Letelepedett, helyhez kötött életünk biztonságát és folytonosságát a jól vezetett háztartásnak köszönhetjük. Azt is természetesnek vesszük, hogy az otthon, a házi tűzhely védelme a nők feladata. Ez a feladat egyfelől teher, hiszen ezt a teret, körülírt szerepeivel és tennivalóival együtt jó előre kijelölték számukra. Tekinthetjük azonban kiváltságnak is. Vannak olyan regények, amelyeknek hősnői a férfiak uralta világ külső és a női lélek belső démonjaival megküzdve létrehoznak egyfajta rendet, menedéket, amelyben önmaguk lehetnek. Ilyenkor a ház a női én tárgyiasulása. Az otthon megteremtése vagy átformálása a hősnő számára hazatalálás, amely vezethet megbékéléshez vagy alkotó kiteljesedéshez.

Szeretjük az ilyen regényeket, szívesen visszatérünk hozzájuk, hiszen ezt a történetet többször és többféleképpen el lehet mondani. Ez az elbeszélésfolyam időnként megváltoztatja a medrét, esetleg több ágra szakad, de nem apad el egyhamar, miként a remény sem, hogy a patriarchátus bugyraiban tévelygő női utazó végül révbe ér. Amikor ilyen élményre vágyunk, akkor nem ezt a könyvet kell a kezünkbe vennünk. Ám ha vállaljuk annak a kockázatát, hogy olvasmányunk letérít a járt útról, akkor dermesztő, valahogyan mégis ismerős élmények várnak ránk. A Háztartás ugyanis nem azt tükrözi vissza, amit a világról és önmagunkról tudni vélünk, hanem olyasmire vezet rá, amit eddig csak sejtettünk. Arra, hogy nem az az otthonunk, amit kínkeservvel felépítettünk, és kedvenc tárgyainkkal raktunk tele. Máshol kell keresnünk: ott, ahonnan valójában származunk.

A Pulitzerrel és több más rangos irodalmi díjjal kitüntetett amerikai írónő, Marilynne Robinson 1981-ben megjelent első regénye lebontja a bizonyosságokat, amelyekkel állandóságra törekvő, kötődésekkel teli életünkben körülbástyázzuk magunkat. Elbeszélője és szereplői, egy család három nemzedéke, valamennyien nők. A halott, vagy csak útközben felszívódott házastársakon kívül a férfinemet csupán Fingerbone városka jóindulatú, ügyefogyott seriffje képviseli. A Háztartást tekinthetjük családregénynek vagy női fejlődésregénynek, hiszen a történet két kislány felnőtté válását követi nyomon. Egy szép napon Ruthie-t és nővérét, Lucille-t az anyjuk a nagymamánál hagyja megőrzésre, míg ő egy kölcsönkapott autóval a tóba hajt. Az elárvult gyerekek egy darabig biztonságban cseperednek. A nagymama példásan vezeti a háztartást otthonában, amelyet néhai férje épített, még mielőtt egy téli éjszakán a vonattal együtt, amelyen utazott, belecsusszant a tóba. Ettől kezdve idős nőrokonok próbálkoznak – és vallanak kudarcot – a háztartás vezetésével, illetve Ruthie és Lucille felügyeletével. Végül mindkét feladatra anyai nagynénjük, Sylvie vállalkozik. Ő a csavargás életformájáról mond le azért, hogy állandóságot hozzon a lányok életébe, ám ugyanezzel a gesztussal átengedi a házat a természet változó folyamatainak.

A Háztartás cselekményének színtere nem az otthont jelentő ház, és nem is a házat körülvevő természeti környezet, hanem a kettő közti határ, amely porózus, átjárható: az a tér, ahol a két világ egymásba szivárog. A történet vezérmotívuma a változás, központi jelképe pedig a víz. A tó, amelynek a partjára a kisváros épült, a korábban itt húzódó völgyet tölti ki. Meredek partjai egykori hegyláncok. A hajdani tó sem tűnt el végleg, időnként felszínre tör a házak pincéjében, és elönti az alsó szinteket. Az épített környezet karbantartása megteremti Fingerbone lakói számára a kényes egyensúlyt a „kint” és a „bent” között, ám ennek lankadatlan figyelem és kitartó erőfeszítés a feltétele. A lányok nagynénje azonban egymás után tekint el a jó háziasszony naponta, hetente vagy évszakonként ismétlődő tevékenységeitől, amelyek nélkül mind az otthon, mind a ház szétesik. Rendhagyó viselkedését tekinthetjük veszélyes hanyagságnak, ahogyan Fingerbone lakosainak többsége teszi, vagy magunkévá tehetjük Sylvie nézőpontját, aki a mulandóságot elkerülhetetlennek, a sodródást létállapotnak, a csatangolást a természet folyamataiba való belesimulásnak tekinti. Ebben az elbeszélő, Ruthie segít az olvasónak azzal, hogy felkínálja egy tudati ugrás lehetőségét. Vele együtt beláthatjuk, hogy ragaszkodásunk az állandósághoz vereségre ítélt küzdelem. Ha az otthon fogalmát tágan értelmezzük, sokkal tágasabb teret lakhatunk be egy háznál.

A Ruthie tudatán átszűrődő történet idő- és térbeli határai bizonytalanok, bár a szerző felkínál néhány fogódzót. Ha abból indulunk ki, hogy a közlekedés legfőbb eszköze a vonat, a vidéket a hegyek és a víz uralják, gyakran esik, és szinte mindig hideg van, akkor a cselekmény a gazdasági válság idején játszódhat, Amerika valamelyik északnyugati vidékén. Ekkor vált nincstelenné és gyökértelenné egy egész társadalmi réteg, és kezdődött meg a munkát keresők vándorlása iparosodott vidékek és városok, illetve a mezőgazdasági munkát kínáló Kalifornia felé. Erről szól egy korábbi Pulitzer-díjas mű, John Steinbeck The Grapes of Wrath (1939, magyarul Érik a gyümölcs, 1972) című regénye. Ám a vándorlás oka nem mindig a kényszerűség és a biztonságot kínáló munkahely vagy az új otthon reménye. A csatangolás lehet választott életforma, amelynek gyakran romantizált hőse, a hobó a huszadik század első két évtizedében vált ismert társadalmi típussá. Ekkor jelentek meg az első hobó-könyvek a csavargást hivatásszerűen űző szerzők tollából. A sort Jack London önéletrajzi ihletésű regénye, az 1907-ben megjelent The Road (Az országúton, 1924) nyitja, majd ezt követi egy sereg hobó-önéletrajz: Harry Kempé (Tramping on Life, 1923, „Az életet taposom”), Jim Tullyé (Beggars of Life: A Hobo Autobiography, 1924, „Az élet koldusai: egy hobó önéletrajza”), valamint Jack Blacké (You Can’t Win, 1927, „Nem nyerhetsz”). Jack Kerouac regénye, az On the Road (1957, Úton, 1970) pedig a beatnemzedék szabadságvágyát szólaltatja meg. A Háztartás szinte hézagmentesen illeszkedik ebbe a hagyományba, és a női csavargó eddig nem hallatott hangját szólaltatja meg. Kiindulópontja, a természet folyamatainak átengedett otthon elhagyása, szintén sajátos női perspektívájából adódik. A vándorlás iránya és tere azonban, mint előzményeiben, továbbra is az amerikai Nyugat. Ruthie így emlékezik meg egyik kóborlásáról Sylvie társaságában: „Kelet felé a hegyek elsötétültek. Nyugaton balzsamos fényben álltak. A napkelte túlzásai mindig a mennyországra emlékeztettek, ahol – tudtam – sohase érezném otthon magam” (167).

A Háztartás magyar fordítását éppen negyven évvel a regény megjelenése után olvashatjuk. Vannak könyvek, amelyeket ennyi idő eltelte után nem érdemes lefordítani, mert az a pillanat, amelyben szóltak volna hozzánk, már elmúlt. Mások azonban évtizedekig pihennek a háttérben, és megvárják, hogy az az életérzés, amelyből táplálkoztak, feltámadjon, és új értelmet nyerjen. A világ sokat változott 1981 óta. Átalakult az is, ahogy a természetről gondolkodunk, vagy legalábbis érdemes volna gondolkodnunk. Marilynne Robinson könyve ebbe az irányba, a természet és a kultúra közti folytonosság felé mutat. Ruthie álomszerű, mégis tárgyilagos elbeszélésében nem válnak el a külvilág és a tudat képei, történései. Szabadkai Bernadett mesteri fordítása pedig méltó egy kortárs klasszikushoz. Igényes, pontos átültetésében megszólalnak az eredeti szöveg zenei frázisai és ritmusai. A regény jeleneteinek szemléletes képei szinte kísértenek az emlékezetünkben – a vonatbalesetről például ezt olvassuk: „a mozdony orral a tó felé fordult, aztán a vonat többi része is belecsúszott a tóba, ahogy egy menyét csúszik le a sziklán” (10). Robinson egyre bővülő életműve – a Háztartás után négy újabb regénye jelent meg – hasonlóan kiváló magyar fordításaira vár.

Marilynne Robinson: Háztartás. Fordította Szabadkai Bernadett. Budapest, Magvető, 2020.