Az ördögfing (Le Pet au Diable)[1] François Villon állítólagos regénye, amiről a címén kívül semmit sem tudunk, ugyanakkor egyes kutatók meghatározták a könyv keletkezésének időpontját is. Marcel Schwob, Villon életművének egyik legjobb ismerője szerint ez 1449 és 1453 közé tehető. Schwob François Villon című könyvében részletesen szól arról, hogy milyen körülmények között írhatta regényét Villon, és hogyan tűnhetett az el.[2]

A Nagy Testamentumban Villon nevelőapjára, Guillaume de Villonra hagyatékozza Az ördögfing című regényét:

„Guillaume de Villon mesteremre,
ki apámnál is több nekem,
szelidebb, mintha anya lenne,
s én kis babája, védtelen,
mentett, ha jött a veszedelem,
bár aggódott eleget értem,
most örülök, hogy e helyen
megköszönhetem neki térden –

én is hagyok valamit egyszer:
könyvtáramat adom neki
s Az ördögfing regényt – a mester
másolta le, Guy Tabarie.
Az asztal alatt lelheti.
Akad benne sok durvaság,
de témája eredeti
és jóvátesz minden hibát.” (Vas István fordítása)

Zavargások Villon egyetemén

Ahhoz, hogy megértsük Az ördöfing keletkezésének körülményeit, idézzük fel a költő egyetemi éveit és az eseményt, ahonnan a regény címe származik.

François Villon tizennégy éves volt, amikor nevelőapja beíratta a Sorbonne-ra, ahol két éven át a latin nyelvtannal és logikával foglalkozott. 1449-ben elnyerte a Művészeti Fakultás első fokozatát, ami a mai érettségi bizonyítványnak felelt meg. A második fokozat a licenciátus (licencia docendi) volt. 1452-ben, huszonegy évesen kapta meg a művészetek magisztere címet. Az egyetem regisztere szerint Dominus Franciscus de Montcorbier néven egyházi személy lett, ettől kezdve tonzúrát és papi öltözéket viselt.

Villon korában a Párizsi Egyetem fiskális és egyéb privilégiumokat élvezett, úgy működött, mint állam az államban. 1215-től kezdve jogában állt beszüntetni az órákat, amennyiben ezek a privilégiumok csorbát szenvedtek. 1441 és 1445 között öt alkalommal sztrájkoltak az egyetem professzorai és diákjai, hosszabb-rövidebb ideig. 1443. augusztus 15. és december 8. között az egyetem rektora felfüggesztette az oktatást. Az ezt követő évben az adók emelése elleni tiltakozás jeléül újból sztrájkba léptek az oktatók és a diákok.

Hat hónapon át nem volt tanítás az egyetemen.

A tiltakozás nem csupán az egyetem pénzügyi helyzetének romlása, de önállóságának veszélyeztetése miatt is folytatódott. A püspöktől már független egyetem autonómiáját a párizsi Châtelet-ban székelő főbírónak, Jacques le Goffnak kellett volna biztosítania, tiszteletben tartva a Fülöp Ágost uralkodása óta élvezett egyetemi privilégiumokat, ám beosztottjai lépten-nyomon megszegték a rendeleteket. A fennmaradt jegyzőkönyvekből kiderül, hogy a visszaélések során az új főbíró, Robert d’Estouville katonái 1453 májusában foglyul ejtettek és a Châtelet börtönébe zártak száz egyetemistát. Ekkor az egyetem rektora, Jean Hue egy csapat diák kíséretében felkereste a főbírót, és követelte a tanulók szabadon bocsátását. A nyomásnak eleget téve a foglyokat elengedték. Ám az incidensnek ezzel nincs vége, a katonák megtámadták a szabadon engedett diákokat, akik közül többen halálos sebet kaptak. Másnap az egyetem vezetői tanácskozást tartottak a Bernardinek kolostorának udvarán, és a tanítás felfüggesztéséről döntöttek, a Parlamenttől pedig követelték a főbíró megbüntetését. Mivel a Parlament nem akarta elmarasztalni a főnemesi rangú főbírót, aki a király helytartója és a pápai legátus testvére volt, a sztrájk folytatódott. Végül VII. Károly kénytelen volt közbelépni, és 1453. június 20-án nyolc katonát pénzbírságra, közülük egyet,

Jean Charpentier-t − aki kezet mert emelni a rektorra − kézcsonkításra ítéltek.

A főbíró büntetlen maradt, ezért a sztrájk egészen 1454. december 4-ig folytatódott.

Az egyetemi sztrájkok hatása Villon életére

Villon a sztrájk alatt hagyta abba tanulmányait. Félrevezető a Nagy Testamentumban írt vallomása:

„Én Istenem! ha tanulok
Bolond ifjúságom korában,
S a jó úton elindulok,
Most volna házam, puha ágyam,
De míg más ült az iskolában,
Kerültem én, komisz gyerek...
Míg ezt leírom; bánatában
Szívem majd hogy meg nem reped.” (Mészöly Dezső fordítása)

A „ha tanulok” nem azt jelentette, hogy nem folytatott tanulmányokat, hanem azt, hogy nem szerezte meg a doktorátust, ami nemesi rangot adott volna neki, és ezzel korában a legmagasabb társadalmi helyzetet érhette volna el. Tehát nem arról van szó, hogy tanulatlan volt, hanem abbahagyta tanulmányait. Egyébként a Villon által megszerzett diplomát is csak nagyon kevés társa tudhatta magáénak.

A diákok sem ártatlan bárányok

Nem kell azt gondolnunk, hogy a hatóságok csupa ártatlan, jószándékú diákot zaklattak. Annak ellenére, hogy a középkori Sorbonne-on végzett diákok valamennyien felszentelt papok voltak, ezek a fiatalok a kisebb diákcsínyektől kezdve a legdurvább erőszakig terjedő vaskos tréfákat engedték meg maguknak. Kedvenc szokásuk volt éjszaka dörömbölni a házak ajtaján, felébresztve a nyugalomra tért polgárokat.

Más alkalmakkor ellopták az üzletek cégéreit, azokat másik helyre függesztették ki.

A megkárosítottak mindezt természetesen nem hagyták szó nélkül, és a legkülönfélébb foglalkozású emberek kerültek összetűzésbe a tréfás kedvű egyetemistákkal. Így például Angers-ban az aranyművesek, Toulouse-ban a kőművesek próbáltak elégtételt venni sérelmeiken. És nem egyszer a diákok húzták a rövidebbet. Julien de Pommerol Marie-Henriette megemlíti, hogy egy Johannes Pictoris nevű istállómester, akit több diák megtámadott, megölt közülük egyet.[3]

Villon semmiben sem különbözött diáktársaitól, minden csínytevésükben részt vett. Miután diplomáját megszerezte, ahelyett, hogy megélhetést biztosító állást keresett volna, nevelőapja anyagi támogatásának köszönhetően a rosszfiúk életét élte; ha nem a kocsmákban, a bordélyházakban volt megtalálható. A csínytevésnél sokkal súlyosabb dolgokba is belekeveredett. Az egyik legemlékezetesebb esete a Navarrai Kollégium kirablása volt, amit ő tervelt ki. A Szent Genovéva hegyen épült Kollégium Villon korában a legszebb és legnagyobb párizsi kollégium volt, „a francia nemesség iskolája és a Párizsi Sorbonne büszkesége”. A kollégium számos értékkel rendelkezett, így egy, az egész királyságban híres könyvtárral. Villon és barátai − köztük egy Colin de Cayeux nevű pap, a Petit-Jean becenévre hallgató társuk és egy Dom Nicolas nevű egyházfi − 1456-ban, még karácsony előtt rabolták ki a Kollégiumot, ahol az egyetem teológiai fakultásának pénzét őrizték. A feljegyzések szerint ötszáz aranytallért tartalmazott az a diófából készült, három vaspánttal lezárt kazetta, amelyet még egy lánccal is odaerősítettek egy nagyobb doboz belsejébe. A betörést csak 1457 tavaszán fedezték fel. Villon már 1456 végén kereket oldott, elhagyta Párizst és hét hónapig vissza sem tért oda.

Költőnknek volt másik két olyan esete is, amelyek miatt csaknem felakasztották, ám mindkettőnél vétlen volt.

1455-ben egy Philippe Sermoise nevű pap belekötött Villonba, és egy hosszú tőrrel megsebezte a költő ajkát, azután üldözőbe vette ellenfelét, aki előbb leszúrta a papot, majd egy kockakővel fejbe is vágta.

Sermoise belehalt sérüléseibe, Villon pedig kegyelmi levelet kapott, mivel nem ő volt a halálos kimenetelű verekedés kezdeményezője. A másik alkalommal 1462 decemberének egyik estéjén három barátjával egy François Ferrebouc nevű magiszter háza előtt haladt el, ahol fiatal papok dolgoztak. A részeg Rogier Pichart szidni kezdte az írnokokat, majd beköpött az ablakon. A sértettek kiözönlöttek az utcára és verekedés alakult ki, amelyben Ferrebouc magiszter is részt vett. Villon néhány nap múlva a Châtelet foglya társaival együtt, és alig egy hónappal az eset után kötél általi halálra ítélik. A költő kegyelmet kap, ám kitiltják Párizsból, ahonnan 1463. január 8-án távozik, ezúttal véglegesen. Ettől az időponttól kezdve semmit sem tudunk róla.

Az ördög fingja egy hatalmas kő volt

Az egyetem és a párizsi elöljárók között kialakult

egyik legemlékezetesebb konfliktus Az ördög fingja nevű kő körül alakult ki.

A hatalmas, prehisztorikus kő a középkori Párizs Martroi-St-Jean utcájában (ma rue Lobau, a városháza mögötti utca) lévő Pet au Diable (Az ördög fingja) nevű szálloda előtt állt. A szálloda tulajdonosa Catherine de Béthisy, Girard de Bruyerès, VI. Károly király nótáriusának özvegye volt. Catherine bigott vallási nézeteiről volt híres, mindenáron meg akarta menteni a bűnös nők lelkét, akik az akkori szokásoknak megfelelően a közeli Ártatlanok Temetőjének nevezett sírkertben portyáztak könnyű kalandokat kereső férfiakra. A fallosz alakú kő, Az ördög fingja a térítő elhivatottságú nőszemély háza előtt az egyetemisták örökös tréfáinak tárgya volt, mígnem egy bolondos ötlettől vezérelve, 1451-ben elcipelék a Latin Negyed kellős közepén lévő Sainte-Geneviève-hegyre (valójában domb). Catherine de Bruyères panaszt tett, és november 15-én a Parlament elrendelte, hogy a követ vigyék a Parlament udvarába tanújelként. A tetteseket letartóztatták, ami kiváltotta a diákok haragját, és fegyveresen kiszabadították társaikat. De ezzel nem elégedettek meg, később elmentek Catherine de Bruyères szállodájához és elvitték a másik követ is, amit az asszony Az ördög fingja helyére háza elé helyeztetett, és amit az egyetemisták la Vesse-nek (zajtalan szellentés) neveztek el. Ez a kő is a Saint-Geneviève-hegyen kötött ki, de a diákok ezúttal vaspántokkal erősítették a kövezethez, hogy ne lehessen elmozdítani. A történetnek még itt sincs vége; a város főbírája rendet akarva tenni a Latin Negyedben, 1452. december 6-án elszállíttatja a köveket. Az időpont kiválasztása nem véletlenül esett pontosan december hatodikára. Ez a nap Szent Miklós napja, aki az egyetemisták védőszentje.

Villon a Nagy Testamentumban Catherine de Bruyères-ről is megemlékezik:

„Item, kegyes Bruyeres kisasszony,
A Szent Írás nagy ismerője,
Növendékeit intve tartsa
Jámbor leckéket nyakra-főre;
Morduljon rá a cafka nőkre,
Akiknek jár a csőre folyton –
De ne menjen a temetőbe!
A piactéren szónokoljon!” (Mészöly Dezső fordítása)

Arról nem maradtak fenn feljegyzések, hogy Villonnak milyen szerepe volt a kő körüli botrányokban, de a fenti vers, valamint Az ördög fingja említése miatt nem kétséges, hogy ha nem is szervezője, de részese volt az eseményeknek. Ami pedig magát az állítólagos regényt illeti, nagy valószínűséggel soha sem derül ki, létezett vagy sem. A kutatók inkább afelé hajlanak, hogy Villon tolla alól nem került ki semmiféle regény. Sophie Cassagne-Brouquet szerint a könyv sohasem íródott meg, vagy ha igen, Villon nem tartotta nagy becsben, eltette valahová – például az asztal alá, mint hagyatékában írja − azután megfeledkezett róla. A versben történő említés pedig semmi más, mint „kikacsintás egy rosszul sikerült diákcsínyre”.[4] Ezzel a véleménnyel egyet lehet érteni, különösen ha arra gondolunk, hogy A Kis és a Nagy Testamentumban Villon hagyományos hagyaték formájában, ironikus hangvételben adományozza minden vagyonát barátainak és ellenségeinek. Csakhogy mindenki tudja, hogy semmi vagyona nincs, ezért barátai az első perctől kezdve a költő bolondozásának tartják a verseket.

*

Jegyzetek:

[1] Mészöly Dezső Ördög-szelletnek fordítja a Pet au diable címet, ám ez a „finomkodás” távol áll Villon szókincsétől.

[2] Vö.: Marcel Schwob: François Villon, 37-46. old.

[3] Marie-Henriette Julien de Pommerol: Sources de l'histoire des universités françaises. Institut national de recherche pédagogique, Service d'histoire de l'éducation, 1978, 322.

[4] Sophie Cassagnes-Brouquet: „De moi, pauvre, je veux parler”. Vie et mort de François Villon. Paris, Albin Michel, 98. old.