Ezúttal olyan felejthetetlen filmjeleneteket gyűjtöttünk össze, amelyekben a világirodalom legszebb verseié a főszerep.
Szárnyas fejvadász – William Blake: Amerika: Jövendölés (fordította Tóth Eszter)
„És fölkeltek az Angyalok tüzesen, partjukon / Dörgés görgött, miben az Orc égő lángja dohog” – idézi átszellemülten William Blake 1793-as látomásos költeményét a Rutger Hauer által játszott replikáns, Roy Batty, aki mintha magát is bukott angyalnak látná Ridley Scott 1982-es sci-fijében. A forgatókönyvíró David Peoples eredetileg Percy Bysshe Shelley Ozymandiás című versét adta volna a halandóságával szembesülő robot szájába, de Ridley Scott ragaszkodott William Blake-hez. A replikánsok Batty vezetésével azért indulnak teremtőjük, dr. Eldon Tyrell felkutatására, hogy tovább élhessenek, ám mindeközben Rick Deckard (Harrison Ford) is vadászni kezd rájuk. A Szárnyas fejvadász vibráló neo-noir világának líraiságához nem is illik más, mint a vizionárius Blake erőteljes költészete.
Mielőtt felkel a Nap – Wystan Hugh Auden: Esti séta (fordította Gergely Ágnes)
Magával ragadó szépség és szívbe markoló melankólia lengi be Richard Linklater 1995-ös romantikus filmjét, amely egy amerikai fiú, Jesse (Ethan Hawke) és egy francia lány, Céline (Julie Delpy) egyetlen napig tartó románcát meséli el, miközben Bécsben sétálgatnak és beszélgetnek. A szerelmesek tisztában vannak vele, hogy csak egy éjszaka adatott nekik, ezért is különösen szívbe markoló, amikor Jesse nem sokkal a búcsúzás előtt Auden megrendítő szerelmes versét, az Esti sétát idézi: „De így szóltak az órák / zümmögve csendesen: / »Vigyázz, az álnok vén Időt / nem tiprod el sosem. [...] Kín és gond közt az élet / unottan elfolyik / de az Idő ma-holnap / beváltja vágyait.” A Mielőtt felkel a Nap végén az amerikai rendező azokat a helyszíneket mutatja meg, amelyeket a szerelmesek korábban együtt bejártak, de nélkülük ezek az ismerős helyszínek fájdalmasan üresnek tűnnek, miközben ott cseng a fülünkben Auden versének zárlata: „Az órák most megálltak, / kihalt az éji part. / A párok messze jártak, s a víz tovább rohant.”
Hannah és nővérei – Edward Estlin Cummings: Valahol még sosem jártam (fordította Végh György)
Woody Allen 1986-os keserédes filmjében a Michael Caine által játszott Elliot egy Cummings-kötetet ad ajándékba Leenek (Barbara Hershey). „Múlt héten olvastam egy versedet és rá gondoltam. Vagyis az ő versét, és rád gondoltam. Mindegy, úgyis érted” – mondja zavarában Elliot, a könyvesboltból kilépve pedig külön hangsúlyozza, hogy ne feledje a verset a 112. oldalon. Elliot tulajdonképpen ezzel a gyönyörű verssel vall szerelmet Leenek, aki hazaérve rögtön olvasni kezdi, és a hatása alá is kerül: „de ha rám tekintesz, könnyen kitárulok, / pedig magamba zárultam, mint egy ököl – / sziromként kibontasz engem, mint a tavasz / az első rózsát (érintve sejtelmesen) [...] // (én nem tudom; benned mi nyílik és mi zárul, / de valami bennem szinkronban van vele / szemednek hangja mélyebb minden rózsaszálnál) / s még az esőnek sincs ilyen piciny keze.”
Ragyogás a fűben – William Wordsworth: Óda: A halhatatlanság sejtelme a kora gyermekkor emlékeiből (fordította Ferencz Győző)
Egy be nem teljesült szerelem keserű történetét meséli el Elia Kazan 1961-es filmdrámája, amelynek címe is William Wordsworth 1807-es költeményéből származik. Natalie Wood alakítja a törékeny kansasi kamaszlányt, Deanie-t, akinek a tanárnő utasítására irodalomórán hangosan is fel kell olvasnia az angol romantikus költő néhány sorát, a vers pedig olyan erőteljes hatást gyakorol amúgy is ingatag érzelmi világára, hogy végül kirohan az osztályteremből. A húszas évek végén játszódó történetben Deanie nem alapíthat családot szíve választottjával, a jóképű Buddal (Warren Beatty), és végül mindketten beletörődnek ebbe. A fináléban aztán újra felhangzik Wordsworth verse, amellyel Deanie vigasztalja magát: „az óra vissza sose jő, / mikor nyílt a virág, pompázott a mező; / nem szomorkodunk: az ad / erőt, ami megmarad...”
Csillagok között – Dylan Thomas: Csöndben ne lépj az éjszakába át (fordította Nagy László)
Christopher Nolan 2014-es sci-fijében a Michael Caine által alakított Brand professzor idézi többször is Dylan Thomas leghíresebb versét, de más szereplők szájából is elhangzanak a költemény sorai, amelyet Dylan Thomas haldokló édesapjához írt a negyvenes évek végén. Nolan a testvérével, Jonathannel írta meg a csavaros és nagyívű film forgatókönyvét, amelyben, mint egy ima szavai, csendülnek fel időről időre a gyönyörű verssorok: „Csöndben ne lépj az éjszakába át, / Szikrázzon vén korod, ha hull a nap. / Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág. // A bölcs bár végül rendjén lát homályt, / Mert nem volt villám-cikázó ajak, / Csöndben nem lép az éjszakába át.” Érthető, hogy a nézők is felkapták a fejüket erre a szuggesztív versre, hiszen kevés erőteljesebb költeményt írtak, amellyel az űrutazás borzongató izgalmát is érzékeltetni lehet.
Sophie választása – Emily Dickinson: Ágyad tágra vesd (fordította Tótfalusi István)
1979-ben jelent meg William Styron főműve, a Sophie választ, amelyből három évvel később Alan J. Pakula rendezett filmet a saját forgatókönyve alapján. A tragédiába torkolló szerelmi történet néhány évvel a második világháború után játszódik, főhőse pedig Sophie, a lengyel bevándorló és holokauszttúlélő, aki az auschwitzi koncentrációs táborban elveszítette mindkét gyermekét, múltjának fontos részleteit azonban homály fedi. Meryl Streep karrierje egyik legjobb alakítását nyújtja a zaklatott Sophie szerepében, amiért második Oscar-díját vehette át, a filmben pedig fontos szerephez jut a tizenkilencedik századi amerikai költőnő, akinek a nevét Sophie először tévesen Emily Dickensnek mondja a könyvtárban. Az Ágyad tágra vesd című költeményét szerelme, Nathan (Kevin Kline) olvassa fel neki, a rövid vers pedig igazán tragikus fénytörésbe kerül a film zárójelenetében, mikor a holtukban is ölelkező szerelmespárt látjuk az ágyukban feküdni: „Ágyad tágra vesd / Félve, gondosan, / Ott várj ítéletnapig / Szőkén, ékesen. // Sima legyen matraca, / Vánkosa kerek, / Fel ne törjék sárga zajjal / Földjét reggelek.”
Apokalipszis most – Thomas Stearns Eliot: Az üresek (fordította Vas István)
„Haver, az ezredessel nem szokás beszélni. Őt csak hallgatni lehet. Nekem is megvilágosította az elmémet. Ő harcos poéta a szó klasszikus értelmében” – mondja a Dennis Hopper által alakított eszelős fotóriporter Kurtz ezredesről (Marlon Brando) Willard századosnak (Martin Sheen) Francis Ford Coppola 1979-es háborús eposzában. A film harmadik órájának végére eljutunk a dzsungel legmélyére, ahol Kurtz felejthetetlen monológja előtt Thomas Stearns Eliot 1925-ös ötrészes költeményének első sorait olvassa fel a barlangban, a költeményt pedig különös fénytörésbe helyezi az évtizedekkel későbbi vietnami pokol, amit mindannyiuknak meg kellett járnia: „Mi vagyunk az üresek / A kitömött emberek / Jaj! összehajlunk / Összehajlik szalmabélű kobakunk. / Száraz hangunk / Mikor összesugdosunk / Halk és nincs értelme semmi sem / Mint a szél száraz gyepen / Vagy patkányláb tört üvegen / Száraz pincékben odalenn // Formátlan alak, árnyék színtelen, / Megbénult erő, gesztus mozdulatlan.” Marlon Brando versmondása hátborzongató, de a kábítószerektől szétcsapott fotóriporter belezagyvál, ezért aztán az ezredes hozzávág egy könyvet, hogy most már fogja be.
Grindhouse: Halálbiztos – Robert Frost: Havas este megállok az erdő mellett (fordította Jánosy István)
A 2007-ben bemutatott Halálbiztos nem tartozik Quentin Tarantino legjobb filmjei közé, összeállításunkból mégsem maradhatott ki, hiszen ebben a filmben Tarantino megmutatta, hogy a költészet is lehet olyan dögös és lélegzetelállító, mint a kaszkadőrök mutatványai. A film elején három fiatal nő, Arlene, Shanna és Jungle Julia egy bárban iszogatnak, ahol Julia elárulja, hogy a rádióban egy hirdetést tett közzé, miszerint ha barátnőjét valaki Pillangónak szólítja, meghívja egy italra, és elszavalja neki Robert Frost Havas este megállok az erdő mellett című versének részletét, akkor az illetőnek egy öltánc a jutalma Arlene-től. „Szépek a fák, éjszomorúk. / Ha mit ígértem, nincs kiút... / Alvás előtt mérföldnyi út. / Alvás előtt mérföldnyi út” – mondja el Kaszkadőr Mike (Kurt Russell) a verset, cserébe pedig a filmtörténet egyik felejthetetlen öltáncát kapja a kocsmában.
Eljövendő szép napok – Robert Browning: A hamelni patkányfogó (fordította Rakovszky Zsuzsa)
Atom Egoyan 1997-es komor lélektani filmdrámájának középpontjában egy tragikus baleset áll: egy téli reggelen az iskolabusz lesodródik az útról, és a befagyott tóba zuhan. A tragédia tizennégy gyermek életét követeli, többen pedig súlyosan megsérülnek. Ezt követően érkezik a kanadai kisvárosba Mitchell Stephens (Ian Holm), a nagyvárosi ügyvéd, aki a családokat összefogva szeretne kártérítési pert indítani, de nincs könnyű dolga a gyászoló szülőkkel, akik közül többen is beleroppantak az őket ért veszteségbe. A film forgatókönyvének szövetébe Atom Egoyan beledolgozta Robert Browning 1842-ben megjelent híres költeményét, A hamelni patkányfogót. A vers passzusait először a Sarah Polley által játszott Nicole olvassa fel, de a hátborzongató költemény versszakai később is elhangzanak a filmben: „sok kis láb topogott, facipőcske kopogott, / tapsolt sok kicsi kéz, sok szájacska csacsogott, / s akár a tyukok, ha hintik nekik a magot, / előszaladt a sok gyerek: / minden lány és kisfiú, / rózsásképű, szöszkehajú, / kékszemü és ragyogó mosolyú, / s táncolva, kiáltva, szökellve szaladt a / csodás muzsika nyomába kacagva”. A nyugtalanító költeményt értelmezhetjük annak metaforájaként is, hogy a város lakói képtelenek voltak megvédeni a gyermekeiket. „A naiv, mesei ártatlanságnak és a tragikus, felzaklató érzelmeknek ez a kontrasztja egészen zavarba ejtően hat. Egyszerre szorongatóan reális és álomszerű, a Browning-vers beépítésével Egoyan ráadásul metafizikus távlatot ad a történetnek” – írta Varga Balázs a vers és a film kapcsolatáról a Filmvilágban.
Holt Költők Társasága – Walt Whitman: Ó Kapitány, Kapitányom! (fordította Fodor András)
Ha a filmtörténet legismertebb versszavalós jelenetét kellene megszavazni, akkor Peter Weir 1989-es filmdrámája joggal pályázhatna erre a címre. Robin Williams alakítja a különc és vakmerő tanárt, John Keatinget, aki az ötvenes évek végén lesz egy ódon akadémia tanára. Sajátos pedagógiai módszereivel azonnal belopja magát a diákjai szívébe, de kollégái már korántsem nézik ilyen jó szemmel felforgatónak tartott tevékenységét, az összecsapás pedig elkerülhetetlen. Keating szeretné, ha tanítványai rádöbbenjenek: az életük színtiszta költészet. Aki egyszer is látta ezt a filmet, sosem felejti el a zárójelenetet, mikor a diákok tiszteletük és szeretetük jeleként újra elszavalják az asztalra állva Walt Whitman 1865-ös lélekemelő költeményét: „Ó, kapitány, kapitányom, a bősz út véget ért. / A hajó minden bajt kiállt, s mi elnyertük a célt. / Közel a rév, harang zúg és tombol a nép ma mind, / szemük szilárd, bátor, komor hajód követve int.”
