Az Alföld immár második éve a nemzetközi irodalomnak szenteli augusztusi lapszámát. A tavalyi emlékezetes válogatás után a 2021-es kiadványt sem illetheti panasz, az pedig egyértelműen kijelenthető, hogy az összes blokk nemcsak jelentős szelekciót, hanem megfontolt, alapos szerkesztői munkát sugall. Ugyanakkor mindezek kontaktzónától sem mentesek: némely szöveg, főként az értekező próza tárgyköréből származók, már ebben a formájukban is párbeszédbe léptethetők egymással, függetlenül attól, hogy vélhetően nem egymás előzetes ismeretében születtek.

A szépirodalmi merítésben a líra a domináns, ezt követi a próza, és különösen üdvözlendő, hogy a dráma sem maradt ki, tavalyi hiányával követelve jelenlétét. Talán a dráma kisebbségi léte, talán a szöveg kiváló fordítása okozza, de számomra Jean-Michel Ribes drámái (a Monique és a Hörgők) a lapszám emlékezetes magaslatát jelentették. Ribes hangja ismerősen hathat a huszadik századi francia drámák felől olvasva, viszont ettől függetlenül vagy éppen ennek ellenére, még mindig működik (itt természetesen mindössze a dráma olvasmányélményére utalok, mivel ebben a formában kizárólag az áll rendelkezésre).

A lírai válogatás sem kevésbé izgalmas, sőt, mivel ez a terület építkezik a legbőségesebb alapanyagból, képes megragadni és szemléltetni a világirodalom összetettségét, amely inkább a különbségek, mintsem a hasonlóságok által válik megfoghatóvá. A szövegek egyszerre kortársak és időn kívüliek. A Louise Glücktől François Villonig tartó sorban a több, napjainkban is alkotó szerző ellenére mégis egyértelműen a fordítások keletkezésének ideje avatja a több évszázaddal korábban alkotót is kortárs szerzővé, legalábbis magyar nyelven. Ennek kétségkívül Villon a legeklatánsabb példája, akinek egyik legismertebb versciklusa, a Nagy Testamentum születik újjá Ádám Péter munkájának köszönhetően (akárcsak korábban az 1749-en). Kiemelném a szépirodalmi válogatást követő Kilátó-rovatot, hiszen különösen hasznosnak találom, hogy a fordítók műhelynaplóiból a szerzők egyéb szövegei, sőt sok esetben vázlatos életpályája is megnyílik. Az efféle ambíció semmiképp sem elhanyagolható, mellékes szál, mive0l világirodalomból (sem) lehet túlképzett az ember, de míg Villonról a többség rendelkezik maradandó emlékekkel középiskolai tanulmányaiból, és Louise Glückről is több anyag hozzáférhetővé vált magyarul a Nobel-díj kihirdetése után, addig Wole Soyinka vagy Jaime Gil de Biedma esetében nem ilyen könnyen vezet az út a beható megismeréshez. 

Fontos hozzátenni, hogy a kilátós szövegek nem csupán a szépirodalmi rovat szervilis magyarázatára, értelmezésére készültek, hiszen pl. Louise Glück verseiről nem a fordító Gyukics Gábor értekezik, hanem Rákai Orsolya. Billy Collinstól ugyan nem olvasható fordítás, Kőrizs Imre azonban annál tanulságosabb írást közöl a munkafolyamat közben felvetődő dilemmákról. Bár az utóbbi években Tor Ulvent döntően Vajna Ádám fordításában olvasták a legtöbben, ami az önálló, Türelem című kötet megjelenésével magyarázható, most Kun Árpád fordítja és elemzi a norvég irodalom ismert alkotóját, nem kerülve meg a kötetre való utalást sem.

Míg a lapszám első részében a hangsúly dominánsan más nemzetekre fókuszált, addig a második egységben jóval hangsúlyosabbá válik a magyar irodalom és a befogadóközönség szerepe. Koós István és Kerber Balázs gondolatébresztő tanulmányai más-más oldalról, de szinte ugyanazon témában közlik kutatási eredményeiket. Koós Victor Hugo és Jókai vélt és valós kapcsolódásáról értekezik, míg Kerber Pirandello és Szentkuthy viszonyára próbál rávilágítani. Előbbi tanulmány alcímében is kiválóan megfogalmazza a vizsgált jelenséget (A magyar és a francia Victor Hugo). Annak ellenére, hogy erről kevesebb szó esik a tanulmányban, az ilyen mintájú hasonlítgatásra több példát is találhatunk a tizenkilencedik század második, illetve a huszadik század első feléből is (Bródy Sándor mint a magyar Émile Zola, Csáth mint a magyar Maupassant/Goncourt-fivérek). A magyar irodalom külföldi tájékozódásáról ez a hasonlítási, megfeleltetési mozzanat is árulkodó, de hogy ne csak régebbi, illetve francia példákat említsek, a kortárs irodalomtól sem áll távol ez a kapcsolatteremtés (vö. Jászberényi Sándor mint a magyar Hemingway). Kerber tanulmánya nem állítja, hogy Szentkuthy lenne a magyar Pirandello, sokkal inkább a szövegek megoldásaiból próbálja levezetni a két szerzőt összekötő modern irodalmi látásmódot.

Kulcsár-Szabó Zoltán szövege átmenetet képez a tanulmányok és a kritikák között, ugyanakkor a Kilátó-beli szövegekhez is kapcsolódik érzékeny és jogos problémafelvetéseivel. Nem a fordító, sokkal inkább a befogadó oldaláról érkeznek a kérdések arra vonatkozóan, hogyan lehet Frank O’Hara és John Ashbery közelmúltban megjelent köteteihez viszonyulni, pozíciójukat meghatározni, egyáltalán van-e értelme több évtized elteltével magyarra átültetni a szóban forgó vagy egyéb szövegeket. Amennyiben az Alföld-lapszám olvasója a tartalomjegyzék által kijelölt sorrend szerint olvassa a szövegeket, Kulcsár-Szabó felvetése látensen Tóth Sára kritikájánál is megfogalmazódhat, hiszen Marilynne Robinson Háztartás című kötete (ford. Szabadkai Bernadett) negyven éve jelent meg eredeti nyelven, és úgy tűnik, most is aktuális a mondanivalója. Hogy feminista szempontból ez inkább elkeserítő, mintsem üdvözlendő, az már más kérdéskörhöz tartozik.

A Szemle rovatban, ha drámakötetről nem is, de a líra- és prózakritika után egy frissen megjelent (a forrásnyelven sem olyan régen publikált) színháztörténeti szakmunkáról is olvasható recenzió: Andreas Kotte Színháztörténet. Jelenségek és diskurzusok című kötetének jelentőségéről Dézsi Fruzsina ír. Ezt követően az az érzésünk támadhat, mintha egyre közelebb kerülnénk Magyarországhoz a beláthatatlan világirodalom felől érkezve. Baka L. Patrik Halász Iván kétnyelvű kötetéről (Dél-Szlovákia az irodalomban. Sztereotípiák és interetnikus összefüggések – Južné Slovensko v literatúre. Stereotypy a interetnické súvislosti), Vida Gergely Csehy Zoltán munkáinak gyűjteményéről (Arctalanság, arcadás, arcrongálás. Önláttatási stratégiák és diskurzusretorikák kisebbségi kontextusban) közöl kritikát – mindkettőben kiemelt hangsúlyt kap a szlovákiai irodalom helyzete. A lapszámot záró Fodor György, de főként Juhász Tibor írásával pedig már teljes mértékben hazaérkezünk a tárgyalt kötetek témája miatt. Előbbi Maticsák Sándor A magyar nyelv eredete és rokonságai című grandiózus vállalkozását mutatja be, amelynek centrumában – bár más nyelvekre is fókuszál – egyértelműen a magyar helyezkedik el. Utóbbi nem sok ponton láttat lehetőséget a nyitásra, a Bartusz-Dobosi László Csengey Dénesről szóló kismonográfiájáról olvasva ugyanakkor még inkább ráébredhetünk arra, hogy a (fél)perifériáról a nemzetközi irodalomban való tájékozódáshoz milyen életmentő mankót biztosít egy-egy ilyen Alföld-lapszám.