François Villon: Nagy Testamentum
Fotó: Wikipedia / Paolo da Reggio
François Villon: Nagy Testamentum

Délelőtti esszénkből kiderült, miért jó újrafordítani Villont - most pedig itt a Nagy Testamentum új fordítása Ádám Pétertől, bőséges magyarázatokkal!

Az alábbiakban a Nagy Testamentum első hat oktáváját szeretném saját fordításban bemutatni. Azért választottam éppen ezt mustrának, mert bár a szemelvényben a verses fordítások is nagyjából híven követik az eredetit, már ebben a többinél viszonylag érthetőbb első részben is fontos dolgok maradtak ki a három fordító (Szabó Lőrinc, Mészöly Dezső és Vas István) tolmácsolásából. A fordítás a Jean-Claude Mühlerthaler által rekonstruált eredeti szöveget követi,[1] amely sok szempontból eltér Jean Rychner és Albert Henry szövegváltozatától.[2] Fordításomban a mai magyar köznyelvet követem, és a lapalji kommentárokban és szövegmagyarázatokban azokat a helyeket is jelzem, ahol a három rímes tolmácsolás eltér az eredetitől.

Ádám Péter

 

François Villon: Nagy Testamentum (részlet)

 

I.

 

Mire a harmincat betöltöttem,[3]
bőven kijutott a megszégyenítésből.[4]
Bár nem voltam se jó, se rossz, mégis,[5]
rengeteg sok szenvedésben volt részem;
ezt a sok gyötrelmet büntetésül[6]
Thibaud d’Aussigny[7] törvényszéke mérte rám;
Hogy püspök, utcán osztva az áldást,
Nem vitatom, de enyém nem, az biztos.[8]

 

II.

Nem püspököm, nem is hűbéruram,[9]
birtokot nem adott, ha csak ugart[10] nem,[11]
hűbéri esküt nem tettem neki,[12]
se jobbágya nem vagyok, se „babája”; [13]
hideg vízen[14] meg napi egy cipón
tartott börtönben engem egész nyáron;[15]
bőkezű? Fösvény? Velem fukar volt,
bánjon az Úr is ugyanígy ővele. 

III.

És ha azzal vádolna valaki,[16]
hogy el akarom átkozni emiatt,[17] 
az félreértett, dehogyis akarom.
Nem vádolom semmi galádsággal,
mindössze annyit mondok, semmi mást,
hogy amennyire irgalmas volt hozzám,
úgy legyen Jézus, a Mennyek királya[18]
a püspök testéhez-lelkéhez[19] kegyes.

IV.

De ha mégis ridegen bánt velem,
cudarabbul, mint ahogy elmeséltem,
bárcsak az Örökkévaló Isten
hasonlóképp járna el ővele.
Az anyaszentegyház arra tanít,
hogy imádkozzunk haragosainkért;
bármennyi bajt okozott is nekem,[20]
az Úr ítéletére bízom magam.

V.

Mondok szívesen[21] imát is érte,
néhai magister[22] Jean Cotart nevében.[23]
Hogyan? Hát csak gondolatban, mert hogy
hangosan mondjam, ahhoz lusta vagyok.
Ráadásul pikárd imát[24] mondok,
és ha a püspök úr nem tud pikárdul,[25]
menjen megtanulni, míg nem késő,[26]
Douai-ba vagy a flandriai Lille-be.[27] 

VI.

Sőt, hívő emberként azt kívánom,[28]
mondjanak csak érte nagyon sok imát,
a kívánságom nem kürtölöm szét,[29]
de attól még megkapja, mi jár neki.[30]
Bár kecskebőrbe[31] vagy marhabőrbe
nincsen bekötve a zsoltároskönyvem,[32]
elmondom majd hetedik sorát a
Deus Laudem kezdetű zsoltárnak.[33]

 *

Jegyzetek:

[1] François Villon, Lais, Testament, Poésies diverses; Ballades en jargon, éd. bilingue Éric Hicks – Jean-Claude Mühlerthaler, Paris, Champion, coll. Champion Classiques, 2004.

[2] Le Testament Villon; Le Lais Villon et les poèmes variés: index des mots, index des noms propres, index analytique, éd. Jean Raychner – Albert Henry, Genève, Droz, coll. „Textes littéraires français”, 1985.

[3] A verskezdetben, amelyet méltán állíthatunk párhuzamba az Isteni színjáték híres kezdősorával, Villon az életkor említésével azt sugallja, eljött az ideje az önvizsgálatnak.

[4] Az avoir toute honte bue máig eleven kifejezés (Balzacnál is előfordul), akkor használatos, amikor valakit annyi megszégyenítés ér, hogy teljesen elfásul, és már nem is érzi megaláztatásnak őket. Itt a három fordító szinte szó szerint követi az eredetit: „...a / Szégyent bizony fenékig ittam...” (Sz. L.); „kiittam mindazt, ami szégyen” (V. I.); „S fenékig ittam szégyenem” (M. D.). Az állandósult szókapcsolat attól olyan drámai, hogy bár a költő beletörődő közönyről beszél, az ezután következő sorok épphogy ennek ellenkezőjét bizonyítják.

[5] Az eredetiben: „ni fol, ni sage” – Villon szeret ellentétpárokkal dolgozni, csakhogy itt a két jelzőt sajátos értelemben használja (itt az én értelmezésem eltér az általam ismert modern francia fordításokétól): a folnak nem ’őrült’, hanem ’megátalkodott’, ’elvetemült’, ’az erkölcsi normákat áthágó’, a sage-nak pedig itt nem ’bölcs’, hanem ’jó magaviseletű’, ’erkölcsileg feddhetetlen’ a jelentése. A három fordító itt is félreérti a szöveget: „Nem vagyok sem egész buta, / Sem egész bölcs...” (Sz. L.); „Egész bölcs nem vagyok, azonban / nem is vagyok bolond egészen.” (V. I.); „Se bölcs, se bolond nem vagyok...” (M. D.). Mindamellett – végakaratról lévén szó, amikor az örökhagyónak jelezni kell, hogy tiszta fejjel végrendelkezik – a fol és a sage szavak fő jelentése sem teljesen elvetendő.

[6] Villon a peine szót használja, amely egyszerre jelent szenvedést és (börtön)büntetést, de a klasszikus francia nyelvben és itt is az utóbbi a szó fő jelentése. Ennek ellenére: „Legtöbb kitartó szenvedésem” (V. I.); „De kutyasorban / sínylődtem...” (Sz. L.); „Kínszenvedés lett életem.” (M. D.)

[7] Orléans püspöke. Jeanne d’Arc csodálója, 1453-tól évről évre fő kezdeményezője az angolok sikeres elűzését ünneplő megemlékezésnek, az alkalomból bűnbocsánatot is adott az ünnepi mise meg a körmenet résztvevőinek. Bár Villont nyilván nem maga a püspök, hanem a területileg illetékes egyházi bíróság ítélte el, Villon az ítéletért mégis az orléans-i püspököt hibáztatja. Az első strófa, parodisztikus céllal, a peine mellett három jogi kifejezést is használ (non obstant, lesquelles, sous la main), mintegy kicsúfolva a tárgyalást meg az ítéletet. Thibaud d’Aussigny az elsőnek említett személynév a Nagy Testamentumban, amely ráadásul rímhelyzetben van: mintha Villon az egyházfő említésével minden szentségüktől meg akarná fosztani az egyházi hatóságokat (nyilván az a tény is ugyanezt a szerepet tölti be, hogy a költő Thibaud d’Aussignyt burkoltan homoszexualitással vádolja). Villon már csak azért is fel van háborodva, mert ő Párizs püspökének fennhatósága és egyházi igazságszolgáltatása alá tartozott, Orléans püspöke tehát jogtalanul járt el vele szemben.

[8] Sz. L.-nél eltűnik a körmenet képe: „Püspök? Lehet, hogy az az Urban, / Népet áldó... Nekem nem az”. Valójában két különböző utalásról van szó. Az utolsó előtti sorban a püspököt hivatása gyakorlása közben látjuk, és nem kizárt, hogy maga a költő is szemtanúja volt a körmenetnek. Az utolsó sor azonban hivatalával visszaélő főpapként mutatja be a püspököt. Valójában ez téríti el a költőt az örökhagyás szokásos menetétől.

[9] Értsd, Villon semmilyen formában nem függ tőle, sem az egyházi, sem a világi bíróságának nem tartozik hatáskörébe. Az őt sújtó ítélet már csak ezért is törvénytelen.

[10] Értsd: azt is csak gondolatban, vagyis semmit.

[11] Sous luy ne tiens s’il n’est en friche. – A sous lui (’őalatta’) egyszerre utalás a (nem létező) függő viszonyra, de emellett homoszexuális célzásként és a ’feltöretlen ugar’ emlegetésével mintegy előkészíti a két sorral lejjebb található biche (’ünő’, itt: passzív homoszexuális férfi) kifejezést. Lásd a 13. lábjegyzetet.

[12] Villon ebben a sorban a foi és az hommage szót használja; az elsőnek (hűbéri) hűségeskü, a másodiknak ’az esküvel járó kötelezettségek’ a jelentése. V. I. a foi szót a szó mai jelentésében adja vissza: „hitet nem ígértem”. Sz. L.: „A híve? Nem én sehogyan!”

[13] A serf (jobbágy) és a cerf (szarvas) kiejtésbeli azonosságán alapuló szójáték; szó szerint: „se jobbágya, se ünője...” Célzás Thibaud d’Aussigny szexuális irányultságára? Egyszerű nyelvi szellemeskedés? Lehet találgatni. Mindenesetre újabban a Villon-kritika nagyon is számol a műbe rejtett homoszexuális célzásokkal. Egyáltalán nem kizárt, hogy a nevelőapjáról, Guillaume de Villonról megemlékező hálás sorokat is antifrázisként kell értelmezni, ami viszont halvány utalás lehet a pap nevelt fia ellen elkövetett abúzusára. (V. ö. Y. Lepage, „Villon et l’homosexualité”, in Dynes R. Wayne – Stephen Donaldson (szerk.): Homosexual Themes in Literary Studies, New York, Garland Publishing, 1992, 202–223.) A három fordító félreérti a szöveget: „szolgája, barma sehogyan / nem leszek...” (V. I.); „Jobbágya? Barma? Azt sem érzem.” (Sz. L.); „S hiába vadászik reám, / Sutája, bakja nem leszek!” (M. D.) Lásd még a 11. lábjegyzetet.

[14] Villon azt nehezményezi, hogy nem bort kapott.

[15] Hogy a költőt miért is csukták 1461 nyarán a Meung-sur-Loire-i börtönbe, nem tudni. Csak annyi biztos, hogy XI. Lajosnak köszönheti kiszabadulását, aki – miután 1461. augusztus 15-én felkenték Reimsben – 1461. október 2-án vonult át a kisvároson. A börtönbüntetésről csak a költő beszél, mindennek nincs nyoma a levéltári iratokban. André Burger feltételezése szerint („La dure prison de Meung”, in Studi in onore di Italo Siciliano, I. kötet, Firenze, Olschki, 1966, 149–154) Villon afféle színielőadásokat is tartó kóbor diákcsapatnak lehetett tagja, ezt viszont az egyházi bíróság Villon klerikusi státuszához méltatlannak tarthatta.

[16] Itt jelenik meg először a Nagy Testamentumban többször is felbukkanó – nemegyszer vitatkozó – fiktív beszélgetőtárs, valamiféle cinkosságot teremtve a költő meg az olvasó között.

[17] Az átok súlyos bűncselekménynek számított, az áldozat még pert is indíthatott az ellen, aki megátkozta.

[18] Jézus, aki megbocsát, szemben a következő oktávában említett Örökkévaló Istennel (le Dieu eternel), aki büntet.

[19] Ezen a földi világon ugyanúgy, amiként a túlvilágon.

[20] Mármint Thibaud d’Aussigny. Sokan valamennyi bűnbánatot is kihallanak ebből a sorból (Je vous dis que j’ay tort et honte…). Kb. ’Bármennyi bajt és megszégyenítést kellett miatta elviselnem...’

[21] De bon coeur. A kifejezésnek két jelentése is van: (1.) ’emlékezetből’; (2.) ’magamban’, ’gondolatban’.

[22] A maître szó, amely egyszerre cím és megszólítás, itt a lat. magister megfelelője; azt jelzi, hogy egyetemet végzett, nagy tekintélyű tudós emberről van szó. Jean Cotart a Notre-Dame-beli Saint-Pierre–Saint-Étienne-kápolna káplánja, majd az egyházi bíróság ügyésze; befolyással való üzérkedés és zsarolás miatt több ízben is vádat emeltek ellene, ült börtönben is. 1461. január 9-én hunyt el. Villon balladában is megemlékezik a korhely haláláról. (V. ö. Pierre Champion, Francois Villon. Sa vie et son temps, II. kötet, Paris, Honoré Champion Éditeur, 1913, 342–343.)

[23] A francia pour viszonyszónak itt az au nom de a megfelelője. Villon nem azt akarja mondani, hogy Jean Cotart-ért szintén imádkozik, hanem hogy imájában a már elhunyt korhely közbenjárását is kéri. „...imádkozom érte, / s a jó Cotart-ért, fenn a mennyben.” (V. I.); „Mondjak imát is? – Néhai / Jó Jean Cotart, te hallgatod!” (Sz. L.); „Imádságot is mondok érte / – Üdvödre mondom, jó Cotart...” (M. D.).

[24] Értsd: vagy eretnek imát mondok, aminek amúgy sem lesz foganatja (már csak azért sem, mert néma), vagy (ez a valószínűbb) „fordított” imát, azaz nem fohászkodom érte, hanem megátkozom. De a picard (pikárdiai, azaz észak-francia) szó asszociációs körében a piquer (szúr) ige is ott van, ami nyomatékosítja, hogy itt igen sajátos, csípős, csipkelődő-szurkáló (azaz gúnyos) imáról lehet szó.

[25] S’il ne scet, voise l’apprendre... (’Ha nem ismerné, hát menjen megtanulni...’) Az apprendre ige előtt álló semleges tárgyesetű személyes névmás (l’) egyszerre három dologra is célozhat: utalhat 1. a ’picard imára’, 2. a pikárd nyelvjárásra vagy 3. arra az eretnekmozgalomra, amelynek az észak-franciaországi Pikárdia volt a színhelye.

[26] Burkolt fenyegetés: hogy legalább tudja, milyen átokkal sújtják.

[27] Mármint abba az északi városba, ahol legerősebb az eretnekség (Lille abban az időben még nem része Franciaországnak).

[28] Ennél a sornál a három fordító más olvasatot követ: a Combien, se oyr veult qu’on prie... (kb. De ha hallani akarja, hogy imádkozunk érte...) szövegváltozat az F kéziratra vezethető vissza, Jean-Claude Mühlertahler viszont itt a C kéziratot követi: Combien, souvent je veul qu’on prie (Én azonban azt akarom, gyakran imádkozzunk érte...).

[29] Értsd: bár ezt személyesen nem kérem senkitől...

[30] A sor egyszerre megnyugtatás és burkolt fenyegetés.

[31] Villon kordován bőrről beszél, amit Cordobában vagy juh-, vagy kecskebőrből készítenek.

[32] Természetesen képzeletbeli zsoltároskönyvről van szó, Villon emlékezetből utal a sorra. „Fogom zsoltároskönyvemet...” (M. D.); „A zsoltároskönyvből (mely sosem / Látott szép kordovány-kötést)” (Sz. L.). Villon már csak azért is tudhatta fejből az egyházi rangfosztási eljárásokon is használatos sort, mert az idézet kiforgatása abban az időben gyakori tréfának számított.

[33] A zsoltár kezdősora pontosan: Deus, laudem meam ne tacueris... Az említett sor: Fiant dies ejus pauci, et episcopatum ejus accipiat alter. „Életének napjai kevesek legyenek, és hivatalát más foglalja el.” A Vulgata 108. (ma 109.) zsoltáráról van szó.

A vers szerzőjéről
François Villon (1431/32-1463?)

Francia költő.

A fordítóról
Ádám Péter (1946)

Műfordító, esszéista, újságíró, 1978-tól 1992-ig a Nagyvilág francia rovatvezetője, majd több tanárképző főiskola francia tanszékének tanára. Legutóbbi kötete: Francia kulturális szótár (Corvina, 2004, 2019).

Kapcsolódó
Kell-e Villont újrafordítani?
Ádám Péter (1946) | 2021.02.10.
Mi meg a világ (az Alföld világirodalmi számáról)
Nagy Hilda (1995) | 2021.09.02.