A mai olvasó élvezettel olvassa a Kis és a Nagy Testamentumot, anélkül, hogy ügyet vetne arra, valójában kik is voltak azok a személyek, akikre költőnk bőkezűen hagyományozott nem létező vagyonából. Villon kortársai pontosan tudták, kikről van szó, ám halála után évszázadoknak kellett eltelniük, míg az ’örökösök’ kilétét és az ’örökségek’ magyarázatát számos forrásmunkában felfedték a kutatók, köztük Jean Dufournet, Marcel Scwob, Gaston Paris, Auguste Lognon, Jean Favier és főleg Pierre Champion.[1] Villon ’örököseinek’ kilétét és az ’örökségek’ mibenlétét megismerve közelebb kerülünk mind a költő, mind korának megértéséhez.

A Kis Testamentum első örököse a költő nevelőapja, Guillaume de Villon:

Az Atyának és Fiúnak
S a Szentléleknek nevében,
S dicsősége szent Anyjának,
Ki megőriz kegyelmében,
Hagyom hírem, úgy segéljen!
Guillaume Villon magiszterre,
Ki nevének jó hírével
Sátrat s zászlót kap egyszerre.

Azt, hogy ki volt Guillaume de Villon, a költő valamennyi életrajzában olvashatjuk. Amikor François elérte hetedik évét, éhínség és pestisjárvány sújtotta Párizst. Ekkor anyja egy távoli rokon, Guillaume de Villon gondjaira bízza fiát. Villont tehát gyermekkorától a jómódú, és tekintélyes pap és jogtudós nevelte, aki sok esetben átsegítette nevelt fiát a legnehezebb helyzeteken is. Ezért kap „Sátrat és zászlót”. Itt Villon egy vagyonos lovag szerepébe képzeli magát. A kifejezés azt is jelenti, hogy „minden vagyonom”. Tehát Villon mindenét nevelőapjára hagyományozza. A Nagy Testamentumban a költő „száz atyánál szeretőbbnek” nevezi nevelőapját és itt is első örököséül teszi meg. Ezúttal könyvtárát és az Ördögfing című művét hagyományozza rá. Jegyezzük meg, hogy a szóban forgó regénynek a kutatók nem bukkantak a nyomára, és nagy valószínűséggel meg sem íródott:

Guillaume de Villon mesteremre
ki apámnál is több nekem,
szelidebb, mintha anya lenne, 
s én kis babája, védtelen,
mentett, ha jött a veszedelem, 
bár aggódott eleget értem,
most örülök, hogy e helyen
megköszönhetem neki térden –

én is hagyok valamit egyszer:
könyvtáramat adom neki
s Az ördögfing regényt – a mester
másolta le, Guy Tabarie.
Az asztal alatt lelheti.
Akad benne sok durvaság,
de témája eredeti
és jóvátesz minden hibát.

(Vas István fordítása)

Villon szerelme a szegény költő helyett a gazdag Ythier Marchant-t választja, akire ezért egy „acélkardot” testál: 

Item, a magistre Ythier Marchant,
Auquel je me sens tres tenu,
Laisse mon branc d’acier tranchant,
Süpek Ottó fordításában:
Ythier Marchant magiszterre,
Kihez igen ragaszkodom,
Acélkardom jut örökbe, 

A fordításban nem érzékelhető, de az eredeti versben szereplő ’branc’ szó nemcsak kardot, de a férfi nemi szervet is jelenti. Villon ezzel a kettős jelentéssel üzen riválisának. 
Ithier Marchant XI. Lajos testvérének, Charles de Guyenne-nek a szolgálatában élt. 1474-ben egy összeesküvés gyanújába keveredett, ami szerint meg akarták mérgezni a királyt. Marchant börtönbe került, ahol titokzatos körülmények között halt meg. A Nagy Testamentumban is megemlékezik arról, aki miatt hűtlen lett hozzá szeretője:

Ihol, Ythier Marchant barátom!
− Egykor kardom hagytam szegénynek –
Most még e dalt is rátestálom:
Zenét szerezhet szövegének.
Afféle temetési ének,
Hogy holt szerelmeit sirassa.
(Nevekről inkább nem beszélek,
Még megharagszik rám miatta.)

Mulatságos és enigmatikus Robert Vallée hagyatéka. Ő Villon egyetemi diáktársa volt, és tehetős párizsi családból származott. Neki a gatyáját adja Villon, mégpedig azért, hogy az szeretője, Jehanne de Millieres fején főkötőként díszelegjen. Pierre Michel feltételezése szerint ez egy utalás egy sikamlós középkori verses elbeszélésre, amiben az apátnő, miközben erkölcsi leckét akar adni egy apácának, kapkodva öltözik fel, és főkötője helyett szeretője alsónadrágját teszi a fejére. Ez a történet egyébként Boccaccio Dekameronjában is fellelhető.

S Robert Vallée mit kapjon ma?
Parlamenti irnok szegény
S buta mint a zsandárcsizma.
Azt akarom, rendelkezvén,
Adja neki ki könnyedén
Gatyámat a Trumillieres,
Hogy szebb kendőt hordjon fején
A babája: Jehanne de Millieres. 

A következő örökös, Jean Cornu a vers szerint Villon jótevője volt: 

Item, Jean Cornu-t sem felejtem, 
Illik, hogy gondoljak javára,
Mert megsegített mindig engem,
Mikor szorult a csizma szára:
−Testálok egy kertet rája,
Mit Baubignon úr rám bízott,
Hogy majd a roggyant kerti házra
Ajtót, meg új tetőt rakok.

Ez a hagyaték természetesen ironikus. A valóságban Jean Cornu Villon fiatal korában a pénzügyi körökhöz tartozott, Párizsban adományokat gyűjtött a háború idején, majd büntetőjogi, aztán magánírnok lett. Pestisben halt meg 1476-ban. Vagyonos ember volt, ám nem mutatkozott segítőkésznek a nincstelen Villon iránt. Ezért hagyja rá a költő Pierre Baubignon rozzant házát, amelyben időnként meghúzódott, és amelyre egy, a betörésekhez használt eszközt erősített:

Cégérnek kint a házereszre
Egy tolvajkulcsot kiszegeztem…

Magyarázatra szorul a Saint Amand (a versben Saint Amant) magiszternek szánt örökség is. Pierre de Saint Amand, királyi titkár és pénzügyi írnok igen befolyásos, vagyonos ember volt, aki Párizsban több házzal rendelkezett. Pierre Champion részletesen ír Villon és Saint Amand kapcsolatairól. Ez utóbbi munkához juttatta a költőt, pénzzel is kisegítette, ám felesége egyáltalán nem kedvelte a kunyeráló Villont, akit elűzött házából. A költő a Saint Amandnak címzett örökségben áll bosszút az asszonyon:

Item, magister Saint Amant 
Feleségét se feledem,
(Ha hitvestársi vétke van, 
Az Úr elnézi kegyesen,)
Bárhogy befűtött is nekem:
Fehér Ló helyett jár neki
Egy Kanca – ez kétségtelen –
S Öszvér helyett Vörös Csacsi. 

A Fehér Ló egy ismert kocsma cégére volt, ám e békés állat helyett az asszony jussa egy Kanca és egy Vörös Csacsi. Ez utóbbi a veszett szamár beceneve volt. Jegyezzük meg, hogy Saint-Amand-ról a Kis Testamentumban sem feledkezett meg Villon. Az Öszvért s a Fehér Lovat hagyományozta rá. Ekkor még feltehetőleg nem vívta ki a feleség ellenszenvét, mert róla ott nem tesz említést. 
Jacques Raguier is mindkét testamentumban szerepel örökösként. Először a Kis Testamentum XIX. nyolcsorosában: 

Jaques Raguier-ra azonképpen
Marad Popin itatója,
S barack, körte; a Fügében
Övé legyen mind a nagyja,
S a Toboz; ott installálva,
Egy kis lyukban melegedjen,
Jakobinus-mód elázva;
Ki tekerne, ott tekerjen. 

A Raguier család számos tagja volt ismert Villon korában. Jacques Raguier, VII. Károly főszakácsa, szakmailag rendkívüli elismertségnek örvendett, ugyanakkor a Pomme de Pin törzsvendégeként olthatatlan szomja tette híressé. Ezért hagyja rá Villon Popin ivóját, amely egy, a Szajna felé lejtő utcában helyezkedett el. 
A Nagy Testamentumban a Nagy Kupa nevű tavernát adományozza Raguier-nak, egy feltétellel: meg kell hívnia egy italra:

Item, Jacques Raguier-nak adom
A Nagy Kupát, amott a téren;
De szigorúan meghagyom,
Hogy négy petákot szúr le nékem,
Ha nélkülem megy nagy merészen
A Zöld Tobozba, pár kupára;
Fizethet akkor – azt se nézem,
Ha rámegy inge és gatyája! – 

Újabb enigmatikus örökös jelenik meg a Kis Testamentum XVI. nyolcsorosában: 

Item, kesztyűm, selyem zekém 
A jó Jacques Cardonra marad
Bojtot viselhet süvegén,
S tíz hordó fehér bort ihat! 
Naponta egy kövér ludat
S hízott kappant is érdemel! 
(Ha két jó pert nyakába kap, 
Reméljük, hogy nem hízik el.)

A kutatók kiderítették, hogy Jacques Cardon apja a Villonban csak rossz emlékeket felidéző Châtelet börtön egyik vizsgálója volt. Négy gyereke közül hárman egyházi emberek voltak, Jacques pedig gazdag szövetkereskedő. Üzletét a Place Maubert-en működtette. Miért hagyott rá Villon „egy kövér ludat”? A feltételezések szerint ez egyike azon számos utalásnak, amik Villon hagyatékait színezik. Nevezetesen itt az 1464 körül keletkezett La Farce de maître Pathelinről (magyarul Pathelin mester címen olvasható) lehet szó, ahol egy ügyvéd meghív egy szövetkereskedőt egy liba elfogyasztására, és ezalatt becsapja. 
A következő nyolcsorosban Regnier de Montigny és Jehan Raguier az örökösök:

Segítek nemes Montigny-n:
Kaphat tőlem három kopót.
Jean Raguier-nak javaim 
Terhére száz frankot hagyok.
De hopp! egy kis bajban vagyok... 
Hogy hajtsuk be az összeget? 
Nem illendő, hogy rokonok 
Vagy cimborák fizessenek.

Régnier de Montigny nemes ember, akinek apja a király kenyérszállítója volt. 1429-ben született fia többször börtönbe került, mert megverte az éjjelenként strázsáló katonákat, többek közt a Vastag Margot nevű bordélyház előtt. Pap volt, csakúgy, mint Villon, a Kagylósok bandájához is csatlakozott, és 1457-ben felakasztották. Jehan Raguier gazdag család gyermeke volt, akit Villon kapazsisággal vádolt, ezért hagyott rá ironikusan száz frankot. 
A XVIII. stófában De Grigny az örökös, aki Nijont-t kapja Villontól. 

Nijon-t hadd kapja De Grigny, 
(Hozzája strázsát meg kutyát, 
Hattal többet, mint Montigny)

De Grigny apja Bajor Izabella kincstárnoka volt, ő maga kalandor életet folytatott, ellopta a település templomának kelyheit, amiért börtönbe is került. Az örökség nem sokat ért, hiszen a Chaillot és Párizs között lévő kis településen Bretagne hercegének romokban álló kastélya állt. De miért hagy rá Villon hat kutyával többet, mint Montignyra? A feltételezések szerint azért, mert ez utóbbinál is jobban vágyott a nemességre. Itt is látjuk, milyen bonyolultak Villon hagyatékainak utalásai.
Villon egyházellenességére világít rá a CVIII. strófa, persze csak akkor, ha tudjuk, ki is az örökös:

Magister Poullieu hajdanába
E pátereket ostorozta, 
De hogy szorult a csizma szára, 
Szavát nagy csúfra visszavonta; 
Mathieu is épp őket csúfolta, 
Meg híres Jean de Meung, a költő; 
Pedig − ha Egyházunk kimondja − 
Mind egytől-egyik tisztelendő!

Pouilleu magister a párizsi egyetem neves prédikátora volt, akit XXII. János Pápa 1321-ben bírságra ítélt lázadó tanai miatt, és aki visszavonta támadásait a kolduló rendek ellen. Jegyezzük meg, hogy hagyatáékaiban Villon nem először fejezi ki egyházellenességét. A Kis Testamentum XII. nyolcsorosában „a híres Decretumokat” A Carmelita rend miatt/Felhorkant papságunk örökli. A Carmelita-rend tiltakozott a szóban forgó, 1449-ben hozott Omnia utriusque sexus kezdetű pápai decrétum ellen, amely kiterjesztette a gyóntatás jogát a kolduló rendekre. A püspökök és az egyetem tanárainak tiltakozására a rendeletet III. Kallixtusz pápa visszavonta. Az örökség itt is ironikus. Villon pontosan az ellenkezőjét gondolja annak, mint amit leír, azaz, hogy ha az egyház kimond valamit, azt mindig tisztelnünk kell.
A legtöbbet kommentált és vitatott örökös Grosse Margot, József Attila és Vas István fordításában Vastag Margot, Mészöly Dezsőnél Duci Margot. Louis Thuasne szerint Duci Margot létező személy volt, a Villonról meg a Duci Margot-ról szóló ballada pedig egy önvallomás. Auguste Lognon François Villon művei című könyvében azt írja, hogy a Cloche-Perce utcában még a 17. században is létezett egy Duci Margot-hoz címzett bordélyház. Pierre Champion François Villon élete és kora című munkájában konkrét dátummal, 1452 májusával egy találkozóról beszél a Duci Margot és „Villon rossz szelleme”, Régnier de Montigny között. Italo Siciliano François Villon és a költői témák a középkorban című könyvében azt mondja, hogy Villon balladája nem önvallomás, hanem Duci Margot kitartóinak szatírája. Bárhogy legyen is, a CXL. nyolcsorosban ironikusan nevezi meg örököséül Duci Margot-t, aki minden volt, csak „ártatlan nőszemély” nem:

Item, a kedves Duci Margót,
Akinek oly szép szende képe,
El nem felejtem én – biz Istók,
Ártatlan nőszemély szegényke! –
Képes volnék mindenre érte,
De ő is szível engemet!
Ha sorsod összehozna véle,
Mondd el neki e versemet: 

A CXVII. nyolcsoros örököse az a Noël Joli, aki a Kis Testamentumban részese volt Villon megverettetésének. Ezért kap itt „kétszázhúsz vesszőcsapást”, és nem is akárkire bízza a költő a büntetés végrehajtását, hiszen Henrik, azaz Henry Cousin a kor ismert hóhéra volt:

Item, Noël Joli egyéb
Örökséget nem kap, csupán
Kertemből fűzfám vesszejét –
De marokra kell fogni ám!
Alamizsnának nem sovány
Vagy kétszázhúsz vesszőcsapás;
S azt jól kimérni: tudomány!
Henrik végezze, senki más! 

A Nagy Testamentum CLIV. nyolcsorosa egyenesen érthetetlen, ha nem fejtjük meg az utalásokat:

Item, Lomer-t ugy fölruházom,
Mint mágus − mert annak születtem – 
Hogy minden nőt megbabonázzon, 
De ő legyen rendithetetlen 
(Cselédek közt, vagy jobb körökben) 
S fityiszt se adjon, hogyha kérnek!
S egy este száz szöget beverjen, 
Fittyet hányván a dán Ogérnek!

Pierre Champion kutatásai szerint az örökös, Lomer d’Airaines a Notre-Dame kanonokja, akit 1436-ban azzal bíztak meg, hogy űzze ki a prostituáltakat a Lion de l’Ours nevű bordélyházból. Villon azt hagyja rá, hogy egyetlen este képes legyen százszor is szeretkezni (egy este száz szöget beverjen). De mi köze mindehhez a dán Ogérnek, aki Nagy Károly legendás nádora volt, és aki számos ófrancia chanson de geste-ben szerepel? A tény, hogy Villon a versszak utolsó sorában a prostituáltakra vadászó kanonokot a legendás lázadóval hozza kapcsolatba, a mai olvasót zavarba ejti, ám Villon művelt kortársait elszórakoztatta, mert megértették, milyen szánalmassá válik az idős egyházfi a kiemelkedő történelmi személyiséggel való összehasonlítás során.  
Az utolsó kiválasztott nyolcsorosban Villon Thomas Tricot hagyatákáról szól. Ez a strófa nem csupán az örökös személye miatt érdemel említést, hanem azért is, mert ismételten rávilágít arra, hogy költőnk szándékosan többértelmű szavakkal tűzdeli meg verseit, amelyek egyrészt enigmatikussá és játékossá teszik a költeményeket, másrészt a fordítókat lehetetlen feladat elé állítják. 
Az eredeti vers:

Des testaments qu’on dit le Maître
De mon fait n’aura quid ne quod;
Mais ce sera un jeune prêtre
Qui est nommé Thomas Tricot.
Voulentiers busse a son écot,
Et qu’il me coûtât ma cornette!
S’il sût jouer a un tripot,
Il eût de moi le Trou Perrette. 

Mészöly Dezső fordításában:

Nem kell, hogy jegyző láttamozza
A fenti testamentumot:
Elég rá egy suttyó papocska
− Tisztes nevén: Thomas Tricot. –
Zsebére innám egy nagyot,
Zálogban hagyva kalpagom.
S ha érti jól a csíziót:
Perette Lyukát ráhagyhatom.

Thomas Tricot Villon egyetemi diáktársa volt, vele egy évben avatták pappá. A jouer a un tripot szó szerint azt jelenti, hogy játékbarlangban játszik, másik jelentése: szerelmeskedik. A magyar fordításból egyik jelentés sem derül ki. Az utolsó sor: Il eût de moi le Trou Perrette ugyancsak kettős jelentésű. a Trou Perrette egyrészt egy hírhedt kocsma volt Villon korában, másrészt a női nemiszervet jelenti. Ezt a kettős jelentést a magyar változat természetesen nem tudja visszaadni. 

*

Jegyzetek:

[1] Gaston Paris: François Villon. Éditions Hachette, Paris, 1901; Pierre Champion: François Villon, sa Vie et son Temps 1-2. Édition Librairie Honoré Champion, Paris, 1933; Auguste Longnon: Œuvres de François Villon. Éditions La Cité des Livres, Paris, 1933; François Italo: Villon et les thèmes poétiques du Moyen Âge, Paris, Librairie Armand Colin, Paris, 1934; Jean Favier: François Villon. Éditions Fayard, Paris, 1982; Jean Dufournet: Recherches sur le Testament de François Villon. Éditions Société d’Éditions d’Enseignement Supérieur, Paris, 1971; Marcel Schwob: François Villon. Éditions Allia, Paris, 2008

Ahol nem jelölöm a fordítót, a Kis Testamentumot Süpek Ottó, a Nagy Tetsamentumot Mészöly Dezső fordításában idézem.