, hogy problematikussá teszi a tapasztalat és az elbeszélés szétválasztását, de valójában mindenki a csak a helyét és boldogságát keresi. Hogy van, akinek a boldogság inkább a hedoné fogalmával leírható, míg mások esetében az eudaemoniával? Igen, ezt talán 2023-ban is újra hallanunk kell, hogy ne ítélkezzünk. Legalábbis ne olyan gyorsan.

A Valamit el akartam mondani Munro úgynevezett középső korszakának nyitó kötete. Az ezt megelőző húsz év eredményeképp már ő is elhiszi, hogy író.

 Megtalálta hangját, amire a következő évtizedtől fogva, amikor a kritikusok is felfedezik maguknak, egyszerűen csak munróiként hivatkoznak. Olyan hang ez, mely egyszerre hirdeti és vonja vissza a valóságot: a pontosságra, objektivitásra, és nyelvi átláthatóságra törekszik, ugyanakkor megmutatja, hogy a pontosnak, objektívnek, igaznak és átláthatónak feltüntetett események az önismeret fikciói.

Korábbi és későbbi köteteihez hasonlóan az én-elbeszélő történetek itt is gyakran a vallomásos intimitás eszközével manipulálják az olvasót, hogy az elfogadja a beszélő ítéleteit (Nyersanyag, Megbocsátás a családban, Mondj igent vagy nemet, Hóhérok, A spanyol hölgy, Téli szél), míg más szövegek rámutatnak, hogy hogyan használja a többi szereplő ugyanezt a vallomásos intimitást saját céljaira (Marrákes, Búcsúztatás, Az Ottawa völgye).

Tematikus megközelítésben az egyének választásai és azok következményei kerülnek a kötet középpontjába… és persze, munrói módon, a választásokon és az azok következményeire adott válaszokon való elmélkedés. Mert Munro jól tudja: az emberi tapasztalat nemcsak egy eseményből és az azzal való megküzdésből áll, hanem a tapasztalatra adott válaszokból is. No meg a válaszok értelmezéséből. És persze az értelmezésre adott reflexiókból… és így tovább. A munrói történetek központi eleme, mai szóhasználattal élve, épp ez az önreflexivitás, vagy ahogy ma mondják, túlgondolás…. Van ami változik, és van, ami nem.

Az elbeszélések hátterét a változás és a változások bizonytalan társadalmi szabályrendszere alkotja: egyszerre van jelen a múlt szabályaiba és eljárásaiba vetett hit és egy új korszak szele. 

Bár Munro egy kicsit mindig a negyvenes-ötvenes évek kisvárosi életéről ír, a kötetben megjelennek a hatvanas-hetvenes évek hippi és feminista mozgalmainak hatásai is, melyek elkezdték kikezdeni az illendőség kereteit:

farmernadrágos egyetemi tanárok hallgatólányokat csábítanak el, a feleségek bohó stílusú kaftánt öltenek a kiskosztüm helyett, diplomás egyedülálló nők egyedül utazzák be a világot,  és bár vannak még férfiak, akik ragaszkodnak az öltönyhöz, vannak olyanok is, akik durva szövésű ingüket félig kigombolva mutogatják mellszőrzetüket. Van, aki hiszi, hogy az életstílus választás kérdése. Azzá válsz, akivé akarsz, túl lehet, sőt, túl kell lépni a múlton. És van, aki szerint az ember dolga, hogy minden nehézséget elfogadjon úgy, ahogy az jön. Nincs olyan rossz, ami valakinek ne használna--vallják. Nincsenek kőbe vésett írott és íratlan szabályok arra nézve, hogy hogyan kell fogadni az élet igazságtalanságait.

Igazságtalanság pedig van bőven: többször megjelennek a testvérek, akik nem részesültek egyenlő elbánásban sem a természet, sem a környezet részéről (Valamit el akartam mondani, Megbocsátás a családban, Búcsúztatás); visszatérő cselekményelem a megcsalás (Valamit el akartam mondani, Nyersanyag, Mondj igent vagy nemet, Marrákes, A spanyol hölgy, Búcsúztatás), a becsapás (Valamit el akartam mondani, Hogyan ismerkedtem meg a férjemmel?,  A talált csónak). Az önéletrajzi (Munro szóhasználatával élve, a „valós anyagból” építkező) elbeszélések ismétlődő motívuma a társadalmi státuszkülönbségek tudatosodását kísérő szégyenérzet (Marrákes, Hogyan ismerkedtem meg a férjemmel?, Hóhérok, Téli szél, Az Ottawa völgye), a nővé válás (Hogyan ismerkedtem meg a férjemmel?,  A talált csónak, Téli szél, Az Ottawa völgye), a beteg anya, aki nem hajlandó betegként viselkedni, még akkor sem, amikor a betegségének következményei szembeötlőek  (Téli szél, Búcsúztatás, Az Ottawa völgye). 

Noha a kötet történeteit átszövi a megaláztatás, a neheztelés, a magány, a bűntudat, valamint a szégyenérzet élménye, ezek mégsem kizárólag negatív élményként jelennek meg.

Munrót az érdekli, ahogyan az egyes karaktertípusok megbirkóznak a lelki fájdalommal. Különösen izgatja, miért választja valaki önként az örök duzzogást, a neheztelést, a szenvedést, vagyis hogy mi táplálja a szenvedés akarását? Miért büszke valaki arra, hogy az oltárnál faképnél hagyták? Miért nem költözik el valaki még akkor sem, amikor naponta látja a jelét annak, hogy nemkívánatos? Miért megy el valaki az őt elhagyó szeretőjének a feleségéhez?  Miért marad erős az anya ahelyett, hogy gyászolná a balesetben meghalt fiát? Mire jó a lelki fájdalom? Mi a haszna? Van egyáltalán? Adhat-e jelentést az életnek a magunk által választott fájdalom? És az, ami elképzelhetetlen, de bekövetkezik? Átkeretezhető-e egy gyermek elvesztésének fájdalma úgy, hogy az „hasznos” élmény legyen, ne pedig „haszontalan”, bénító fájdalom? Pozitívvá alakítható-e a negatív élmény annak tapasztalattá szövésekor?

Gyakran jelennek meg elbeszéléseiben ellentétes utakat bejáró karakterek: egyrészt a nagy tavak északi részén élő ír-skót gazdák, a helyi méltóságok és az egyik csoporthoz sem tartozó, kisvárosi peremvidéken élők, akik mintha egy örökölt értékrend rabszolgái lennének, akik nem tudnak kiszabadulni a társadalmi státusz köré szerveződő viselkedési szabályok, az illendőség helyi kereteinek béklyóiból, másrészt az életüket átformálók, akik elmennek és mások lesznek. Vagy talán mégsem lesznek mások; talán csak máshogy lesznek ugyanolyanok.

A Búcsúztatásban például a történet idejére már tehetős feleség élete a nagyvárosban ugyanolyan „felépített, megtervezett, tudatosan élt, kitöltött élet volt”, mint a vidéki nagynéniké. „Sodródás és tétlenkedés nélküli. Ő minden alkalmat kihasznált.” June „értékvezérelt” élete „mindent a saját hasznára fordít. Nem riad vissza semmitől. Japánkertek, pornográf filmek, véletlen halál. Mindet befogadta, megrágta és átalakította, asszimilálta és elpusztította.”

A karakterek esetében a szembenállás nem abban nyilvánul meg, hogy valaki elmegy vagy marad, a pillanat örömét választja vagy az úgynevezett teljes életet. Testvére, Eileen életét „szétrobbantották a válságok és eltérítették az örömök”, June házából nézve „az élete, a választásai (már ha egyáltalán voltak ilyenek) és ő maga nem tűntek eredményesnek, még következetesnek sem.” June feldogozta anyjuk emlékét: „Már évekkel ezelőtt és a Gestalttal is. Igazán a Gestalttal. Feldolgoztam, és végeztem vele” – mondja. Ezzel szemben Eileen nem hiszi, „hogy a dolgok arra valók, hogy feldolgozzák őket”, számára nem „erkölcsi tett […] a vásárlás és felhasználás […] a fogyasztás.” Viszont mindig mindenben nagyon készséges, talán túlságosan is. Akkor is, amikor fiuk temetése után June férje vigaszra vár. Mégis, amikor az örökbefogadott indián gyerekeiket nézi, az jár a fejében: „Vajon mik ők... June kitűzői, trófeái? A gyerekeket nem is látta, csak June-t.” Eileen nem választja sem a feldolgozást, sem a neheztelést. Nem is hiszi, hogy van választása.

Munro világában nincsenek jók vagy rosszak, ahogy jó vagy rossz választások sem.  Emberek vannak, akik megpróbálják megtalálni a helyüket közösségük szövetében, majd foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, hogy bebizonyítsák választásaik vagy nemválasztásaik helyességét – leginkább önmaguknak.

Ami közös, az a megingathatatlan hit, hogy jól tettem, másképp nem is lehetett volna, igazam van: ma sikerül vízen járni, egy előző életemben rózsakeresztes lovag voltam, a gyerek nem mihaszna, lám, meggyógyított a kántálásával, a feleségem engem várt minden nap a postaláda mellett, June férjének is kijár a vigasz, hát, én tagadjam meg tőle? Ki döntse el, igazuk van-e?

Munro sorban következő kötetének címe szinte válasz a kérdésre: mégis ki ítélkezzen, ha rajtakapjuk magunkat vagy másokat, hogy a saját vágyaink és meggyőződéseink védelmében szőjük az önbecsapás szövevényes hálóját? Negyedik novelláskötete 1978-ban Who Do You Think You Are? [Mégis kinek képzeled magad?] címmel jelent meg Kanadában, és The Beggar Maid (A kolduslány) címmel az Egyesült Államokban. A kiadó úgy érvelt, hogy a Kanadában mindennapos szófordulat és annak mögöttes gondolata, hogy senki sem jobb vagy előrébbvaló a másiknál, az amerikai olvasó számára nem értelmezhető. A magyar kiadáshoz az amerikai címet vették alapul. Szerintem a magyar közönség értette volna az eredeti címet is.

Mint ahogy érteni fogja a Valamit el akartam mondani című kötet történeteit is Kada Júlia elegáns fordításában. Munro híres arról, hogy kíméletlenül kihúz minden nyelvi virágzást: az egyszerű, természetes nyelvhasználat híve. A kötet magyar nyelvű fordítása a szövegek finomságaira való érzékenységet tükröz, miközben megőrzi a szerző egyedi hangját.

Alice Munro: Valamit el akartam mondani. Fordította Kada Júlia. Budapest, Park, 2023. 296 oldal, 5999 forint.