Nem ritka, hogy egy hipotézisből kiindulva a kutatót elragadja fantáziája, és olyan következtetésekre jut, amelyek már köszönőviszonyban sincsenek az eredeti kérdésfelvetéssel. Fokozottan így van ez Villon költészetének interpretálásával, ahol egyrészt a szegényes tényanyag, másrészt a költő enigmatikus megfogalmazásai a legszélsőségesebb magyarázatok táptalajául szolgálnak.

A Forrás 2021. márciusi számában Hol van már a tavalyi hó? címmel írt cikkemben Paul Verhuyck neves középkorkutató azon állításával szállok vitába, miszerint Villon szállóigévé vált refrénje a költő által látott hószobrok látványa során keletkezhetett. Ezúttal egy hasonlóan bizarr hipotézist próbálok megcáfolni.

Jean-Marcel Paquette kanadai egyetemi tanár, író és középkorkutató Temps, écriture et change: pour une sémiosis du Testament de Villon („Idő, írásmód és csere: Villon Testamentumának szemiózisához”) című cikkében[1] A Nagy Testamentumot elemzi szemiotikai szempontból. Anélkül, hogy itt kitérnék a teljes tanulmányra, csupán egyetlen hipotézisét emelném ki. Villon egyik nyolcsorosának értelmezéséből kiindulva Paquette arra a következtetésre jutott, hogy a költő egész életműve a kereskedelmi értékeken alapszik.

Paquette A Nagy Testamentum XLII. nyolcsorosának értelmezésekor felhívja a figyelmet arra, hogy „a Testamentum valamennyi kiadása, beleértve a Jean Rychner – Albert Henry-félét (Droz, 1874) úgy értelmezte a „rennes” szót, mint a bretagne-i város (Rennes) nevét.” Lássuk magát a nyolcsorost, amelyből Paquette csak két sort idéz:

„Puis que papes, roi, fils de rois
Et conçus en ventres de roines,
Sont ensevelis morts et froids,
En autrui mains passent leur regnes,
Moi, pauvre mercerot de Rennes,
Mourrai je pas? Oui, se Dieu plaît;
Mais que j’ai fait mes étrennes,
Honnête mort ne me déplaît.”

Mészöly Dezső fordításában:

Ha pápa, ha király, ha herceg,
S fogant királyi nő ölén,
Lám, mind a föld alatt pihen meg,
S más trónol ő kihült helyén.
Szegény kucséber én,
Csak én kerülném el halálom?
Nem úgy! S túl pályám jobb felén,
Ha tisztes a vég, én se bánom.

Jegyezzük meg, hogy Mészöly – amennyiben a fenti változatot vette alapul – megkerülte a problémát: egyszerűen nem fordította le a „Rennes” szót. Ha a Paquette által idézett változatot („pauvre mercerot de Rennes, / Mourrai-je pas?”), akkor pedig az sikkad el fordításából, amire Paquette egész hipotézisét alapozza: a „rennes” szó a „beszéd” jelentésében. Mészöly nincs egyedül azzal, hogy nem tud mit kezdeni a Rennes tulajdonnévvel, hiszen Villonnak semmi köze nem volt a városhoz. Kíváncsiságból megkerestem a szóban forgó sorok angol fordítását: „Myself, a poor packman from Rennes / Won't I die?” A fordító a Rennes mellé egy megjegyzést tesz: „nem világos célzás a városra.”

Miután Paquette idézi a vers két sorát, ezt írja: „Nos, Rychner és Henry (lásd a kommentárjukat, II. kötet, 63. old.) óvatosan azt állítják, hogy a »raisnier« (latin rationare) deverbális alakjáról lehet szó, és néhány példát is adnak (Villon kortársaitól) a »rennes« jelentéséről (írásmód: rene, regne, resne), egyértelműen a »beszéd«, »beszélgetés« jelentésében. A »mercerot de rennes« (beszédkereskedő) tehát igazolt lenne…” Ez a gondolatmenet valószínűsíthető. Az ófrancia változat: „Moy, povre marcerot de regnes, / Morrai ge pas?” Alan Bathurs modern franciára való átültetésében így hangzik: „moi, pauvre colporteur de rengaines, / ne mourrai-je pas?” Magyarul szó szerint: „én, üres szólamok árusa / Ne halnék meg?”    

Fogadjuk el, hogy a „mercerot de rennes” beszédkereskedőt, a szavakkal való „kereskedést” jelenti. Ám itt meglódul Paquette írói fantáziája, és olyan következtetésekre jut, amelyek legalábbis megkérdőjelezhetők. Ezt írja: „az üzleti gazdaság vezérli az úgynevezett „szép sisakmesterné”-epizód lexikális és szemantikai szisztémáját”. És ez Paquette szerint nem más, mint hogy a Les Regrets de la belle Heaulmière című ballada szépasszonya, a „sisakárus” egy kereskedő.

Itt jegyzem meg, hogy a verset Vas István és Szabó Lőrinc A szép fegyverkovácsné panasza, Mészöly Dezső A hajdanszép csiszárnénak vénségén való siralma címmel ültette át magyarra. Az eredeti címet egyik fordító sem adja vissza, ugyanis az „heaulmier” valójában sisakkészítő mester volt, akinek felesége Villon korának Párizsában egy ismert szépasszony.

Paquette a Ballade de la belle heaumiere aux filles de joi (Mészöly Dezső fordításában: Ének, melyet a Hajdanszép Csiszárné mond a széplányoknak) című ballada szereplőit is „kereskedőként” értelmezi: „kesztyűs, varga, hentes, tapétás, sapkahímző, bukszavarró, valamennyi »kereskedő« funkcióval van megjelenítve”. Paquette mindezt a refrénre alapozza: „Non plus que la monnaie qu’on dévalue” („Maradsz kimustrált ócskapénz”). A magyarázat azonban erőltetett: nincs itt másról szó, mint A hajdanszép csiszárnénak vénségén való siralma című balladában: a megöregedett nő, bárki legyen is az, már nem kell senkinek.

Anélkül, hogy kifejtené, Paquette megjegyzi, hogy a LVIII–LXX (Mészöly fordításában: XLVIII–LX.) nyolcsorosok a rosszlányokról, a prostituáltakról szólnak, „a szerelem mint árucikk privilegizált szimbóluma, élvezetek pénz ellenében”. Apró szépséghiba, hogy Catherine de Vaucelles hűtlenségét is ebbe a kategóriába sorolja, holott Villon csupán megcsalattatásról beszél a lánnyal kapcsolatban, pénzről soha.

Paquette így folytatja tanulmányát: „A civil hagyaték kereskedelmi alkotórésze főként abban a cserekereskedelemben áll, amit a halott hagyatékozó tesz javaival az élők számára. Így maga a halál is a kereskedelmi érték részét képezi. Mit hagyatékoz hát Villon? Nevelőapjára, Guillaume de Villonra Az ördög fingja című regényt; édesanyjára egy balladát; Rose-ra egy balladát, amelynek minden sora egy R-re végződik.” A cikk szerzője hosszasan sorolja azokat, akikre „szellemi örökséget” hagy Villon, majd így folytatja: „Mindazokra, aki nem lettek felsorolva, nem létező dolgokat hagyatékoz Villon, abszurditásokat, szójátékokat ellentmondásokat, azaz továbbra is beszédaktusokat.” Paquette végső konklúziója pedig az, hogy „Villon korában, a százéves háború másnapján egy uralkodó üzleti gazdaság, amelynek legfőbb hatása minden érték pénzre való redukálása”, az embert oly mértékben elidegeníti, hogy már csak a beszéd marad belőle. Merész, és mondjuk ki, erősen megkérdőjelezhető állítás, ami inkább a francia abszurd dráma becketti „hősére” illik, kinek léte valóban a beszédre redukálódik.  

*

Jegyzet:

[1] Études françaises, 1980/1.