Villonról alig tudunk valamit. A költő beszél ugyan önmagáról, de legtöbbször rejtély, hogy amit mond, az valóság-e vagy fikció. Az életműben – az akkortájt közismert figurák mellett – ha csak futólag is, életének megszokott keretét, a korabeli Párizs fontosabb helyszíneit, épületeit, intézményeit stb. is említi. Az alábbiakban megfordítjuk a perspektívát. Nem az életműből tekintünk ki a költő által említett korabeli valóságra, hanem a korabeli Párizs helyszínei és intézményei felől nyitunk ablakot a nem egy célzásában vagy utalásában máig homályos villoni életműre.
Châtelet A ~ valójában nem egy erőd, hanem kettő, a kicsi (petit) ~ meg a nagy (grand) ~, de a néven, ha jelző nincs mellette, mindig a nagy ~ értendő. A kicsi a balparton állt, a nagy pedig – amelyet VI. Lajos (1108-1137) 1130 táján építtetett – a jobbon (a mai place du Châtelet déli részén), és mindkettő az île de la Citére vezető hidat védte. A ~ nagyjából négyzet alaprajzú komor építmény volt, sötét belső udvarral, két északi sarkán két toronnyal. Mivel a Fülöp Ágost-féle biztonságos városfal építése után a hidak védelme feleslegessé vált, a ~ a párizsi főbírónak (prévôt de Paris) meg a királyi igazságszolgáltatásnak lett a székhelye. Ekkor alakították ki az erőd börtöncelláit meg a kínzókamrákat, emellett az épület pincéjében volt Párizs első hullaháza (morgue). Ettől fogva a ~ a település legfontosabb börtöne, amely egyben az „igazságügyi palota” funkcióját is betöltötte. Nem csoda, hogy a ~ is, akárcsak a montfauconi vesztőhely, a város legijesztőbb intézménye. Míg az előbbinek Villon is lakója volt, az utóbbit – hajszálon múlt! – sikerült elkerülnie. Sőt, a ~ komor sziluettje az egész villoni életműre ráveti sötét árnyékát. Míg a Kistestamentumban Villon egy rosszhírű utcában levő ház lámpást ábrázoló cégérét testálja a ~ városi pandúrjaira (azzal a megkötéssel, hogy jó „szobát” adjanak neki, ha a költőt be kell kísérniük a ~ tömlöcébe), a Nagytestamentumban sem hagyja ki a város kétszázhúsz korrupt fogdmegjét a hagyományozásból. A költőnek, aki nagyon is jól ismerte a helyet, 1458-ban kellett megtapasztalnia a ~ vendégmarasztaló szíveslátását, de az 1462-es pernek, amelyben a költőt halálra ítélik, szintén a ~ a színhelye, továbbá ugyancsak ehhez az intézményhez kapcsolódik a Fellebbezés balladája, amelyet Villon (képzeletben? valóságosan?) a ~ kapusához vagy írnokához intézett.
Haláltánc (danse macabre) Százéves háború, éhínség, falvakat kifosztó, parasztokat gyilkoló zsoldosok, gyönge központi hatalom, a lakosságot tizedelő járványok – a francia XIV. század, sőt, a XV. eleje is katasztrófák sorozata (csak az 1438-as járványnak nem kevesebb, mint ötvenezer áldozata volt a francia fővárosban). Ebben az időszakban a halál része a mindennapoknak, és egyben az ikonográfiának is gyakori témája. A XV. század közepe táján az egyik leghíresebb ~-ábrázolás az Aprószentek temetőjében a ma is létező rue de la Ferronnerie-vel párhuzamos déli árkádsort díszítette (a freskó, amely – az angol megszállás idején – 1423 végén, 1424 elején készült, VII. Károly egyik hű emberének munkája). A falfestmény tizenhét képe tíz egymás melletti árkád falát borította, mindegyik képen a csontvázként ábrázolt halál volt látható, ahogyan körtáncba viszi a társadalom egy-egy jellegzetes alakját, kezdve a pápával, majd a pápától a császáron át a királyig, és így tovább – a kereskedőn, az iskolamesteren vagy a földművesen át – a társadalom legszerényebb tagjáig. A ~ az Aprószentek temetőjében gyakran megforduló Villont is megihlette, és nem csak a Nagytestamentumban, hanem a mű betétverseiben, így a Régi idők hölgyei meg a Régi idők urai című balladában. Aligha véletlen, hogy az utóbbiban – akárcsak a Haláltánc-ábrázolásban – a felsorolás szintén a pápával kezdődik.
Hôtel-Dieu (vagy ahogy Villon írja, Ostel Dieu) kórház, eredetileg – ha háttal állunk a székesegyháznak – a Notre-Dame előtti térség baloldalán; főleg szegényeknek létesített ispotály (pestises, vérbajos és epilepsziás beteget nem fogadtak), emellett menhely és öregotthon is egyben. Az első épület falait valószínűleg a IX. század derekán emelték, de ezt többször átépítették. Az 1878-ban lebontott régi kórházépület a XIII. század közepére készült el. Pierre Champion szerint az ~ latrináját folyóvízzel öblítették. Az ~ben összesen háromszáz ágy volt, de a nehéz időkben az sem ment ritkaságszámba, hogy ketten-hárman is feküdtek egy ágyban. Bár általában száz körül mozgott az ápoltak száma, járvány idején sokszor ezerötszáz betegről is gondoskodtak az intézményben. A kezelésért nem kellett fizetni. Az Aprószentek temetőjének felével az ~ rendelkezett. A ~ betegei békeidőben viszonylag jól el voltak látva, a XV. század derekán azonban nekik is nélkülözniük kellett. Ezért tűnődik a költő a Nagytestamentumban azon, hogy mit is hagyjon az ~ szegényeire. Végül arra kér mindenkit, küldjön nekik, ha mást nem, valami ételmaradékot. Ami a költőt illeti, mivel a libasültje már a kolduló barátoké, csak a pecsenyéhez járó fokhagymás szószt tudja rájuk hagyni…
montfauconi vesztőhely (gibet de Montfaucon) Villon ezen a néven nem említi, az ő idejében gyakoribb a „párizsi vesztőhely” (gibet de Paris) elnevezés. Párizs északkeleti fertályán állt, a városfalon kívül, a mai place du Colonel-Fabien tőszomszédságában, a rue de la Grange-aux-Belles környékén. Villon idejében, a Châtelet-vel együtt, ez volt a város legijesztőbb intézménye. „Képzeljünk csak el – a leírást Victor Hugo A párizsi Notre-Dame című regényéből idézem – egy dombtetőn jó tizenöt láb magas kőépítményt, amelynek szélessége harminc láb, hosszúsága negyven, ajtóval, külső lépcsővel, lapos tetőzettel; az épület tetején három oldalon tizenhat legalább harminc láb magas kőoszlop, az oszlopok felső részét, vízszintesen, gerendák kötik össze, amelyekről azonos távolságra láncok lógnak lefelé, a láncok végén pedig oszladozó tetemek himbálóznak (…), míg dombtető feletti égen varjak róják köreiket. Ez Montfaucon.” A leírást azzal lehetne kiegészíteni, hogy a kőoszlopokat nem egy, hanem legalább két gerenda kötötte össze, egyik fent, a másik az oszlopok közepetáján. A XIV. és XV. században az sem ment ritkaságszámba, hogy félszáz hulla lógott a láncokon. Csak 1461-ben – Villon születésének évében – hatvankét lator jutott erre a sorsra. A tetemek, a jónép okulására, egészen addig maradtak a lánc végén, míg súlyuknál fogva le nem estek. Az Akasztottak balladája című Villon-versben az ~ egyik hullája fohászkodik a mellette lógó társai nevében a bámészkodók együttérzéséért.
városfal Villon idejében kettő is volt, a régi meg a viszonylag új. A Fülöp-Ágost féle régi ~, amely 1190 és 1213 között épült az ötvenezer lelkes nagyváros védelmére, nem kevesebb, mint kétszázötven hektárnyi földterületet kerített be a Szajna két oldalán (ennek a ~nak a maradványai egy-két helyen a Latin-negyedben ma is láthatók). A fal, köröskörül hetvenhét toronnyal, nyolc láb széles volt, egy szekér is kényelmesen elfért rajta. A ~ mentén széles és mély vizes árok húzódott. Ezt a ~at egészítette ki és hozatta rendbe Jó János a XIV. század derekán, mégpedig úgy, hogy ettől fogva a fallal övezett jobbparti városrész immár a Háromszáz világtalan (Quinze-vingt) intézetét meg a Louvre épületét is magába foglalta. Ami a részben V. Károly és részben VI. Károly uralkodása alatt, vagyis a XIV. század végén emelt jobbparti ~at illeti, ez a város északi részén, a templomosok egykori rendházával meg a mai Marais negyeddel, újabb négyszázharminc hektáros területet csatol a település védett részéhez. Ahogyan az új védvonal ellenére is megőrzött Fülöp-Ágost-féle városfalat, kívülről ezt az újat is vizesárok egészíti ki. A ~at a költő is említi; arra a részre gondolok, amikor a Kistestamentumban vadkacsát testál Jean Le Loup-ra és Cassin Cholet-re; mint írja, a szárnyast estefelé a ~ vizesárokra néző külső részén (envers les fossés), „ahogy szokták”, maguknak kell megfogniuk. Hogy a Fülöp Ágost-féle régi vagy az V. Károly-féle viszonylag új ~ mentén, nem derül ki, annyi azért világos, hogy Villon a két fickót – ha burkoltan is, de – vadorzással vádolja.
*
Victor Hugo regényrészletének fordítása az esszé szerzőjétől való.
