Az egyetemessé tett „én” (Louise Glückről)
Az egyetemessé tett „én” (Louise Glückről)

Louise Glück (sz. 1943) amerikai költőnek eddig tucatnyi verseskötete jelent meg.[1] Életműve terjedelmes és sokrétű: nyilvánvalóan nehéz egyetlen szempont mentén, átfogóan bemutatni líráját. Az is elemzés tárgya lehet, hogyan mutatkoznak meg költészetében a mitológiai utalások vagy a természeti képek. Nobel-díja apropóján azt a kérdést szeretném körbejárni, miért lehetnek versei az olvasók számára is könnyen átélhetők. Glück a díjat „összetéveszthetetlen költői hangjáért” kapta, amely „visszafogott szépségével egyetemessé teszi az egyéni létezést”. A Svéd Akadémia indoklása elsőre talán semmitmondónak tűnhet, ugyanakkor meglátásom szerint mégis jól megragadja Glück lírájának egyik sajátos vonását.[2]

Glück versei hangsúlyosan szubjektívek, én-központúak, és rendkívül személyes, intim témákat érintenek: veszteségről, gyászról, szégyenről, családi konfliktusokról, testi és lelki szenvedésről szólnak. Némely pontokon a pszichoanalízis hatását is tükrözik. Ezért költészetét az értelmezők és a kritikusok többsége vallomásos líraként olvassa.[3] Érzelmekben és költői képekben gazdag verseit szikár, finom gonddal megalkotott, egészen visszafogott nyelvezet jellemzi. Találóan írja egy kritikusa, David Wojahn: „Nem ismerek más jelentős amerikai költőt, aki ennyire erősen igyekezett korlátozni expresszív palettáját: Glück mellett még [Emily] Dickinson[4] is szédületesen eklektikusnak tűnik.”[5] Részben emiatt az egyszerű, tiszta nyelv miatt könnyű befogadni verseit.

Glück életműve az 1950-es és 1960-as évek poétikai törekvéseivel mutat rokon vonásokat. Elődjei többek között Theodore Roethke, John Berryman, Robert Lowell, Anne Sexton, illetve Sylvia Plath, akiket az amerikai irodalomtörténet az úgynevezett „amerikai vallomásos költészet” („American Confessional Poetry”) irányzatához sorol. Glück költészetfelfogásának megértéséhez hozzátartozik, hogy ezt a retrospektív besorolást és magát a „vallomásos” jelzőt is vitatja a szakirodalom. Ez ugyanis azt feltételezi, hogy a költő és költői én megfeleltethető egymással, és az életrajz problémátlanul kérhető számon a verseken.[6] Matthea Harvey kortárs amerikai költő erről kissé gúnyosan következőket mondja egy interjújában:

„Olvasóként nem teszek különbséget vallomásos és nem-vallomásos művek között. Elvégre honnan is tudnánk, hogy azok a bizonyos »én«-versek vallomásosak? […] Ha úgy kezdek egy verset, hogy „szamár vagyok”, megáll az ész, és azt gondolja, „[a költő] egy szamár szerepét ölti magára”. De ha azt írom, „olyan sok gyógyszert vettem be, hogy a lábamat se látom”, akkor ezt rendszerint a költő részéről tett vallomásként fogják fel.”[7]

Ha Glück – mint azt Morris is felveti monográfiájában – posztvallomásos,[8] akkor azért, mert ezzel a történeti távlattal tisztában van, és nagyon tudatosan viszonyul a témához. Against Sincerity (Az őszinteség ellen) című esszéjében [9] rövid verselemzésekkel azt szemlélteti, és azt hangsúlyozza, hogy a költészetnek sajátos igazsága van (erre Glück a „truth” kifejezést használja), ami merít a valóságból (erre utal az „actual event” kifejezéssel), de ez nem jelenti egyúttal azt is, hogy a költő őszinte lenne, hogy nyíltan (Glück itt az „honest” és „sincerity” szavakat használja) vallana magáról és az életéről. Ebben semmi újszerű nincs, nem ezért érdekes, amit Glück ír. Hanem azért, mert költőként írja, és azért, mert ez lehetőséget ad arra, hogy líráját valamiképpen e gondolatok mentén olvassuk és értsük meg. Ennek szemléltetésére most az 1990-es Ararat című kötetének Confession (Vallomás) című versét hozom példaként, amely értelmezésem szerint – mint vallomás a vallomásról – olvasható metapoetikus értelemben is.

A Confession már címével is játékba hozza azokat a korábban említett értelemzői stratégiákat, amelyek megpróbálnak – ahogy Glück is fogalmaz esszéjében – a szövegen túlra nézni, és megfejteni a költői én kilétét, netán a költő életrajza felől magyarázni a verset. Ehhez hozzájárul, hogy ez a vers nagyon tömör és enigmatikus. A vallomás nem olyan direkt, mintha Glück valamilyen konkrét eseményt idézne fel – mint ahogy például ugyanennek a kötetnek az apa haláláról szóló verseiben megteszi. A Confession „but I’ve learned to hide them” sora mintha visszahatna a szöveg egészére és a versbeszélőre is, aki ezzel mintegy elrejtőzik a sorok között. Vallomást várunk, és még ha nem is egészen úgy, ahogy várnánk, kapunk is; ugyanakkor a vers – talán részben az érzelmek halmozása miatt – haikuszerű reflexió benyomását kelti.

To say I’m without fear –
It wouldn't be true.
I’m afraid of sickness, humiliation.
Like anyone, I have my dreams.
But I’ve learned to hide them,
To protect myself
From fulfillment: all happiness
Attracts the Fates’ anger.
They are sisters, savages –
In the end they have
No emotion but envy.[10]

Glück szerint akkor hibázzuk el a művek értékelését, ha elfeledkezünk arról, hogy az, amit „vallomásos” költészetnek hívunk, csak úgy tesz, mintha őszinte lenne, és hogy a versek mint művészi kísérletek megadják a befogadó számára azt a szabadságot, hogy újraalkossa, és ilyen módon sajátjává tegye azokat olvasás közben.[11] Glück verseihez azért is könnyű kapcsolódni, mert olyan érzésekről, élményekről írnak, amelyek egyszerűen kiváltják az olvasó empátiáját. Őszinték, pontosabban úgy tesznek, mintha azok volnának. Ez Freud gondolataira emlékeztethet, miszerint a költő „az álmodozások egoista jellegét változtatásokkal és leplezésekkel enyhíti, és megveszteget minket tisztán formális, azaz esztétikai örömjuttatással, amelyet fantáziájának megfogalmazásával nyújt”[12]. Ezt teszi Glück is, és ettől válnak a versei univerzálissá, olyan versekké, amelyek nemcsak Glückről szólnak, hanem legalább annyira rólunk is. Versei tömörek, teli vannak hiányzó képkockákkal, amelyeket az olvasónak kell kipótolnia – vagy a költő életének ismeretében, vagy ennek hiányában a saját élményeivel, tapasztalataival, érzéseivel. Már említettem, hogy Glück költészetének nyelvezete nagyon szikár, Szlukovényi Katalin szavaival élve „lenyűgözően pontos”[13]. Ez azt a benyomást kelti, hogy az sem véletlen, mit, miért és a vers mely pontjain hallgat el a költő.[14]

Jegyzetek:

[1] Esszémhez a következő gyűjteményes kötetet használtam: Louise Glück: Poems 1962–2012. New York, Farrar, Straus and Giroux, 2012.

[2] Erről már említést tettem a Literának adott interjúmban. Most ezt gondolatomat részletezném, árnyalnám.

[3] Erről átfogóan lásd: Daniel Morris: The Poetry of Louise Glück: A Thematic Introduction. Columbia & London, University of Missouri Press, 2006, 21–22.

[4] Emily Dickinson a 19. századi amerikai líra egyik legkiemelkedőbb költője, verseit sajátos képi látásmód jellemzi. Bollobás Enikő átfogóan a következőket írja Dickinson verseiről: „Költészetének általános tárgya az a természeti vagy emberi, belső vagy pszichológiai táj, amelyre az ő figyelme irányul […]. Dickinson a megfigyelés mestere, aki a világot a maga változó voltában észleli. Elsősorban a belső folyamatok érdeklik, pontosabban a belső világban történő változások. A külső világ gyakran a belső világgal párhuzamba állított külső alakzatként van jelen költészetében”. (Bollobás Enikő: Vendégünk a végtelenből: Emily Dickinson költészete. Budapest, Balassi, 2015, 15.) Legjobb és legismertebb magyar fordítója minden bizonnyal Károlyi Amy (Emily Dickinson válogatott írásai. Fordította és a kísérőszövegeket írta: Károlyi Amy. Budapest, Magvető, 1978.).

[5] „I do not know of another significant American poet who has striven so hard to restrict her expressive palette: compared to Glück, even Dickinson seems giddily eclectic.” (David Wojahn, Doorstops and Leave-takings: Four Poets. The Kenyon Review 36 (2014/2), 186.

[6] Lásd például: Philip Coleman: John Berryman’s Public Vision: Relocating the Scene of Disorder. Dublin, University College Dublin Press, 2014, xii–xiv.; Kathe Davis Finney: Obscurity in John Berryman’s Dream Songs, Brown University, disszertáció, kézirat, 1977 (digitalizálás: University Microfilms International, 1978), 23.; Gillian White: Lyric Shame: The „Lyric” Subject of Contemporary American Poetry. Cambridge, Massachusetts & London, England, Harvard University Press, 2014, 17–18.

[7] „As a reader I don’t distinguish between confessional and non-confessional work. After all, how do we even know that certain »I« poems are confessional? […] If I begin a poem, »I am a donkey,« reason kicks in and says, »She is taking on the persona of a donkey.« But if I write, »I have taken so many drugs I can’t see my feet,« the tendency is to take that as a confession on the part of the poet.” (Matthea Harvey about the poetry (“Snowflakes in General: An Interview with Matthea Harvey.” Rain Taxi, 2012. ősz

[8] Morris, I. m., 23.

[9] Louise Glück: Against Sincerety. In Uő.: Proofs & Theories: Essays on Poetry. Harper Collins Publishers, 1994, 33–46.

[10] Ha azt mondanám, nem félek –
nem lenne igaz.
Tartok a betegségektől, a szégyentől.
Mint bárkinek, nekem is vannak álmaim.
Csak megtanultam őket elrejteni,
hogy megóvjam magamat
a beteljesüléstől: minden boldogság
kiváltja a Moirák haragját.
Kegyetlen nővérek –
végül nincsenek
érzéseik, csak az irigység.

Saját fordítás. Megjelent a Versum Online-on.

[11] Glück, Against Sincerity, i. m., 45.

[12] Sigmund Freud: A költő és a fantáziaműködés. Fordította: Szilágyi Lilla. In Bókay Antal és Erős Ferenc (szerk.): Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Budapest, Filum, 1998, 64.

[13] „Glück lenyűgözően pontos nyelvet használ” – Szlukovényi Katalin és Gyukics Gábor Louise Glückről. Litera, 2020. október 9.

[14] Erről más szempontból – Wolfgang Iser gondolataira hivatkozva – bővebben írok egy tanulmányomban: Branczeiz Anna: Önéletrajzi szöveg / önéletrajzi olvasó(?) – Oravecz Imre Matyi-ciklusáról és Louise Glück Ararat című kötetéről. In Semság Tibor (szerk.): Nyom-követés 4. tanulmánykötet. Budapest, Doktoranduszok Országos Szövetsége, Irodalomtudományi Osztály, 2019, 23–45. 

Az esszé szerzőjéről
Branczeiz Anna (1990)

Költő, író, műfordító, kritikus.