Villonról alig tudunk valamit. A költő beszél ugyan önmagáról, de rejtély, hogy amit mond, az valóság-e vagy fikció. Az életműben – az akkortájt közismert figurák mellett – ha csak futólag is, életének megszokott keretét, a korabeli Párizs fontosabb helyszíneit, épületeit, intézményeit stb. is említi. Az alábbiakban megfordítjuk a perspektívát. Nem az életműből tekintünk ki a költő által említett korabeli valóságra, hanem a korabeli Párizs helyszínei és intézményei felől nyitunk ablakot a nem egy célzásában vagy utalásában máig homályos villoni életműre.
Aprószentek temetője (cimetière des Innocents) A Szajna jobb oldalán az egykori Vásárcsarnok (les Halles) tőszomszédságában fekvő (és sokáig a városon kívüli) területet, amely már a Meroving korban is temető, a XII. századtól ismét temetkezésre használják. Amikor Fülöp Ágost 1185 és 1190 között újra építteti a városfalat, a temetőt is kiszélesítteti, és a városba bevont térség köré három méter magas falat húzat. A valaha paralelogrammát alkotó és a XVIII. század végéig temetőnek használt terület sokkal nagyobb volt a helyén kialakított mai place des Innocents-nál. Villon gyakran megfordulhatott az ~ben, ezért a térség észak-keleti sarkában álló és szintén az Aprószenteknek szentelt későgótikus templom (L’église des Innocents) is része lehetett az általa megszokott városképnek (annál is inkább, mivel a templom nyugati homlokzata a temetőre nézett.) Az ~ két részből állt, egyikbe a közeli Hôtel-Dieu kórház halottjait meg az 1348-as és a tíz évvel későbbi pestisjárvány áldozatait temették, másik a Szajnából kifogott vízihulláknak, a jobbparti parókiák elhunytjainak, valamint a közterületen talált halottaknak volt fenntartva. Koporsó meg egyéni sírhely csak a tehetősebbjének járt, a szegényebbek, szemfedélbe csavarva, közös sírba kerültek, úgyhogy a temetőt hatalmas grundként, nem pedig mai sírkertként kell elképzelni. Olyan grundként, amelyen imitt-amott azért árválkodott egy-egy síremlék vagy vándorprédikátoroknak épített szószék (amikor jólismert vándorprédikátor mondott szentbeszédet, több ezren tolongtak a szószék körül). Egy-egy közös sírgödörben egymás fölé sokszor ezerötszáz holttestet is elhelyeztek. Ha a sírgödör megtelt, másikat nyitottak mellette. Mivel a lakosság lélekszámának növekedtével kellett a hely, a tetemeket egy idő után kihantolják. A XIV. és XV. században a Fülöp-Ágost-féle falnál a tehetősebb polgárok egyéni sírhelyek céljából gótikus árkádokat építtettek (a temető négy fala mentén az árkádok száma nyolcvannál is több lehetett), a kihantolt csontokat és koponyákat pedig a cserepes nyeregtetővel fedett árkádok csonttárnak (charnier) használt szellős padlásán helyezték el. Az árkádok falát freskók díszítették, ezek közül a Villont is megihlető Haláltánc a leghíresebb. Hiába a vastag temetőfal, a szűk sikátorok szabdalta levegőtlen városban az éjjel-nappal látogatható ~ nemcsak temetkezési hely, népszerű sétatér, szórakozási lehetőség és piactér is. Nem csoda, hogy az egyházi hatóságok a XIII. és a XV. században szigorúan tiltották a temetőben tartott táncmulatságokat, szerencsejátékot, muzsikálást. A ~ben viszont engedélyezték a divatcikkek (például alsóneműk), könyvek, szövetek stb. árusítását, sőt, engedéllyel vagy anélkül, prostituáltak is kínálgatták szolgálataikat. A térségben tehát, amely népszerű találkahely is, állandó a jövés-menés. A ~ről meg a csonttárról Villon is beszél a Nagytestamentumban, amikor arra kéri a Háromszáz világtalan intézetének a temetőben kolduló gondozottjait, akikre „óriás” szemüveget (nagyítót?) is testál, hogy válogassák szét, két külön halomba, a tehetősek meg a szegények földi maradványait.
étel-ital Villonnak a terített asztal örömeiről is volt mondanivalója. A költő, aki Taillevent (1310-1395) híres receptgyűjteményét is ismerte, a Nagytestamentumban sűrűn emlegeti a korabeli ételeket. Legelőször is azt fél fogára se elég cipót, amivel 1461 nyarán a Meung-sur-Loire-i tömlöcben naponta be kellett érnie. Mivel ezzel a börtönemlékkel kezdődik a Nagytestamentum, a cipó az egész műnek megadja az alaphangját (a költő, elhunyta után, a harangozókra is ilyen cipót hagy, de nekik egyszerre négyet, vagy ha az is kevés, hatot). Ebben a perspektívában a Villon által említett összes étel nem más, mint egy-egy mozaikdarabja az éhenkórász költő kulináris fantáziájának. A Kis- és Nagytestamentum tudvalevően tréfás-játékos végrendelet. A költő barátaira, jó- és rosszakaróira hagyja létező és nemlétező javait és ingóságait, vagy ha mást nem, valami harapnivalót testál rájuk. Előfordul, hogy nem is lehet tudni, miről van szó. A taillemouse például, amit a költő a Nagytestamentumban egyik királyi főtisztviselő fiára hagy, lehet sajttorta, de lehet jókora nyakleves is. A csúfondáros hagyományozásban az apácák kappant meg kocsonyát kapnak, Jacques Raguier királyi sütőmester sült keszeget és jércét mandulás fehérmártásban, Jean Le Loup és Cassin Cholet pedig (az első spiclifeladatokkal is megbízott zsivány, a második a Châtelet „smasszere”) szalonnás lencsét meg vadkacsát, mindössze azzal a megkötéssel, hogy a pecsenyének valót a két jómadárnak sajátkezűleg kell megfognia valahol a városfal környékén. De a sok jó falat is kismiska azokhoz az ínycsiklandó csemegékhez képest, amikben a tehetősek dúskálnak. Villon csak a gazdagokról szólva engedi igazán szabadjára kulináris fantáziáját. Itt beszél azokról az ételekről, amiket legtöbbre tartott. Szóba kerül többek közt a boulogne-i sós hering (soret de Boulogne), a „jakobinus leves” (reszelt sajttal és vagdalt szárnyashússal meghintett pirított kenyér, amire marhahúslevest öntenek), a tányérhúst jelentő brouet, a gougère nevű sajtos felfújt, valamint a froumentée (húslében vagy édes tejben főzött köleskása), végül a többször is emlegetett flan (ez a tojásos étel ma kizárólag sütemény, de Villon korában hallal készített fő fogás is lehetett). Mintha Villonnál az említett ételek mind-mind egyetlen hatalmasra tátott szájban tűnnének el, mint ahogy nemsokára azok is, akik mohón behabzsolták őket. Ami az italokat illeti, Villon konkrétan kétféle bort említ, egyik (vin d’Aulnys) Loire-menti száraz fehérbor (ebből nem kevesebb, mint tizenöt hordóval testál egy királyi adószedőre), másik – ezt a költő a Búcsúballadában említi ‑‑ nehéz vörösbor (vin morillon), feltehetően a mai pinot noir korai változata…
Háromszáz világtalan (Quinze-vingts) Az egyszerre kórházként és menhelyként szolgáló intézményt IX. (Szent) Lajos 1260 táján alapította, mégpedig azzal a céllal, hogy itt helyezze el azt a háromszáz keresztes lovagot, akit a szaracénok foglyul ejtettek, és csak azután engedtek szabadon, hogy megvakították őket. A ~ világtalanjainak engedélyük volt rá, hogy a városban kolduljanak. Rutebeuf (1245-1285) is említi őket: „Jó volna tudni – írja –, hogy a király miért zsúfolt be egy házba háromszáz világtalant; ezek hangosan jajveszékelve sötétedésig járják Párizs utcáit, mégpedig egymás lábára lépve, egymást fellökve-taszigálva, minthogy vezetni senki se vezeti őket…” Mivel a Tuilériák, a Palais Royal meg a Louvre háromszögében, a rue Saint-Honoré meg a rue Saint-Nicaise sarkán álló menhelytől nem volt messze az Aprószentek temetője, a sírkertben is gyakran lehetett látni őket, ahogyan, kis asztalok mögött ácsorogva, ajánlgatják boldog-boldogtalannak, hogy pár garasért imát mondanak az üdvösségéért. Amikor a költő rájuk hagyja, de tokja nélkül (utóvégre a jószívűségnek is van határa), „nagy szemüvegét” (ami, mint már föntebb is említettük, feltehetően nem is szemüveg, hanem nagyító), megjegyzi, hogy különben is „lekötelezettje a ~ gondozottjainak”. Lehet, hogy valamilyen szorult helyzetben ő is imát rendelt tőlük, és beteljesedett, amiért fohászkodtak? Én legalábbis erre tippelek.
Párizs Míg a XIV. század ~a kétszázezer lelkes település, Nyugat-Európa legjelentősebb városa, a Villoné (a XV. század negyvenes-ötvenes éveiről van szó) több évtizedes gazdasági pangás, dinasztikus konfliktusok, háborúk, éhínségek és járványok elmúltával (főleg az 1435-ös arrasi szerződés után) éppenhogy kezd magához térni. Ennek jeleként újra megnyitják a javarészt befalazott városkapukat: immár bárki szabadon útra kelhet – mint ahogy útra kelt a költő is – a fővárost övező nagyobb városok felé, míg korábban a gyanútlan utazó, ha kémkedéssel vagy árulással vádolták, egykettőre bitófán vagy börtönben találhatta magát. A korabeli ~, egymáshoz bújó házakkal, keskeny utcákkal szűk, levegőtlen város, amelyben különösen nagy az értéke az olyan kisebb-nagyobb térségeknek, mint amilyen az Aprószentek temetője. Villon idejében ~nak mindössze harminc-negyvenezer lakosa lehetett. A párizsiak jobbára gyalog jártak, így napjában egyszer-kétszer mindenki láthatta a város hatalmasságait jönni-menni, ha máshol nem, a balpartot a Cité szigetén át a jobbparttal összekötő hidakon. Nem csoda, hogy egy Villon-féle klerikus is annyi mindenkit ismer a város nagykutyái közül (akik aztán a Nagytestamentum hagyományozó részében szépen meg is kapják a magukét). A Villon-korabeli ~ a nőtlen férfiak és hajadon nők társadalma. Házasodni ugyanis eladósodás veszélye nélkül csak tehetősek tudnak. A klerikus, ha nagyon akart, megházasodhatott, ennek azonban az volt az ára, hogy már nem számíthatott sem egyházi javadalmazásra, sem az egyházi bíróság védelmére. A cölibátusnak tehát nagyon is megvoltak az előnyei. Ami annyit jelent, hogy testi szerelemre vágyó fiatalemberek – a pénzért vásárolható szerelmet nem számítva – legfeljebb azokat a bolti eladólányokat vagy a kocsmai felszolgálólányokat kaphatták meg, akik előnyös partira nem számíthattak. Villonnak is ilyen lányokkal lehettek kalandjai. Az akkori Párizs futó szerelmek, rövidéletű kapcsolatok, gyorsan szétfoszló álmok világa, a költő szerelmi idilljeit is (l. Vastag Margó) és érzelmi csalódásait is eszerint kell értelmeznünk.
