A Nemzetközi Booker-díj eredményhirdetésére még várnunk kell három hetet, a brit (és ír) Booker idei procedúrája pedig még éppen csak a nevezési szakasznál jár, ám úgy alakult, hogy a díjcsalád most is ott szerepel a hírekben. Méghozzá alapjában nem valamiféle új szenzáció, hanem az egyre-másra elképesztő vagy feszélyező momentumokat felkínáló múlt, ez a csontvázakkal zsúfolásig teli szekrény teremtett kéretlen publicitást a Bookernek. Közelebbről a kolonialista és rabszolgatartó múlt, amely ma már egyesek (némelyek, sokak) számára felettébb problematikusnak jelzi a díj 1969 óta oly sikeresen bevezetett nevét.

Nem mintha korábban teljességgel ismeretlen lett volna a díjat 2002-ig szponzoráló Booker, McConnell Ltd (mai nevén Booker Group Ltd) érintettsége az újkori rabszolgatartás szégyenletes gyakorlatában.

A guyanai gyapot- és cukornád-ültetvényein rabszolgamunkát (is) igénybe vevő cég, amely a rabszolgaság intézményének 1833-as brit eltörlésekor komoly anyagi kompenzációban részesült a „veszteségeit” ellensúlyozandó, voltaképp már 1972-ben a szégyenpadra került, midőn az az évi nyertes, a G. szerzője, John Berger a pénzdíj felét tüntetőleg a Brit Fekete Párducok (British Black Panthers) szervezetének adományozta.

A múlt éber újraértékelésének bizonyságaként azután 2020-ban az időközben szponzort váltó, immár a jótékonysági alapú Crankstart által fenntartott, ám közkeletű nevét megőrizni kívánó díjcsalád honlapjára fel is került egy történeti áttekintés, amely a cégalapító testvérpár, Josias és George Booker rabszolgatartói ténykedéséről szólt. Ámde most épp e szöveg nyelvhasználata vált éles kritika tárgyává, mivel a rádiós Richie Brave előbb múlt szerdán egy X-posztban, majd a sajtónak nyilatkozva is élénken kifogásolta például és kiválólag a „közel 200 rabszolga munkáját irányították” fordulatát. „Josias és George nem irányította a családomat. A rabszolgáikká tették őket. Ezért viseljük MÉG MINDIG az ő nevüket. Rabszolgatartók voltak, nem menedzserek.” – fogalmazott Brave, aki a guayanai rabszolgák leszármazottjaként hivatalosan valóban a Booker nevet viseli. A rádiós ettől a névtől szabadítaná meg a nagytekintélyű könyves díjcsaládot is, amelynek illetékesei sietve igazítottak az inkriminált fordulatokon s egyszersmind jelezték a vitára való nyitottságukat is - miközben a jól bevezetett nevet érthető okokból megtartanák.

*

Februárban már szó esett e rovatban arról az örvendetes folyamatról, amelynek során a Vezúv hamuja alá temetett Herculaneumból előkerült elszenesedett papirusztekercsek mind nagyobb hányada válik mostanában olvashatóvá – hála a legmodernebb (diagnosztikai és egyéb) képalkotó technikák által teremtett lehetőségeknek. Nos, múlt heti olaszországi bejelentés szerint a februárban is emlegetett epikureus filozófus, a gadarai Philodémosz szövegeinek ilyetén kiolvasása során, melynek interdiszciplináris projektjét a pisai egyetem kutatója, Graziano Ranocchia irányítja, egészen váratlan információk kerültek napvilágra. Az i. e. 40. táján Herculaneumban elhunyt Philodémosz nagy filozófiatörténeti művének (Σύνταξις τῶν φιλοσόφων) az athéni Akadémiára vonatkozó könyveiből ugyanis most olyan részletek váltak olvashatóvá, amelyek

új közléseket tartalmaznak Platón életrajzára és végső nyughelyére vonatkozóan.

A mértéktartóan megfogalmazott sajtóközlemény szerint a most megismert szövegrészletek gyökeresen átformálják a műről eddig kialakított képet, valamint más forrásokból nem ismert információkkal gazdagítják az athéni Akadémia filozófiai iskolájának mestereiről és követőiről való tudásunkat. A nemzetközi és a hazai sajtó azután érthető tódítással „a történelem egyik legnagyobb rejtélyének” megoldása gyanánt adta hírül, miszerint kiderült, hogy hol temették el Platónt. Ami mindazonáltal két okból is pontosítást követelő megfogalmazás, hiszen azt egyrészt már eddig is tudtuk, hogy a nagy filozófust az attikai hős, Akadémosz után elnevezett Akadémia területén temették el (lásd Diogenész Laertiosz vonatkozó passzusait), másrészt pedig a Philodémosz művéből most kiolvasott közlés (vagyis hogy közelebbről a Museion mellett került sírba Platón) a témában a temetés után 3 évszázaddal lejegyzett tudást közvetíti számunkra. (Arról már nem is beszélve, hogy a sír tettleges fellelésére nincsen esély.) Ez persze az említettek észbe vétele mellett is figyelmet érdemlő információ, aminthogy az is váltig szenzációs új adaléknak tetszik, hogy Platón a Philodémosz-traktátus szerint talán már akkor megismerte a rabszolgasorsot, amikor a peloponnészoszi háború végén (i. e. 404) Aegina szigetén (vagyis egyik feltételezett szülőhelyén) a spártaiak kezébe került – és nem i. e. 387-ben, a szirakúzai türannosz, I. Dionüsziosz „jóvoltából”.

*    

Befejezésül – múlt heti ígéretünkhöz híven – Salman Rushdie új kötetének (Knife: Meditations After an Attempted Murder) első francia nyelvű recenzióiból következzen egy-két markáns vélemény és szempont. A Gallimard által az angol-amerikai kiadással egy időben francia fordításban is megjelentetett művel (francia címén: Le Couteau. Réflexions suite à une tentative d’assassinat) gyakorlatilag már a publikálás napján a jelentőségéhez mért, kiemelt terjedelemben foglalkozott például a Rushdie könyvéből exkluzív részleteket közlő heti hírmagazin, a Le Nouvel Obs, amelynek főszerkesztő-helyettesi beköszöntője a Libre comme Rushdie, azaz a Szabad, mint Rushdie címet kapta. E cikk utolsó bekezdésében Grégoire Leménager így méltatja az „egyszerre nagyon személyes és teljességgel egyetemes” kötet szerzőjét:

„…Rushdie érintetlenül megőrizte történetmesélői készségét, káprázatos intelligenciáját, makacs vágyát, hogy a „művészet által válaszoljon az erőszakra”, és még a humorát is, hogy egyfajta „szabadságszerető Barbie-baba, Szólásszabadság Rushdie” gyanánt hivatkozzon önmagára. Rajtunk múlik, hogy méltóak leszünk-e hozzá egy olyan korszakban, amikor a véleménynyilvánítás szabadsága aknamezővé vált.”

Az előfizetéses online orgánum, a Mediapart ugyancsak igen korán, még április 18-án foglalkozott hosszú cikkben e témával, és a határozottan kritikus hangvételű cikket jegyző Lise Wajeman végkövetkeztetése érdekes módon szintén visszaköt az – egyébiránt az angolszász kritikákban is sokszor idézett – Barbie-képhez:

„A megfogalmazás formás és talán helytálló is: nagyon valószínű, hogy ez a merénylet tényleg ikonná tette Salman Rushdie-t. De mi azért jobban szeretjük őt regényíróként.”