Amikor először olvastam Rushdie esszéit a kilencvenes évek végén, nemcsak költői nyelve és fanyar humora fogott meg, hanem az a végtelen szabadságvágy is, amely a mai napig jellemzi írásait. Éppen egy észak-angliai egyetemen voltam cserediák, talán ennek is köszönhető, hogy a kultúrák közötti létezés metaforái annyira inspirálóan hatottak rám. Szinte minden gondolat és kép rezonált valamilyen tapasztalattal, akár a kettős perspektíváról, akár az emlékek széttört tükréről volt szó. Az univerzum nyitottságáért ugató kutya az „Elképzelt szülőföldek” végén[1] pedig annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy rögtön el akartam olvasni Rushdie regényeit is: az esszék után Az éjfél gyermekei következett.

Ezért azt gondolom, fontos esemény a hazai irodalmi élet számára, hogy Az igazság nyelvei megjelent magyarul. Rushdie legismertebb korai esszéi elérhetők itt-ott, például az „Elképzelt szülőföldek” Bényei Tamás és a „Hát már semmi se szent?” Danyi Zoltán fordításában,[2] de ez az első gyűjteményes kötet, amely teljes egészében teszi hozzáférhetővé a magyar olvasó számára a 2003 és 2020 között összegyűjtött esszéket. Bár az én nagy kedvencem a mai napig az Imaginary Homelands című kötet, amely Rushdie-ról írt könyvemet is inspirálta,[3] Az igazság nyelveiben is találtam kiváló írásokat szép számmal, főleg a művészetről írt esszék között.

Azoknak is ajánlom a kötetet, akik még nem olvasták Rushdie regényeit, és azoknak is, akik szeretnének egy kicsit jobban elmélyülni a világában. Nem utolsó sorban pedig azoknak, akik nagyobb jártasságra vágynak a kortárs irodalmi és kulturális életben. Rushdie tudása ugyanis lenyűgöző: hatalmas ismeretanyagot mozgat, és míg regényei olvasása során kissé úgy érezheti az olvasó, elvész az allúziók labirintusában, az esszékben mindig könnyen követhető az argumentum: 

témái összetettek, kulturális referenciái sokszínűek, de az érvelés mindig világos.

Olykor kicsit didaktikus is. Már a nyolcvanas években is volt különbség Rushdie esszéinek érvelése és regényeinek elképesztően nyitott világa között, Az igazság nyelveire pedig ez még inkább jellemző. Ízlés tekintetében is markánsabb véleményt fogalmaz meg ez a kötet, mint az Imaginary Homelands: a Gettómilliomos című film például Rushdie szerint annyira hiteltelen, hogy valójában egy „banális semmi” (235), az alapjául szolgáló regény pedig „giccstől csöpögő ponyva, amelynek cselekménye köszönőviszonyban sincs a józan ésszel” (234).

Az esszék logikusan felépített, élvezetes írások, de maga a kötet eklektikus: 

a témák Hérakleitosztól Philip Roth-ig, az indiai hidzsráktól Donald Trump-ig terjednek.

Rushdie igazi polihisztor: éppúgy ismeri a klasszikus irodalmat, mint a kortárs művészeteket, a magyar olvasó számára pedig azért is izgalmas, mert legalább annyira otthon van a dél-ázsiai kultúrákban, mint az európai és az amerikai irodalomban, így lépten-nyomon olyan összefüggéseket tár fel, amelyekre nem is gondolnánk. A „Csodamesék” című esszében például azokról a történetekről ír, amelyek nagy hatást gyakoroltak rá Andersen A hókirálynő-jétől kezdve a hindu eposzokig, a Mahábháratáig és a Rámájanáig. Közben pedig visszatér régi nagy kérdéseihez is: mi a történetmesélés szerepe a mai korban, amelyet a hiteltelen „instasztorik” dominálnak? Hol az irodalom helye a kortárs kultúrában, milyen „kellemetlen igazságokat” mesélnek ezek a történetek rólunk?   

Szintén visszatér Rushdie korábbi kérdéseihez az önéletrajzi esszékben, de számos meglepő újdonságról is ír. Többször üt meg olyan személyes, szinte feltárulkozó hangot, amely nem volt jellemző korábbi írásaira. Megemlíti például, hogy nagyapja, dr. Atáullá Batt, akiről Azíz doktort mintázta Az éjfél gyermekeiben, fiatal lányokat molesztált, többek között egyik unokáját is. Részletesen beszámol találkozásairól neves írókkal is, például Harold Pinterrel, akit „mindenféle maradiság, előítélet, cenzúra és hatalmi visszaélés elkötelezett és szenvedélyes kritikusa”-ként jellemez (186), és aki rendíthetetlen támogatója lett a fetvát követő években. A „Gabo és én” című esszében 

Gabriel García Márquezről ír, akit szinte minden kritikus Rushdie egyik legfontosabb elődjeként tart számon.

Az Imaginary Homelands-ben is van egy „Gabriel Garcia Márquez” című esszé, ez az írás azonban sokkal személyesebb: nem Márquez világát mutatja be, hanem azt, mit jelent számára a kolumbiai szerző. Kiderül, hogy személyesen sosem találkoztak, mindössze egyszer beszéltek telefonon. Arról is beszámol, hogy nem pusztán Márquez hatására lett mágikus realista író. 1975-ben, a Grímusz megjelenése után olvasta először a Száz év magányt, holott Márquez hatását már az első regényén felfedezni vélték. Rushdie szerint tehát itt nemcsak arról van szó, hogy rajong Márquez írásaiért, hanem arról is, hogy „világaink tényleg hasonlók” (176).

Pályakezdő írók számára különösen inspiratív lehet, ahogy a Grímusz megjelenését megelőző korszakról ír. Az „Egy másik író születése” című esszében sorolja fel, hány sikertelen kéziratot tett le az asztalra, mielőtt első regénye megjelent (tegyük hozzá, a Grímusz is kemény kritikát kapott). Éppen reklámszövegíróként tevékenykedett, „befektetési társaságokról, kutyaeledelről, csipszről, cigarettáról és parfümről” (103) írogatott, miközben négy kiadhatatlan regényt tett le az asztalra: A Pír könyvét, a Keresztcsevejt, Az ellenfelet, és a Madame Ramát. Az éjfél gyermekei ötlete végül egy indiai utazás alatt született meg, miután Rushdie még egyszer nekiveselkedett az írásnak: „Megírom, mondtam magamban, a legnagyratörőbb, legkihívóbb könyvet, amelyet csak meg tudok álmodni” (108). A történetet folytatását ismerjük: Az éjfél gyermekeivel Rushdie berobbant a köztudatba, megkapta a Booker-díjat 1981-ben, majd a Booker-díjasok között is a legjobbnak minősítették, pályája töretlenül ívelt felfelé egészen az 1989. február 14-én kimondott fetváig. A tavaly nyáron elkövetett New York-i merénylet pedig egyértelműen jelzi, hogy sajnos a mai napig olyan polarizált ideológiák áldozata maradt, amelyek ellen egész életében küzdött.  

A kötet legizgalmasabb esszéi a művészetekről szóló írások. „A kompozit festő: Akbar nagymogul és a Hamzanáme születése” például az iszlám művészet egyik legfontosabb alkotásának keletkezéstörténetét mutatja be, amelyet Rushdie a hindu és a muzulmán filozófia szintézisének tart. A Mogul Birodalom fénykorában, a 16. század közepén, vagyis abban a korban, amikor a reneszánsz kibontakozott Itáliában, Akbar nagymogul elrendelte, hogy udvari festők illusztrálják a Hamzanámét:[4] „Egy akkor tizennégy esztendős uralkodó utasítására és a perzsa festészet két nagyszerű mesterének felügyelete alatt több mint száz indiai festő dolgozott, hogy elkészítsen tizennégy nagy, egyenként száz lapból álló kötetet, amivel megteremtették az indiai mogul festészet jellegzetes stílusát, technikáját és esztétikáját” (384). Jól példázza Rushdie eklektikus világát, hogy a 16. századi mogul festészet után a magyar származású Amrita Sérgilről ír, aki Indiában vált ismertté, és akiről A Mór utolsó sóhaja festőjét, Aurora Zogoibyt mintázta. Foglalkozik a kortárs művészetekkel is: bemutatja az amerikai Taryn Simont, akit Robert Browninghoz hasonlóan a „dolgok pereme” érdekel: fotóművészete „kitolja annak határát, amit láthatunk és tudhatunk, s eljut azon bizonytalan határokig, ahol esetleg – fizikai, szellemi, sőt morális – veszedelmek várnak ránk” (422). Rushdie írásait ismerve egyáltalán nem meglepő, hogy Simon képei, amelyek kendőzetlenül ábrázolnak határhelyzeteket (például egy palesztin nő himenoplasztikai műtétét, egy erdőben bomló fiú holttestét, vagy éppen egy tigrist pár méter távolságra) hatással voltak rá.

Akárcsak a kilencvenes évek végén, most is azt gondolom, hogy Rushdie megismerését érdemes az esszéivel kezdeni. Nemcsak azért, mert könnyebb olvasmányok, mint a regényei, és nem is csak azért, mert Az igazság nyelvei még a korai esszéknél is nagyobb ismeretanyagra épül. Leginkább azért érdemes elolvasni ezt a kötetet, mert fontos „igazságokat” jár körül gyönyörű, letisztult nyelven. Egyik kedvencem az a megállapítás, amelyet Taryn Simon határokat feszegető művészete kapcsán tesz: „A demokráciának átláthatóságra, elszámolhatóságra, fényre van szüksége. A visszataszító dolgok csak szaporodnak és nőnek a sötétben” (425). Nem kétséges, hogy a magyar olvasó is pontosan érti, mit jelent ez a sötétség, ahogy azt is, mire képes az a fény, amelyet Rushdie több mint negyven éve az irodalomnak és a művészeteknek tulajdonít.  

Salman Rushdie, Az igazság nyelvei. Fordította Bartók Imre, Greskovits Endre, M. Nagy Miklós, Turi Márton. Budapest, Helikon, 2022. 462 oldal, 4999 forint.

*

Jegyzetek:

[1] Rushdie Saul Bellow regényéből, A dékán decemberéből vette kölcsön a képet, amelyet a korlátok közé szorított lét elleni tiltakozás metaforájaként használ: „És mivel Bellow persze nem, vagy nemcsak a kutyákról beszél, úgy érzem, a kutya dühödtsége, a kutya vágyakozása az enyém is, a mienk, mindannyiunké. „Az isten szerelmére, nyissák már egy kicsit tágasabbra a világegyetemet!” (31).

[2] Lásd Salman Rushdie: „Elképzelt szülőföldek”. Fordította Bényei Tamás. Pompeji,1996/3-4, 20-31; Salman Rushdie, „Hát már semmi se szent?” Fordította Danyi Zoltán. Terebess Online. http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre50/rushdie.htm

[3] Lásd Györke Ágnes, Rushdie posztmodern nemzetei: Az éjfél gyermekei, a Szégyen és a Sátáni versek. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012. Rushdie első esszékötete, az Imaginary Homelands 1991-ben jelent meg, ezt követte a Step Across This Line 2002-ben, majd a Languages of Truth 2021-ben.

[4] A Hamzanáme Amir Hamza kalandjait beszél, aki az iszlám ellenségei ellen folytatott küzdelmet. A hagyomány Mohammed próféta nagybátyjaként tartja számon.