A magyarországi kiadás már bejáratott keretét és gyakorlatát folytatva Salman Rushdie tizennegyedik regényét is Greskovits Endre fordításában jelentette meg idén a Helikon Kiadó, a kötetet végigolvasva pedig megállapítható, hogy sok szempontból maga a mű (melynek címét a szerző franciásan, azaz „kisot”-nak kéri ejteni) is a Rushdie-féle írásművészet alapvető eljárásait ismétli. Akárcsak a – talán legismertebb – Sátáni versekben és Az éjfél gyermekeiben, ezúttal is többé-kevésbé párhuzamos, egymásra reflektáló és egymást erőteljesen meghatározó cselekményszálakból áll össze a regény egésze, ezt a szerkezeti rétegzettséget pedig ezúttal is kiegészíti az igencsak heterogén műfaji-kulturális tradíciók egyidejű (s éppen ezért meghökkentő és izgalmas) használata.

A címszereplő Quichotte (eredeti nevén Ismail Smile) a megidézett Don Quijotéhoz hasonlóan idősödő, önmagát hirtelen elhatározással lovagi szerepbe helyező férfi (eredeti foglalkozása szerint utazó gyógyszerügynök), aki egy távoli, több ok miatt is elérhetetlennek tűnő hölgy felkeresésére és meghódítására indul. Az abszurd vállalkozás abszurd helyzetekben bővelkedő (egy helyen például emberi masztodonok jelennek meg), hosszú autós utazás során bontakozik ki – Quichotte és Sancho nevű, a képzelet erejével teremtett fia az USA belső államain át tart New York felé. Itt lakik ugyanis az indiai származású Salma R., aki talkshow-műsorvezetőként Oprah-éval vetekedő celebstátuszt ért el, és akibe a tévéfüggő (és szintén indiai származású) Quichotte maga is a képernyőn keresztül szeretett bele. Ez a mű elsődleges, leginkább részletezett cselekményszála, ami mellett kibontakozik egy másik történet is arról a Sam DuChamp nevű kémregényíróról, aki Quichotte figuráját megalkotta, és fő művének szánt történetét lassan mániákussá váló odaadással írja. Akárcsak irodalmi teremtményét, őt is számos megoldatlan, elsősorban a húgával kapcsolatos családi probléma nyomasztja. S hogy mindez ne csupán egy legyen a sok kétszintes „történet-a-történetben” típusú narratívából, az (igazi) szerző oly módon használ személyneveket (ilyen például a Salma R.,  A mór utolsó sóhajtásából átvett Aurora Zogoiby vagy a Joseph Anthon című Rushdie-önéletrajzra utaló Conrad Chekhov) és helyszíneket (az USA-n kívül Indiát és Angliát), hogy minden játékosság és erőteljes fikcionalitás mellett markáns módon előtérbe kerül Salman Rushdie személye is, mint a történetmondás harmadik, megkerülhetetlen szintje.

Ez a fajta elbeszélői rétegzettség akár ízig-vérig posztmodern regényhez is vezethetne, amelyben a különféle jelölők, nyelvi jellegű elemek kiszámíthatatlan összjátékban kapcsolódnak egymáshoz, korábban stabilnak hitt jelentéseket és történeteket szednek darabokra és raknak össze újra, s teszik mindezt alapvetően derűs, kísérletező, tiszteletlen és a végső igazság felfedésről eleve lemondó szellemben. Míg Rushdie korábbi művei bőven tartalmaznak bizonyos nagy témákhoz (például vallás, nemzet, politika) kapcsolódó posztmodern elemeket, és csak viszonylag ritkán reflektálnak magának az írásnak a folyamatára (ráadásul akkor sem úgy, hogy az egy teljes cselekményszálat kapna), a Quichotte-ban ez mintha fordítva lenne: írástechnikai értelemben minden adott egy posztmodern vízió kibontakoztatásához, a megjelenő tartalmak azonban nem a nyelviség-kommunikálhatóság-megismerhetőség perspektíváján keresztül bontakoznak ki, hanem a személyes és társadalmi relevancia határozza meg őket.

Olvasói ízléstől függően mindez sokaknak adhatja a frissesség élményét. Rushdie egyebek mellett olyan aktuális kérdésekről ír, mint a rasszizmus, az idegengyűlölet, a populizmus Trump-féle változata, a televízió, a celebek világa, a közösségi média, a kiberháború vagy az az Amerikában opioidválságnak nevezett jelenség, amikor orvosok illegális módon nem gyógyító céllal, hanem kábítószerként írnak fel különféle szereket. Érdekes módon a klímaváltozás kívül maradt a szerző érdeklődési körén, helyette viszont egy más okból történő, gyorsabban lezajló világvége fenyegetése tárul fel, és teremti meg azt az Elon Muskról mintázott figurát, akinek cége nem kevesebbre vállalkozik, minthogy speciális eszközeivel egy párhuzamos valóságba mentse át az emberiség egy részét.

Talán a fenti lista viszonylagos hosszúsága is jelzi, hogy a szerző inkább csak felvillant, érzékeltet bizonyos jelenségeket, de az egyes témákról (vagy témák kombinációjáról) nem ír abban a mélységben és azzal a művészi intenzitással, amire legjobb műveiben már képesnek bizonyult. Ezalól talán csak a térbeli létezés témája a kivétel. Míg bizonyos konkrét terek vagy térbeli dimenziók ábrázolása néha kicsit öreges, kicsit Google-szagú (ilyenre sikeredett például az online tér és a közösségi média szerepeltetése vagy a párhuzamos valóságról szóló rész), addig Rushdie meggyőző és erőteljes módon ragadja meg azt az általános tényt, hogy a késő modernitásban az emberi szubjektivitás igen bonyolult, egyidejűleg létező és folytonos változásban lévő térbeli struktúrákon belül, azok által nagymértékben meghatározva bontakozik ki. Mindez nem teljesen új – a szerző számára a gyarmatosítás, a globalizáció, a komplex geopolitikai összefüggések mindig is kitüntetett témák voltak, egy esszékötetében pedig sommásan azt állapította meg, hogy legértékesebb könyve tulajdonképpen az útlevele – mégis talán ez az a Rushdie-regény, ahol térélmény, utazás és történetmondás szoros, számos elméleti író (például Michel de Certeau) által tárgyalt összefüggése a leginkább megmutatkozik.

Ez a fajta művészi irányultság lehet az egyik oka annak is, hogy a Quichotte-ot alaposan átjáró irodalmi és filmes narratívák (sok ilyen van: például a Pinocchio, a Men in Black vagy Ionesco Orrszarvú című darabja, ahonnan a már említett masztodonok származnak, és amelynek egy cambridge-i diákelőadásában Rushdie valaha maga is játszott) jelentős része szintén utazásról, keresésről szól. A legnyilvánvalóbb ezek közül Cervantes regénye, amelynek pikareszk szerkezetére két szinten is támaszkodik a szerző. Az egyik az utazást kiváltó ok: a túl sok románcot olvasó spanyol lovaghoz hasonlóan indo-amerikai gyógyszerügynökünk is intenzív médiafogyasztás közben ébred rá, mennyire szerelmes valakibe, akit személyesen soha nem látott. A másik az ábrázolt bolyongások társadalomkritikai éle: a szeretetre méltó Don Quijotéhoz hasonlóan nemes lelkű, de mások durvaságával szintén gyakran szembesülő Quichotte egyfajta modern pícaro részvétteljes, nyugodt különállásával világít rá a körülötte zajló visszásságokra. Hasonló, de csak közvetett módon azonosítható (és ismét csak alapvetően jóindulatú, a külvilág gonoszságaira rácsodálkozó) utazó figura Willy Loman Az ügynök halálából, és ami a műben bővelkedő abszurd helyzeteket illeti, Martin Amis Pénz című regényének harsány transzatlanti komédiája is megkerülhetetlen intertextus. Nabokov Lolitájának hosszú autós utazása szintén indokoltan jut az olvasó eszébe, hiszen ennek során is különös szerelmi történet ötvöződik az Amerika-ábrázolással. Végül érdemes megemlíteni egy, az eddig megjelent szemlékben furcsa módon figyelmen kívül hagyott filmes párhuzamot: a Borat (Larry Charles, 2006) alaphelyzetéhez hasonlóan a Quichotte-ban is a média által közvetített kép indítja el a szerelmi szálat, hogy aztán mindkét esetben egy ókonzervatív, militáns Amerikát bejárva, annak sok furcsaságát megtapasztalva végezze el küldetését a különc, ám a bolondok bölcsességével mégis megáldott főhős.  

Bár a regény nem tekinthető jelentős fordulópontnak vagy megújulásnak szerzője életművében, a Rushdie-kedvelőket emlékezetes olvasmányélményben részesítheti. A mű komplexitása, művészi kidolgozottsága nem marad el attól a színvonaltól, amit az író pályája második felében, azaz körülbelül 1999 óta rendszerint elér: a Quichotte érdekes, gondolati mélységgel bíró, a szerzőre jellemző elementáris lendülettel előadott történetek szövevénye. Aki pedig mégis újdonságot keres, felfigyelhet arra a tényre, hogy noha Rushdie éppen húsz éve él az Egyesült Államokban, és írt is több, új hazájában játszódó regényt, ez az első alkalom, hogy cselekményével városa, New York határain túlra merészkedik.       

Salman Rushdie: Quichotte. Fordította Greskovits Endre. Budapest, Helikon, 2020.