Nem csupán A szeretet útja című kötet, de megkockáztatom: 

Alice Munro egész műve alapvetően két problémát vet fel. Az egyik távolsági, a másik sebességi.

Kezdjük az előbbivel. Munro karnyújtásnyi távolságon túlról ír az időben, szövegvilágai mintha egyszerre lennének közel és távol a kortárs (magyar) olvasótól. Közel, mert történetei hajdan kortárs nézőpontjának fókuszában számunkra is ismerős, egyetemesként tételeződő emberi dilemmák epifániákra kihegyezett ábrázolására ismerhetünk, melyek viszont teljesen esetlegesnek tűnő, a novellák keletkezési idejét megidéző reáliák és kulturális attitűdök környezetében bukkannak fel. Vagyis közel vannak, hiszen mintha azt mondanák, hogy az „ember” legfontosabb antropológiai tulajdonságai, alapvető lelki diszpozíciói és viselkedésében megnyilvánuló habitusai mit sem változnak a történeti idő múlásával. Ilyenek voltunk, vagyunk, és talán leszünk is, a körülöttünk lévő világra alkatunknak megfelelően reagálunk. Másfelől viszont maguk a szereplők is érzékelik a történeti idő változását, annak rájuk gyakorolt hatását: a körülöttük lévő világ változása alapvetően befolyásolja, ahogyan magukat és másokat érzékelik a történetvilágnak az elbeszélés folyamán alakuló tér-idő rendszerében. S ha ez bonyodalomnak nem lenne elég, Munro még ezt is tetézi: helyenként történetei szereplőibe helyezett, többnézőpontú, de egyes szám harmadik személyű narrációt alkalmaz. Vagyis fenntartja a szöveg formai, de megbontja a világ érzékelésének, a szemléletnek az egységét. Ez lenne, ahogyan ő maga fogalmaz, „a vidéki jó modor ökonómiája”.

Olvasó és kritikus legyen a talpán, aki ehhez megtalálja azt a szemüveget, melyen keresztül Munro szövegvilágainak rezzenetei és mozzanatai, a finom lélektani tektonikus zajlások egyaránt élesen látszanak. Ehhez bizony nagyon lassan kell olvasni.

Ez viszont elvezet a második, sebességi jellegű problémához, mely mindjárt terjedelmi kérdéssé alakítható. A szeretet útja – ahogyan az már a Munro-kötetek esetében megszokott – 

novellának túl hosszú, kisregénynek túl rövid történeteket tartalmaz,

szám szerint tizenegyet (ezek egyike, a Furcsa beütés ráadásul két részből áll már a tartalomjegyzékben is). A novellák angolul önállóan 1977 és 1982 között, kötetben pedig 1986-ban jelentek meg (nagy valószínűséggel tehát korábban íródtak). És bár nehezen védhetők a Virginia Woolféhoz hasonló sarkos kijelentések az emberi jellem hirtelen átalakulásáról (Woolf az általa detektált változást az emberi személyiségben 1910-re datálja), annyiban igazat kell neki adnunk, hogy „az emberi kapcsolatok elmozdulása” „az urak és szolgák, a férjek és feleségek, a szülők és gyerekek” között „egyben magával hozza a vallás, a viselkedés, a politika és az irodalom belső változását” is.[1] A sebességprobléma Munro szövegei esetében is ilyen történeti cezúrából, a távolsági problémából adódik.

2022-ben, jónéhány mediális brosúrával idébb ugyan ismerősek lehetnek az olyan szereplői dilemmák, mint hogy a nagymama a kötet záródarabjában (Fehér kupac) minden ellenkezése ellenére vajon megbarátkozik-e a fia által ráerőltetett televízióval, s képes lesz-e elmerülni a természetfilmek és a regényadaptációk (Copperfield Dávid) világában. Azt azonban talán már nehezebb elképzelni, hogy a mediális váltást a szereplők életében a történelem idejébe való bekapcsolódás motiválja: a készülék bérlését majd megvásárlását a Holdra szállás és annak közvetítése kényszeríti ki a családfőből, aki később állandó helyet és szerepet szán a tévének a kései életszakaszát radikálisan másképpen elgondoló édesanyja hétköznapjaiban. (Lásd még a kicserélődött édesség- és vegyesbolt polcain a „videójátékokat” A hold a jégpálya fölött című elbeszélésben, ahol is a címbéli hold „egy sárga villanykörte egy hengeres bádogdobozban”.) A sebességproblémát nem csupán a történetileg létező „mediális” korlátok jelentik az olvasás során (legtöbben mást, máshol és máshogy olvasunk, mint Munro hősei), hanem annak módja, ahogyan Munro szövegei szabad átjárást biztosítanak a létezés különböző rétegei között. Az, hogy a Holdra lépés története szinte problémátlanul fordul át a negyvenedik életévét betöltő fiú repülés utáni vágyába, és annak beteljesítésébe a születésnapon, majd ahogyan ez az esemény végérvényesen véget vet házasságának: felesége gyakorlatilag azonnal „mocskos”, pénzügyi vonatkozásokat sem nélkülöző viszonyba kezd a családot a felhők közé repítő pilótával.

Vagyis Munro novellái – és erre a Fehér kupac csak az egyik példa – egyszerre lassúak és gyorsak. Hosszuk, sőt, terjengősségük, a felvonultatott népes szereplőgárda, a reáliák szerepeltetése mind-mind a „lassúság” irányában hat, ám a köztük lévő kapcsolatok egyértelműek, a szó szerintitől a metaforikusig való eljutás gyors és zökkenőmentes, és a mediális bonyodalmaktól, az irónia lehetőségétől szinte zavartalanul valósul meg. Ez a szinte magától értetődő váltás, a szövegek felszíni zsúfoltsága és látszólagos formai egyszerűsége, a minden novellában legalább egy-egy ponton érzékelhető epifanikus meglódulás az, ami a sebesség érzetét az olvasás során a gyorsulás irányába mozdítja ki. A két sebességfokozat oszcillációja aztán azt eredményezi, hogy bár Munro novellái egyértelműen a modern esztétika és egyfajta lélektani realizmus elkötelezettjei, képesek a posztmodernen túl is hullámokat vetni, megidézni vágyakozásunkat egy pancsolatlan és összetettségében is egynemű világ után.

És persze A szeretet útja elbeszélései nem csupán az elbeszélésmód távolsági és sebességi problémái miatt lehetnek vonzók, és nem is csak azért, mert képesek az olvasót kibillenteni mediális/vizuális befolyásoltságából, hanem a szövegek egyfajta józansága okán is. Kimondottan üdítő például, hogy Munro helyenként az amerikai minimalisták epifániával kapcsolatos elvárásaival szemben hozza létre a felismerés helyeit a szövegben. Nem csupán a szereplő ismer fel valami létfontosságút (ez a „realista” epifánia), vagy a narrátor mutat rá egy-egy fontos életösszefüggésre (ez meg a szövegvilágon kívülinek tételezett, „extradiegetikus” epifánia esete). És nem pusztán megfordul az epifánia által megfogalmazott belátás értelme („komikus epifánia”), ahogy nem is csak – mint a formailag öntudatos minimalista regények esetében – ironikus, a szöveghatárokat szándékosan-játékosan elbizonytalanító epifániákkal találkozhatunk. Munro ezeknél alapvetőbbnek tételezi az epifániát: nála mintha lenne némi igény az univerzálisnak tételezett igazságra, ahogy arra is, hogy ezt az irodalmi szöveg mondja ki, a zavarba ejtő didaktikusság lehetőségére teljességgel fittyet hányva. Egy kortárs közegben ezek a belátások azonnal átszíneződnének aktuális megjelenési kontextusuknak megfelelően, és gyanút keltenének a szerző ilyen vagy olyan (politikai) elkötelezettségét illetően, ám Munro szövegeinek belső szövegösszefüggéseiben a férfiasságot illető (Zuzmó) vagy a feminizmussal szembeni fenntartások, a női rivalizálás megjelenítése (Jesse és Meribeth), vagy az ima hiábavalóságára és képmutatására tett megjegyzések (Imakör és Miles City, Montana) stb. egyszerűen csak ülnek. Olyannyira, hogy példázatos értelmezésük – az emberi jellem/természet történeti változásai ide vagy oda – akár a kortárs vallási, viselkedési, politikai és irodalmi viták kapcsán is elgondolkodtató lehet. Tetszik-e vagy sem, 

az anakronizmus kortársunkká válik.

Az irodalomtörténet ismer egyenletes teljesítményről tanúskodó, nagy terjedelmű írói életműveket, de ők inkább a kivételt, semmint a szabályt jelentik. A kortárs kritikai megítélések helyenként jóval engedékenyebbek a szerzővel, bár szigorúságnak is beillik, hogy a szerzők frissen megjelent műveit nem az örökkévalósághoz, hanem a kritikus aktuális egyéni szempontjaihoz mérik. A kultúra heterogén szövetének következtében szinte általános, hogy a távlati, történeti értékelések és a kortárs ítéletek nemigen esnek egybe, s ezt a szabályt kivételként még a legnagyobb nevek sem erősítik. Az irodalmi piac értéktőzsdéjén a befektetéseknek nincs aranyfedezete: ami ma szórakoztató, az hamarosan értéktelenné válik, ami tegnap még értékesnek, fontosnak és elég jónak is számított, mára untatja olvasóját.

Ha nem lenne ilyen terjengős, ha nem igényelne ennyi időt és energiát, ha nem lenne ennyire megbízhatóan – és tegyük hozzá: kiismerhetően – ugyanolyan és szinte teljesen egyenletes minőségű, Munrót és A szeretet útját is inkább a kivételek közé sorolhatnánk.

Alice Munro: A szeretet útja. Fordította Lukács Laura. Budapest. Park Kiadó, 2022. 411 oldal, 4500 forint.

*

Jegyzet:

[1] Virginia Woolf: Mr. Bennett and Mrs. Brown. London, Hogarth Press, 1924. 4-5.