Amikor a kevesebb több, a több pedig kevesebb (Roddy Doyle: Paddy Clarke, ha ha ha)
Fotó: 1749
Amikor a kevesebb több, a több pedig kevesebb (Roddy Doyle: Paddy Clarke, ha ha ha)

Több évtizedes várakozás után jelent meg magyarul Roddy Doyle Booker-díjas regénye - de vajon visszakerül-e vele a térképre a nálunk az ezredforduló óta kissé eltűnt ír szerző?

Egyáltalán nem az irigység szól belőlem, mikor megjegyzem, milyen szerencsés az alig ötmilliós Írország, amiért annyi irodalmi nagyágyúja van, amennyi. Az viszont már igenis irigylésre méltó, milyen hatékonyan menedzselik a saját irodalmukat országos szinten, és népszerűsítik külföldön. Tudom, állítólag a jó bornak nem kell cégér, meg a többségében angol nyelven alkotó szerzők helyzeti előnyből indulnak abban a bizonyos versenyben, de lehetne mit tanulni ezen a téren.

Búsongás helyett azonban örüljünk inkább annak, hogy jókora kihagyás után ismét magyarul olvasható Roddy Doyle egyik műve, méghozzá az Európa Kiadó gondozásában megjelent Paddy Clarke, ha ha ha. Talán a Barrytown-trilógia alkotásait (amelyekből többet filmvászonra is adaptáltak), vagy akár a Henry csillagát többen ismerik, a szerző mégis a szóban forgó művével nyert Booker-díjat 1993-ban. Mivel ez egy olyan év volt, amikor – többek között – Tibor Fischer vastagon magyar vonatkozású, de ettől függetlenül is briliáns regénye, A béka segge alatt, vagy két másik személyes kedvencem, David Malouf és Carol Shields egy-egy alkotása (Remembering Babylon, illetve a Kőbe vésett történet) is ott volt a shortlisten, óhatatlanul is nagy elvárásokkal fordultam a szóban forgó könyv eredetije, majd fordítása felé.

A cselekmény 1968-ban játszódik, az egyébként nevezetes évszám azonban csak olyan mértékben van jelen, amennyire a tízéves elbeszélő érzékeli a nagyvilágban zajló eseményeket, vagyis semennyire. A helyszín a Doyle-életműből jól ismert Barrytown, de ennek sincs különösebb jelentősége. Ami igazán számít, az a címszereplő életállapotából adódó látásmódja és a korára jellemző hol csapongó, mégis őszinte, hol pedig értetlenkedő vagy épp tűpontos megállapításokat rögzítő elbeszélése a hétköznapjainak. Merthogy utóbbiak adják a regény gerincét, bár szó sincs kronologikus történetszövésről. Az egyes jelenetek szép sorban rakódnak egymásra, és bár természetesen egy irányba mutatnak – még csak véletlenül sem szeretnék utalni a végkifejletre –, nincs érdemi kohézió közöttük. Az egyikből az derül ki, hogyan szokta Paddy terrorizálni az öccsét, a másikból az, milyen betyárságokat csinál a haverjaival (pirózás, tolvajlás, rongálás), egy harmadikból pedig, hogy milyen a Clarke család otthoni élete. Ezek váltakozó sorrendben követik egymást, és bizony egy idő után – pláne, amikor már sejteni lehet, merre felé halad a cselekmény – olyan érzésem támad, mintha Doyle kicsit túlragozná a történetet. Lehet, hogy ezzel a véleményemmel kisebbségben vagyok, mégis jobb novellistának tartom a szerzőt, mint regényírónak, bármennyire szerethető karaktereket is szokott felvonultatni, és bármilyen szellemesen is ír ezek esendőségeiről.

Az a helyzet ugyanis, hogy amennyire Hrabal vagy Krasznahorkai „védjegyei” a végtelen hosszúságú körmondatok, Doyle rövid, gyakran tőmondatokból építkezik. Érzésem szerint ezek egy novellában mindenképp „életképesebbek”, mint egy regényben, pláne magyarul. (Szerintem az angol jobban „tűri” az ilyen jellegű staccatót.) Előfordul ugyan, hogy egy-egy mondat – az azt megelőzők miatt – „tökéletesen szól”, a regény esetében mégis inkább egy petárda pukkanásához tudnám hasonlítani az ilyesmit, mint nagyobb durranáshoz egy novellában. Ha tömörebb a szöveg, az egyes mondatok szerepe felértékelődik, és a hatásuk is nagyobb (lehet). Ebben a tekintetben kicsit el lehetett volna távolodni az eredetitől, és bizonyos esetekben – például amikor Paddy belelendül egy-egy élménye elmesélésébe – egybe lehetett volna fűzni több kijelentést. Persze tudom: formai hűség tekintetében mégsem versről van szó – no meg hát egy műfordító nem mondatokat, hanem értelmet fordít.

Ezen a ponton át is térnék a magyar fordításra, amelyet N. Kiss Zsuzsa jegyez, a könyv szerkesztője pedig az az M. Nagy Miklós, aki az eddig idehaza megjelent Doyle-könyvek többségét magyarította. Azt gondolhatnánk, az említett kettős garancia a minőségi munkára, mégis – anélkül, hogy a fordítás érdemeit elvitatnám – sajnos bőven akad félresikerült megoldás. Tisztában vagyok vele, hogy a magyar közönség elenyésző hányada olvasta előzetesen az eredetit, vagy fogja összevetni azzal a magyar változatot, mégsem állhatom meg, hogy ne tegyek néhány – részben filológiai természetű – összehasonlítást.

Ha már a történet elbeszélője egy kiskamasz, fontos eltalálni a hozzá illő regisztert, és azt következetesen, a regény egészében érvényesíteni. Ez az, amit a fordító számos esetben elvét – az alábbi példák mind azt szemléltetik, hogy az eredetileg egyszerű nyelvezet hogyan válik feleslegesen veretessé: „Térdig elkopna a lába odáig – mondta erre anyu” [10] („That’s miles away, she said”); „Liam bömbölése a fűbe szegezett minket, sóbálvánnyá dermedtünk” (105) („Liam’s howling stuck us to the grass; we couldn’t move”); „Megmondta, ha eléneklem az iskolában vagy bárhol házon kívül, muszáj lesz dobra verni a házat…” (117) („She said if I ever sing that in school or outside they’d have to sell the house…”); „A lábfejét a szentlélek tartotta” (152) („His foot was hanging off him”); „Mindenütt por, pedig már küszöbön állt a tél” (310) („The dust was everywhere even though it was nearly winter now”). Tudom, hogy létező fordítói törekvés, szinte már hagyomány a stilizálás, ami az idéző igék („said”, „asked”) konkretizálása esetében jogos gyakorlat, máskor azonban kicsit öncélúvá válhat. Mintha ez történt volna itt is. Kevés olyan tízévest tudok ugyanis elképzelni, aki ilyen mívesen fogalmazna.

Részben értelmezés (érzékelés) kérdése, szerintem azonban a magyar változatban a kelleténél több durva kifejezés szerepel. Végképp nem erkölcscsőszként kívánok fellépni, csupán rá szeretnék világítani arra, hogy ami az eredetiben egy indulatos szófordulat, az N. Kiss Zsuzsa jóvoltából inkább trágárság. A „bloody wonderful” közelebb áll az „állati/piszok jó” kifejezésekhez, mint ahhoz, hogy „fantasztikus, a kurva életbe” (172). Ha az ember verést kap az apjától, érthető módon zokon szokta venni, a „big bastard” azonban inkább „szemétláda” vagy „rohadék”, mintsem „a kurva anyját” (207). Jellegzetes ír szó a leginkább „ostoba” vagy „együgyű” értelemben használt eejit, ezért is inkább mondanám a „bloody eejit” kifejezésre azt, hogy „hülye barom”, mintsem „istenverte hülyéje” (286). Ez a jelenség már csak azért is szembeötlő, mert Paddy épp abban az életkorban van, amikor feszegeti a (nyelvi) határokat, és külön „rangja” van, ha tényleg elkanyarintja magát.

Minden műfordítónak külön fejtörést okoznak a kulturálisan beágyazott, olykor „lefordíthatatlan” kifejezések, a reáliák. Ilyen esetekben felmerülhet a lábjegyzet beszúrása, amitől némely kiadók ódzkodnak, pedig szerintem jobb a félmegoldás, mint egy téves vagy félreérthető magyarítás. Az angolszász konyha egyik közkedvelt egytálétele a shepherd’s pie, ami olyannyira népszerűvé vált szerte a világban, hogy már nálunk is „pásztorpiteként” emlegetik (pedig tészta semmilyen formában nincs benne), de semmiképp sem mondanám „krumplis rakottasnak” (304). Meglehetősen bizarr, mára kikopófélben lévő szokás a Brit-szigeteken, hogy hideg estéken nem a szobát, hanem az ágyat fűtik be, méghozzá egy gumiból készült, párnaszerű alkalmatossággal (hot water bottle), ami meglepő módon nem melegvizes tömlő lett magyarul, hanem „hőpalack” (47). Csak én asszociálok ennek kapcsán a termoszra? Bizonyára sokan láttak már olyan angolszász kultúrkörből származó filmet, amelyben a szereplők karácsonykor nem a fa alatt, hanem a nappaliban fellógatott, zokniszerű zsákokban (stocking) találják meg az ajándékokat. Csak remélni tudom, hogy a fordító ezzel tisztában volt, amikor – jobb híján – a következő megoldással élt: „Nem tetszett [a bicaj, amit Paddy kapott], csak a Manchester United matrica, amit a harisnyámban találtam” (192; kiemelés tőlem). Ha már máshol a stew „gulyás” lett (54), miért nem merte bevetni a csizmát, amit Mikuláskor teszünk az ablakba? Ilyen és ehhez hasonló kihívásokkal szembesülve megítélés kérdése, hogy egy egész bekezdésnyi rész kihagyása (216) huszáros megoldás-e, vagy épp ellenkezőleg. Az ominózus részben arról van szó, hogy a cimboráival folytatott rangadón Paddy nem kevesebb, mint hét mesterhármast szerez. Ezzel kapcsolatban kérdezi meg az öccse, hogy miért hívják „bűvészmutatványnak” („hat-trick”). Válaszában a főszereplő azt taglalja, hogy az a bizonyos (bűvész)kalap más az íreknél, mint az angoloknál, ami valóban „érthetetlen” egy magyar olvasó számára, de a szerzővel egyeztetve akár kicsit átírhatták volna az Európánál ezt a néhány sort.

Tisztában vagyok vele, hogy utóbbi megoldás már inkább belefordításnak minősülne, N. Kiss Zsuzsa azonban több helyen is bizonyítja, hogy nincs híján az ilyesmihez szükséges kreativitásnak. A regényben nem egyszer elhangzik korabeli slágerek néhány sora, amelyek – amolyan rímes betétként – magyarul is prímán működnek. Ugyancsak tetszett, ahogy a protestánsokra utaló proddy becenév „prodkó” (146), a slum scum „flasztersöpredék” (153), a Backbencher című újság „Képviselő” (260), a Paddyék közelében feltűnő, csavargószerű mutogatós bácsi pedig, akit „Wierdy Fella” néven emlegetnek, „Furafurkó” lett (274).

Összességében kissé csalódottan és némileg értetlenkedve tettem le mind az eredeti regényt, mind annak magyar fordítását. Bármennyire is kendőzetlen stílusban tárja az olvasó elé egy ír srác végeredményben szomorú történetét, a regényt alaposan meg lehetett volna húzni, a Doyle-tól megszokott humor pedig csupán nyomokban bukkan elő – ha rajtam múlt volna, a fentebb említett Booker-várományosok közül valamelyik másik nyerte volna a díjat. (Talán nem véletlen, hogy a Kőbe vésett történet 1995-ben Pulitzer-díjas lett.) A magyar változat ráadásul még több kivetnivalót hagy maga után, ami egy ilyen rangos kiadó esetében mindenképp sajnálatos.

 

Roddy Doyle: Paddy Clarke, ha ha ha. Fordította N. Kiss Zsuzsa. Budapest, Európa, 2020.

A kritika szerzőjéről
Tóth Bálint Péter (1985)

Műfordító. Legutóbbi fordítása: Jeffrey Archer: Szem előtt (General Press, 2021).

Kapcsolódó
A Booker-díj helyi értéke: a Shuggie Bain és a glasgow-i irodalom
Bényei Tamás (1966) | 2020.12.20.
Douglas Stuart nyerte a Booker-díjat
Zelei Dávid (1985) | 2020.11.20.
A Booker-díj
Friedrich Judit (1962) | 2020.11.18.