A Booker-díj
Fotó: 1749
A Booker-díj

Magyar idő szerint csütörtök este hatkor hirdetik ki a Booker-díj idei győztesét. De hogy alakult eddig a Booker története? Friedrich Judit informatív esszéje.

Az egyik legnagyobb elismerés, ami angol nyelven írott új regényt érhet, a Booker-díj. 1969 óta évente egy mű kaphatja; olyan regény, amelynek irodalmi értéke kétségtelen, de széleskörű érdeklődésre is számot tarthat. A leghíresebb díjazott Salman Rushdie Az éjfél gyermekei című káprázatos műve: nemcsak megjelenésekor nyert, 1981-ben, de ez a könyv lett a „Booker-díjasok Booker-díjasa” 1993-ban, sőt, a „Legjobb Booker” címet is elnyerte 2008-ban. Az „Arany Bookert” a díj 50. évfordulóján már igyekeztek másnak adni: a bírálók a díj történetének egy-egy évtizedéből választottak egy-egy regényt, melyek közül az olvasói szavazatok alapján Az angol beteg, a kanadai Michael Ondaatje műve nyert.  Ez az a regény, amelynek filmváltozata Sebestyén Márta énekével kezdődik. Az „Arany Bookerért” versenyben volt Hilary Mantel is, aki a Farkasbőrben (2009) után annak folytatására, a Holtaknak menetére (2012) is megkapta a Booker-díjat. Mantel műve iránt itthon is akkora volt az érdeklődés, hogy a folytatás fordítójával, Gázsity Milával újrafordíttatták az első regényt is, pedig sok Booker-díjast egyszer sem fordítanak le.

A díjat gondosan felépített médiafigyelem övezi. 1968-ban alapították, 1969-ben hirdettek először nyertest. 1971 óta az adott évben kiadott regények versenyezhetnek – eleinte az előző év terméséből válogattak. Az 1970-es év kimaradt, így J. G. Farrell Zavaros idők c. regényét, az ír polgárháborúról szóló Birodalom-trilógia első kötetét csak 2010-ben honorálták „Az elveszett Man Booker” díjjal. A díjazottak a nagy évfordulókra meghirdetett különdíjak alkalmából ismét versenyeznek, a Booker emlékszik önmagára, sőt, a fair play legszebb hagyományai szellemében reagál, ha problémát észlel saját működésében. 2011-ben például észrevették, hogy Beryl Bainbridge-nek öt regénye volt döntős, de soha egyik sem nyert, így „Beryl legjobb műve” néven különdíjat hirdettek, és az olvasói szavazáson a Master Georgie (1998) nyert (ez a mű például még nem jelent meg magyarul).

A versenyfeltételeket többször megváltoztatták, de mindig a kiadók a legfontosabb felterjesztők. Most éppen úgy áll, hogy a kiadók, pontosabban az imprintek, vagyis a sokszor multinacionális cégcsoportok tulajdonában álló kiadók márkanévként használt egységei 1-4 könyvet terjeszthetnek fel annak függvényében, hogy volt-e már Booker-díjazott kiadványuk. A bírálóbizottság további műveket is beemelhet, de a korábbi nyertes művek szerzőinek újabb művei jelenleg nem élveznek automatikus előnyt. Csak olyan könyvek versenyezhetnek, amelyek angolul íródtak, megjelentek az Egyesült Királyság és Írország területén, és szerzőjük még él.

Általában az év elején jelentik be a bírálóbizottság összetételét. A bizottságban mindig van író vagy költő, könyvtáros vagy kiadó, kritikus vagy híres kulturális személyiség, művelt olvasó.  Nyár elején hozzák nyilvánosságra a kb. 110-145 felterjesztett regény közül kiválogatott „hosszú lista” (longlist) címeit, az utóbbi években 12, korábban 20-24 művet. Kora ősszel kiderül, melyik hat regény került fel a szűkített listára, és itt már közvetlenül is érezhető a díj hatása: ezek a regények nagy példányszámban, puhafedelű kiadásban is megjelennek, rájuk kerül a címke, hogy esélyesek a Booker-díjra, és sokszor kedvezményes áron lehet őket megvenni más felterjesztett művekkel vagy korábbi díjazottakkal-jelöltekkel csomagban. Végül októberben (idén novemberben) bejelentik a győztest. A díjat élőben közvetített díszvacsorán adják át (most persze ez se úgy lesz, mint eddig). A regény szerzője jelentős pénzjutalmat (ötvenezer fontot, vagyis kb. húszmillió forintot) kap, és számíthat arra, hogy ő maga a nemzetközi média reflektorfényébe kerül, további műveit is szívesen kiadják vagy újranyomják a kiadók, fordítások fognak készülni, és TV- vagy filmproducerek is megkeresik.

A díj anyagi-kereskedelmi vetülete a kezdetektől fogva nagyon erős: eleve azért találták ki, hogy a kortárs angol regényírók részesüljenek a regények eladásából származó jövedelmekből. Az úgy volt, hogy Ian Fleming, a James Bond-könyvek szerzője panaszkodott Oxford-környéki szomszédjának, hogy nem fogynak eléggé a könyvei. A szomszéd, Jock Campbell a Booker cég vezetője volt. A cég tulajdonában állt a guyanai cukornádültetvények legnagyobb része. Campbell javaslata az volt, hogy a cégcsoport megveszi a Bond-regények szerzői jogait (a filmekét nem), átveszi a marketinges feladatokat, és a profit egy részét visszaforgatja az irodalomba egy díj formájában. Külön szerencsés egybeesés, hogy az azóta is meglévő vállalat nevében ott a book szó, ami angolul könyvet jelent. A név megmaradt, bár 2002-2019 között, amikor a szponzorálást a Man cégcsoport vette át, a saját nevüket is reprezentálandó Man-Booker-díjnak hívták a díjat. Most megint Booker néven fut, és a Crankstart nevű jótékonysági alapítvány ajánlotta fel támogatását.

A díjazott művek, különösen, ha az évi hat döntős regényt is figyelembe vesszük, elég pontos képet adnak az elmúlt félévszázad brit (és volt brit gyarmati) regényirodalmáról. Ha bárki tájékozódni szeretne, mit lenne jó elolvasni ebből a korszakból, kiváló kiindulási pont a díjazottak és döntősök listája. Bár a legjobb mű kiválasztása és népszerűsítése a cél, időnként mégis van a díjnak arculata: egy időben például érezhető volt a posztkoloniális, multikulturális érdeklődés, mintha a Booker cégcsoport gyarmati múltjáért kulturális figyelemmel akarna törleszteni.

Persze ahogy ez már a díjakkal lenni szokott, van a döntéseknek esetleges, személyfüggő eleme is, és könnyen előfordulhat, hogy a nagy esélyesek helyett a bizottság kompromisszumos megoldásként egy „nevető harmadikat” hoz ki győztesnek. Az is megtörténik, hogy kínosan sokáig nem kapja meg a díjat igen jelentős szerzők egyik regénye sem. Julian Barnes írói nagysága előtt például csak negyedik jelölésre, a Felfelé folyik, hátrafelé lejt 2011-es díjazásával sikerült a Bookernek tisztelegnie. A díjnak addigra már Barnes sem örült felhőtlenül, de talán az olvasók sem: a szintén döntős Flaubert papagája (1984) vagy az Anglia, Anglia (1998) sziporkázó szellemessége után Barnes kései könyvei sokkal erősebben koncentrálnak az egyébként a kezdetektől folyamatosan megjelenő halál-motívumra.

Az egyik legfontosabb kérdés a Booker-díj jelöltjei körül mindig is az volt, mi legyen az amerikai regényekkel. A díj célja kimondottan az, hogy az előző évben angol nyelven, angol nyelvterületen megjelent regényeket emelje ki. A merítési terület a kezdetektől kiterjedt a Nemzetközösség országaira, vagyis nagyjából a korábbi brit gyarmatbirodalom területére, de amerikai szerző a legutóbbi időkig nem versenyezhetett a fődíjért. Eleve nem feltétlenül világos, mi számít brit regénynek, különösen Magyarországról nézve, ahol vagy „a rész reprezentálja az egészet” logikája alapján Angliának hívjuk a brit szigeteket, vagy a korábbi gyarmatbirodalom anyaországaként, Nagy-Britanniaként gondolunk rá. Pedig a brit szigetek is több kultúrát képviselnek: az Egyesült Királyság része az utóbbi időben a függetlenséget ismét célként kitűző Skócia, a mindjárt európai uniós határrá változó Észak-Írország, és Wales is.

De az amerikai regények kérdése többször is megakadt a Booker torkán.  Először egyszerűen kizárták őket a versenyből, míg a régi brit birodalom óta angol nyelvterületnek számító egyéb országok szerzői sikerrel szerepelhettek. Míg a kanadai Alice Munro Nemzetközi Booker-díjat kapott életművére, a szintén kanadai Ondaatje és Margaret Atwood, az ausztrál Peter Carey, az eredetileg dél-afrikai, de 2002-ben Ausztráliába költözött J. M. Coetzee, vagy az új-zélandi Keri Hulme, az indiai Arundhati Roy és Aravind Adiga angol nyelven megjelent regényei éppúgy indulhattak és nyerhettek, mint az észak-ír Anna Burns, a walesi Bernice Rubens, vagy a skót James Kelman művei.

A Booker-díjnak nemzetközi ága is van: története első szakaszában, 2005-2015 között kétévente díjaztak egy-egy életművet, és az angolra fordított művekkel azonos kategóriában versenyeztek az amerikai regények is. De igen nehezen összehasonlíthatóak egymással olyan művek, amelyeket angolra fordítottak, például a 2018-as díjazott (azóta irodalmi Nobel-díjas) Olga Tokarczuk művei, és eredetileg is angolul írott, az USA-ban megjelent regények. Egy következő korrekció során, 2015 óta – sokak szerint a kulturális öngyilkosság egy lépéseként – az Amerikai Egyesült Államokban angolul megjelent regények a fő Booker-díjért versenyezhetnek. 2016-ban azonnal meg is kapta a díjat Paul Beatty kegyetlen szatírája egy mezőgazdasági jellegű, kaliforniai fekete település felélesztéséről, majd 2017-ben George Saunders sokszínű, szórakoztató és megrázó könyve, a Lincoln és a Bardo is, ami nagyon hamar megjelent magyarul – bár könnyebb is lehetett lefordítani, mint a mind nyelvi, mind kulturális szempontból szinte lehetetlen feladatot jelentő Beatty-regényt. Ha nem is érthető, miért jó ennyire kiterjeszteni a mezőnyt, az biztos, hogy sokszor nehéz nemzeti identitás alapján dönteni. Idén például a döntősök között van a Shuggie Bain, a skót-amerikai Douglas Stuart regénye; nemcsak a kiadók, a szerzők állampolgárság szerinti hovatartozása is nehezen követhető.

Magyarország is érdekelt egyszer-egyszer a Booker-díjazottak között. 1992-ben az utolsó pillanatig versenyben volt a magyar származású Tibor Fischer első regénye, az 1956-os forradalomról és az odáig vezető évekről szóló A béka segge alatt. A kanadai születésű, szintén nagyon erősen induló David Szalay Minden, ami férfi című regénye 2016-ban volt döntős. (Mindketten a tavalyi PesText vendégei voltak.) A legnagyobb magyar siker azonban Krasznahorkai László 2015-ös Nemzetközi Booker-díja volt, az utolsó olyan díj, amellyel életművet jutalmaztak.

Az esszé szerzőjéről
Friedrich Judit (1962)

Irodalmár. Fő érdeklődési területe a posztmodern és kortárs angol nyelvű irodalom.