A versfordítás által felvetett kérdések sorában alighanem a szöveghűségé vetődik fel legélesebben. Vajon – egy kicsit leegyszerűsítve a dolgot – mire kell a versfordítónak legjobban ügyelnie? A formai elemek nemegyszer a jelentés rovására történő visszaadására, vagy a jelentés lehető leghívebb átmentésére, ha kell, hát épp a vers zeneiségének, rímeinek vagy más formai elemeinek rovására? A hazai műfordítói hagyomány sokáig az első megoldás mellett tette le a garast – erre alighanem a magyar Villon a legkirívóbb példa.

És csakugyan: a hazai versfordítás tradíciója a célnyelvben egyoldalúan a költői mű formai újraalkotására összpontosít, a forrásnyelvi szöveg megértésében nem lát különösebb problémát. Jellemző, hogy míg a huszadik század három legjelentősebb Villon-fordítója hosszú műhelytanulmányokban foglalkozik a francia költő életével és művével, még érintőlegesen sem említi a szövegértelmezés esetleges csapdáit. Ez az érdektelenség azon a hallgatólagos feltevésen alapszik, hogy a forrásnyelvi szöveg dekódolását bárki el tudja végezni, akinek van megfelelő nyelvi kompetenciája, a célnyelvi versváltozat létrehozása viszont már a költészet felségterülete. Nemhiába mondja Szabó Lőrinc: „A műfordító ott kezdi, ahol a nyelvtanár abbahagyja.”[1] Szabó Lőrincnek, látni való, a forrásnyelvi mű jelentése még magától értetődően adott dolog, holott ezt a jelentést ugyanúgy meg kell teremteni, létre kell hozni, fel kell építeni, mint a célnyelvi szöveget.

A dekódolás – főleg Villon esetében, aki az egyik legnehezebben értelmezhető költő a francia irodalomban – semmivel sem egyszerűbb vagy könnyebb feladat az újraalkotásnál. Nyelvtörténetileg tizenötödik századi, vagyis „közép-francia” szövegről lévén szó, nehezítik a megértést a versbeszéd által megkövetelt elliptikus szerkezetek, a korabeli reáliákra, irodalmi művekre, helyszínekre és a költő ismeretségi körébe tartozó személyekre való gyakran homályos utalások, a szavak, kifejezések, mi több, egész mondatok poliszémiája, a sorok közt bujkáló humor és fanyar irónia, és nem utolsósorban a különféle nyelvi rétegek keverése. A fordítónak nemritkán még az ismert szavakkal és kifejezésekkel is meggyűlhet a baja, amelyeknek Villonnál egészen más a valőrjük meg a jelentésük, mint a mai francia nyelvben.

A huszadik század közepén három költő-fordító próbálkozott, ráadásul nagyjából azonos időben, Villon Nagy Testamentumának formahű átültetésével: Szabó Lőrinc,[2] Vas István[3] és Mészöly Dezső[4] (Szabó Lőrinc és Vas István Nagy Testamentuma először 1940-ben jelent meg, a Mészöly Dezsőé pedig 1942-ben). Nem tartoznak ide Faludy Györgynek – az ötvenes-hatvanas években írógéppel sokszorosított – „átköltései”;[5] ezek ugyanis nem fordítások, hanem variációk egy-egy Villon-témára.

Az 1989 előtti hazai könyvkiadásban is általános gyakorlat volt a fordítások kontrollszerkesztése. Ennek ellenére, úgy látszik, a Magvető Könyvkiadó annak idején sem a Vas István-, sem a Mészöly Dezső-féle Villont nem ellenőriztette. Más a helyzet az Európa Könyvkiadó 1963-as Szabó Lőrinc-féle Villonjával, ennek szövegét, legalábbis a kolofon szerint, egykori tanárom, a kiváló nyelvész és romanista Gáldi László (1910–1974), az ELTE tanára vetette össze az eredetivel. Vajon voltak-e a tudós szerkesztőnek kritikai észrevételei? Ha voltak is, Szabó Lőrinc 1957-ben elhunyt, változtatni már nem nagyon lehetett a szövegen. De ha lehetett volna, a költői alkotásnak tekintett formahű fordításokkal szemben akkortájt nem nagyon illett a filológiai egzaktság pórias igényével fellépni, már csak azért sem, mert amennyire szigorúak voltak akkoriban a műfordítás formai követelményei, annyira lazák és engedékenyek voltak a követelmények az eredeti szöveg tartalmi elemeit illetően. Akárhogyan is, minden arra vall, hogy a formahű versfordítás huszadik századi tradíciójában költői lelemény és szöveghűség, ihlet és filológia valójában összeegyeztethetetlen, egymást kölcsönösen kizáró fogalmak.

Korántsem tanulságok nélkül való összevetni, ha csak szúrópróbaszerűen is, Szabó Lőrinc, Vas István és Mészöly Dezső formahű Villonját az eredetivel, és tüzetesebben megvizsgálni, hogy a három fordító mennyire híven tolmácsolja a francia eredetit, és mennyire értette az eredeti szöveget. Ugyanis mindhárom fordításban meglepően nagy a tévedések, jelentéselcsúszások, félrefordítások száma, és az értelmetlen, sőt, fantáziált sorok sem mennek ritkaságszámba. Igaz, a formahű fordítás tradíciója olyan mértékű szabadságot biztosít a fordítónak, hogy sokszor nem könnyű eldönteni, miről is van szó, melléfogásról-e vagy az eredetitől való szándékos eltávolodásról. Akárhogyan is, ebben a nem is annyira fordítói, mint inkább költői vetélkedésben Szabó Lőrinc több fejhosszal megelőzi a másik két versenyzőt, és ez akkor is így van, ha a három fordító közül kétségtelenül a franciatanári diplomával is rendelkező Mészöly Dezsőnek a legbiztosabb a forrásnyelvi kompetenciája.

Ami a félrefordításokat illeti,[6] gyakran előfordul, hogy a három fordító a szavak mai jelentését vetíti vissza a tizenötödik század derekán keletkezett szövegbe.[7] Az anakronisztikus jelentés azonban csak egyik kategóriája a szójelentéssel kapcsolatos melléfogásoknak. A többjelentésű szavakkal is baj van; itt is gyakran téved a három fordító a szövegben aktualizálódó helyes jelentés megválasztásában, és baj van azokkal a szavakkal is, amelyeknek esetében az intenzitás is fontos szerepet kap a szövegjelentés dekódolásában. Ugyanilyen fontos a helyes szövegértés szempontjából, hogy mindig ismerjük fel, konkrét vagy elvont jelentésről van-e szó. A három fordító ezen a téren sem biztos a dolgában. Végezetül a Nagy Testamentum oktávái korántsem véletlenszerű rendben követik egymást, szigorúan átgondolt logika kapcsolja össze őket. Megesik, hogy ez a logikai szál is eltűnik, elhomályosul, vagy meglazul a fordításokban.

Babits ezt mondja egyik korai esszéjében: „...mennél hívebbek maradunk a szöveghez formailag, annál több kilátásunk van arra, hogy tartalmilag is hívek maradhatunk, legalábbis ahhoz, ami a tartalomban lényeg”.[8] Lehet, hogy ezt a három fordító nem gondolta ilyen mereven, mindenesetre tény, hogy amilyen görcsösen igyekeztek a formai jegyek visszaadására, olyan nagyvonalúak voltak a tartalmi elemeket illetően. Ennek a nagyvonalúságnak, meglehet, az is magyarázata, hogy a formahű fordítás szerzője egyrészt úgy érzi, az ihlet, a költői érzékenység és lelemény mindig át fogja segíteni a jelentés hézagain meg a filológiai nehézségeken, másrészt pedig hogy a rekonstruált költői forma bőségesen kárpótol az elveszett tartalmi elemekért. Mégis érdemes felvetni a kérdést, nem kapnánk-e többet az eredetiből, ha eleve lemondanánk a formáról, és ha a költői ihlet helyett, szerényen, a filológiai pontosságot állítanánk a fordítói munka középpontjába.

Több érvet is fel lehetne hozni a tizenötödik századi francia költő újrafordítása mellett. Az első és talán legfontosabb az, hogy a hazai fordítások az egy évszázaddal ezelőtti filológiai eredményekre épülnek. Míg Szabó Lőrinc a jegyzetekkel is bőven ellátott 1927-es Dimier-féle kiadást követi,[9] Vas István a negyvenes években legmegbízhatóbbnak számító 1923-as Thuasne-féle kiadást használta.[10] Mészöly Dezső 1942-ben a Thuasne-féle kiadást tartotta szem előtt, fordításának későbbi átdolgozásakor azonban André Mary 1962-es kiadású (de először 1951-ben közreadott) Villonját[11] vette alapul.[12] Csakhogy az azóta megjelent szövegkiadások és kommentárok fényében[13] ma már sokkal jobban értjük a szöveget, és sokkal világosabban látjuk a múlt század húszas éveiben még homályos célzásokat, utalásokat. A formahű Villon-fordításoknak – ez a második érv – nemcsak a sokszor elbizonytalanodó szövegértelmezés a legnagyobb bajuk; az is probléma, hogy a rímkényszer miatt gyakran eltávolodnak az eredeti vers logikájától, a jelentés fontos elemeitől, arról nem beszélve, hogy a fordítók olyan – nemegyszer a későbbi korok költői vívmányainak tekinthető – képeket, metaforákat ajándékoznak a francia költőnek, amelyek idegenek Villon egyszerűbb, nyersebb, szikárabb költői hangjától.[14]

Ezért merült fel bennem, kísérletként, az ötlet, hogy prózafordító létemre dísztelenül és csak az egzaktságra törekedve újrafordítsam Villont; ezzel a fordítással semmiképpen sem szeretnék vetélkedni három költőelődömmel, akinek patinás munkája ma már klasszikusa a hazai fordításirodalomnak. Mindössze az a célom, hogy a lehető leghívebben tolmácsoljam a francia szöveget. A pontosság kedvéért még a jambikus lejtésről is lemondtam. Hogy a fordításnak mégiscsak legyen nagyobb fegyelemre kényszerítő kerete, a villoni oktávákat rímtelen 10-11 szótagos sorokban adom vissza (azért így, hogy érzékeltessem a francia hímrím-nőrím szabályos váltakozását). Mindehhez hadd tegyem hozzá – és ez volna a harmadik érv –, aligha lett volna merszem ebbe a munkába belevágni Nádasdy Ádám nagyszerű Dante-fordítása és baráti biztatása nélkül.[15] Emellett az is adott valamennyi hátszelet, hogy Villont ma már sok más nyelvre is rímtelen sorokban fordítják.[16] Akárhogyan is, meggyőződésem, hogy az így rekonstruált villoni hang a formai elemek elhagyásával is új színekkel gazdagítja a rímes fordításokból kirajzolódó magyar Villon-képet.

(Ádám Péter Villon-fordítását délután közöljük) 

 Jegyzetek:

[1] Szabó Lőrinc: A műfordítás öröme. In: Józan Ildikó (szerk.): A műfordítás elveiről. Magyar fordításelméleti szöveggyűjtemény, Budapest, Balassi, 283.

[2] François Villon összes versei (a Nagy Testamentumot és a betétversek egy részét fordította Szabó Lőrinc), Budapest, Európa, 1974. (A továbbiakban: Sz. L.) A könyv a korábbi fordítás változatlan utánnyomása.

[3] François Villon: A Nagy Testamentum, fordította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Vas István. Budapest, Magvető, 1957. (A továbbiakban: V. I.) Ez volt az utolsó kiadás, amelyben a fordító még javított a szövegen.

[4] A teljes Villon, Mészöly Dezső fordításában, kísérő tanulmányokkal és függelékkel, Budapest, Magvető , 1980. (A továbbiakban: M. D.) A könyv a Nagy Testamentumnak a fordító által javított utolsó kiadása.

[5] François Villon balladái Faludy György átköltésében, Budapest, Helikon, 2020. Lásd még https://mek.oszk.hu/00500/00528/00528.htm

[6] A hibák, tévedések, félrefordítások részletes elemzését illetően lásd Ádám Péter, „Ihlet és filológia”, Revue d’Études Françaises, 2010/15, 77–84.

[7] Hogy csak egyetlen példát mondjak, a foi (ma: ’hit’) szót Vas István is, Szabó Lőrinc is mai jelentésben adja vissza, holott Villon ’hűbéri esküt’ értett rajta.

[8] Babits Mihály: Esszék, tanulmányok, I. köt., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, 278.

[9] Louis Dimier: Oeuvres complètes de Villon, Paris, Librairie Delagrave, 1927.

[10] François Villon: Oeuvres, 3 kötet, éd. par L. Thuasne, Paris, Picard, 1923.

[11] François Villon: Oeuvres publiées avec préface, gloses et notices sur tous les personnages cités et sur les particularités du temps, par André Mary, Paris, Classiques Garnier, 1951.

[12] A teljes Villon: I. m., 225.

[13] A legfontosabb újabb szövegkiadásokat illetően lásd Villon: Oeuvres complètes, édition et traduction de Jacqueline Cerquiglini-Toulet, Paris, Gallimard, folio classique, 2020, 381.

[14] Ilyen például, hogy mást ne mondjak, az enjambement, amely csak a tizennyolcadik század végétől eszköze a francia költészetnek (például André Chénier-nél), Villon még nem élt vele. Lásd a Ballada és könyörgés című, Jean Cotart emlékének szánt versben: „...de illett kezébe behemót / kupája...” (V. I., 171).

[15] Hálás köszönet Nádasdy Ádámnak, amiért elolvasta és megszívlelendő kritikai észrevételekkel látta el a szöveget.

[16] Lásd például François Villon: Poems. Translated from the French by David Georgi. Evanston, Illinois, Northwestern University Press, 2013, valamint François Villon: Il testamento e altre poesie, a cura du Aurelio Principato, traduzione di Antonio Garibaldi, Torino, Giulio Einaudi editore, 2015.