Két olyan nap volt Rushdie életében, amely gyökeresen megváltoztatta életét és írói pályáját: 1989. február 14. és 2022. augusztus 12. Harmincöt évvel ezelőtt, február 14-én mondta ki Khomeini ajatollah a fatvát, vagyis azt a vallásjogi döntést, amely Rushdie meggyilkolását követelte mindazokkal együtt, akik segítették a Sátáni versek című regény megjelenését. 

„Valentin-napi ajándékát”, ahogyan Rushdie nevezte, közel egy évtized rejtőzködés követte Nagy-Britanniában:

Rushdie és családja teljeskörű védelmet kapott, publikus szereplést évekig nem vállalt. Majd több, mint harminchárom évvel később, amikor már egy ideje újra rivaldafénybe került New Yorkban, bebizonyosodott, hogy a fatva nem évült el: 2022. augusztus 12-én a hetvenöt éves szerző éppen az írók védelméről készült beszélni a New York állambeli Chautauqua Intézetben, mikor olyan támadás érte, amelyet csak nagy szerencsével élt túl. A Kés e támadás traumáját beszéli el: egyszerre terápia, vallomás és értekezés az erőszak lélektanáról. „Éntörténet” (231), amely – Rushdie korábbi memoárjával ellentétben[1] – 

egyes szám első személyben vet számot a halálközeli élménnyel és a mindennapi életbe való visszatéréssel.

Mi vesz rá egy Amerikában született, huszonéves férfit, hogy vallási meggyőződésből gyilkoljon? Milyen kép él a fejében az áldozatról? Személyes történetén túl leginkább ezek a kérdések foglalkoztatják Rushdie-t, akire korábban is jellemző volt a gyermeki kíváncsiság – talán ennek is köszönhető, hogy sokszor sajátjától markánsan eltérő gondolkodású karaktereket formált meg regényeiben. A Sálímár bohóc címadó szereplője például kasmíri származású sorozatgyilkos, aki a regény első fejezetében megöli India korábbi amerikai nagykövetét Los Angelesben. Rushdie szerint Sálímár valahol a New York-i támadó előképe is: „húsz évvel ezelőtt a Sálímár bohóc című regény egyetlen képből született, amelyet nem bírtam kiverni a fejemből, egy földön fekvő képből, aki mellett ott áll gyilkosa véres késsel a kezében. (…) ha visszagondolok annak a regénynek a genezisére, nehéz a képet másnak látnom, mint – legalábbis – sejtésnek” (32).

Rushdie-t elsősorban az agresszív viselkedést kiváltó sérülések foglalkoztatják. A Sálímár bohóc például részletesen bemutatja a gyilkos gyerekkorát és szerelmi csalódását, amely hatására a radikalizmus felé sodródott. A memoár pedig magányos, boldogtalan fiatalként mutatja be a támadót, aki elszigetelten él alagsori szobájában. Nevét Rushdie le sem írja , „Gy”.-ként hivatkozik rá, amely egyszerre utal gyilkosra és gyagyásra Greskovits Endre bravúros fordításában (az eredeti szövegben „A”, vagyis „Assassin” és „Ass”). A kicsit hosszúra nyúlt képzeletbeli dialógusban szóba kerül a támadó családja, magánya, libanoni útja és megrendíthetetlen hite az iszlám igazában. Rushdie egy interjú alapján képzeli el „Gy.” karakterét, amelyből azt is megtudta, hogy a támadó „»pár oldalnál« nem olvasott többet a művemből, de látta a YouTube-on egy előadásomat, és arra a következtetése jutott, hogy »képmutató« vagyok” (81). A Késben „Gy.” „Jutyúbi imám” videóiból tanulja meg az „igazságot” az életről és a hitről alagsori szobájában, miközben a többi amerikai fiatalhoz hasonlóan Netflixet néz és videójátékokkal játszik. Vagyis Rushdie éppúgy fikció „Gy.” számára, mint „Gy.” Rushdie fejében, ezért is találó az elképzelt párbeszéd: drámaian, mégis játékosan mutatja be, hogy miként járul hozzá a radikalizálódáshoz a média az „igazság utáni” (post-truth) korban.

A Kés szerelmi vallomás is.

 Rushdie az utóbbi években különösen óvta magánéletét, ezért több olvasó számára meglepő lehet, amikor bemutatja ötödik feleségét, Rachel Eliza Griffiths-t. A több, mint harminc évvel fiatalabb afrikai-amerikai költő 2017 óta Rushdie párja, a támadásig azonban sikerült elkerülniük a média figyelmét. Bár a New York-i értelmiség szokásos életét élték, jártak színházba, galériákba, éttermekbe, egy dologra nagyon ügyeltek: nem adtak hírt kapcsolatukról a közösségi médiában. Így az lényegében nem is létezett: „Én nem »lájkoltam« őt, ő nem »lájkolt« engem.  És ennek eredményeképpen öt évig, három hónapig és tizenegy napig szinte teljesen a radar alatt repültünk” (50). A memoárból azt is megtudjuk, hogyan támogatta Griffiths Rushdie-t a támadás után, akárcsak két fia és tágabb családja. Ezt a privát életben megtapasztalt szeretetet és törődést állítja szembe a publikus térben uralkodó, valóságtól elrugaszkodott démonizálással, amellyel már első memoárjában, a Joseph Antonban is foglalkozott. Így lényegében a Sátáni versekhez és a Sálimár bohóchoz hasonlóan a Kés is megismétli Rushdie jólismert ars poeticáját, amely szerint „a gyűlölet egyetlen ellenszere a szeretet”.[2] Ahogy a memoárban fogalmaz: „Szia világ, mondtuk. Visszatértünk, és miután találkoztunk a gyűlölettel, megünnepeltük a szeretet életben maradását. A halál angyala után az élet angyalát” (161).

Fontos szerep jut a Késben a fájdalom, a betegség, a gondoskodás és az öregkor ábrázolásának is.

Ez új, kultúrorvostani szempontból is figyelemre méltó szín Rushdie prózájában. Bár az orvoslás kérdése már a Quichotte-ban (2019) is előkerült, a téma megközelítése merőben más: míg a regényben az orvostársadalom kritikája fogalmazódik meg a fentanil-kereskedelemhez való csendes asszisztálás kapcsán, a memoárban az életért folytatott küzdelmen van a hangsúly. Megtudjuk például, hogy Rushdie-t több sebész műtötte egyszerre nyolc órán keresztül, akik nem is remélték, hogy meg tudják menteni. A Kés legmegrázóbb leírásai pedig a beteg testet mutatják be már-már önkínzó kendőzetlenséggel. A műtétet követő lábadozás napjait például így beszéli el: „Azt nézték, amit én nem láthattam: engem. A nyakam és az arcom jobb oldalát elhasította a kés, és ők látták, hogy a bőrt fémkapcsok fogják össze. Hosszú, vízszintes seb húzódott a nyakamon, az állam alatt, és azt is kapcsok tartották össze… És amikor a nővér bejött, hogy ellássa roncsolt szememet, Eliza és a többiek látták, hogy a szemem, mint valami tudományos-fantasztikus filmben, kidudorodik az üregéből és lelóg az arcomra, akár egy nagy lágytojás” (67-68). Eliza fotókat is készít Rushdie-ról, akárcsak Taryn Simon a végstádiumú rákos beteg Don Jamesről,[3] vagyis az én sérüléseinek dokumentálása a cél a lehető legközelebb lépve testéhez, lelkéhez, szenvedéseihez. Ez a könyörtelen naturalizmus, a biológiai folyamatok leplezetlen leírása keveredik a transzcendens életigazságokról való elmélkedéssel, heterogén, olykor bizarr, de Rushdie-ra nagyon is jellemző szövegvilágot hozva létre.

Saját gyógyulása mellett szó esik írótársai betegségéről és haláláról is. Martin Amis már egy ideje gégerákkal küzdött, amikor Rushdie utoljára találkozott vele egy baráti összejövetelen, akárcsak Amis legjobb barátja, Christopher Hitchens, aki 2011-ben halt meg. Paul Auster tüdőrákműtétre várt, amikor a memoár megjelent, állapota romlott, majd néhány hét múlva szintén meghalt. „Mindannyian öregedtünk. Ebből már nem lesz kevesebb, ugye?, gondoltam. Angela Carter, Bruce Chatwin, Raymond Carver, Christopher Hitchens mind korán ment el. Most egy egész nemzedék közeledett a távozáshoz”. (154) Egy nagyhatású generációról van itt szó, a posztmodern irodalom brit és amerikai nagymestereiről, akik világszemlélete azonban egyre jobban eltér a 21. században színre lépő, az angol nyelvű irodalomnak új irányt adó szerzők esztétikájától (például Zadie Smith, Helen Oyeyemi és Teju Cole „poszt-posztmodern” világától). Rushdie erről azonban egy szót sem ejt; íróként nem érzi magát idejétmúltnak, vagy legalábbis publikusan nem foglalkozik a kérdéssel, inkább legújabb regénye, a nemrég magyarul is megjelent Victory City (2023; magyarul Diadalváros) sikerét osztja meg olvasóival.      

A Kés azért is jelentős írás, mert világossá teszi azt a változást Rushdie életművében, amelyre olvasói már A Golden-ház (2017) megjelenése óta felfigyelhettek:

karakterei egyre gyakrabban választják a privát térben megélt boldogságot a publikus szerepvállalás helyett.

Az éjfél gyermekei (1981) emlékezetes, apokaliptikus konklúziójában például azt írja Szalím, hogy a gyermekeknek le kell mondaniuk privát életükről, hogy a tömeg pusztító örvényében koruk vezetőivé és áldozataivá váljanak.[4] A Golden-ház konklúziója pedig, bár visszatér az apokaliptikus hangvételhez, a főszereplő családjára helyezi a hangsúlyt: a róluk filmet készítő, állandó mozgásban lévő kamera összemossa arcukat, miközben az élet örvénylő pillanatát örökíti meg.[5] Vagyis bár esztétikailag hasonló a kép, itt már nem a publikus szerepvállalás terhét villantja fel az örvény, hanem a mindennapi életet: a kozmopolita attitűd felől eltolódik a hangsúly a külvilág számára láthatatlan boldogság felé. A Kés pedig kiteljesíti a privát térbe való hazatérés motívumát, amely nemcsak a túlélés, hanem a lezárás trópusa is a szövegben: Rushdie hazatér a kórházból, visszatér a szűk család világába, majd a memoár végén meglátogatja a támadás színhelyét, megfogja Eliza kezét és hazaindul. Innen nézve pedig a Kés nemcsak egy traumatikus esemény sokkoló elbeszélése, hanem esztétikai síkon is fontos része Rushdie életművének.

Salman Rushdie, Kés – Elmélkedések egy gyilkossági kísérlet után. Fordította Greskovits Endre. Budapest, Helikon, 2024. 246 oldal, 4499 forint.

*

Jegyzetek:

[1] Rushdie első nagyvolumenű memoárja, a Joseph Anton 2012-ben jelent meg és a fatva utáni éveket beszéli el egyes szám harmadik személyben.

[2] „The only antidote to hatred is love”. („In Good Faith.” Imaginary Homelands. Penguin, 1991. 413.)

[3] Az igazság nyelvei című esszégyűjteményben Rushdie esszét is írt Taryn Simon művészetéről, a kötetről magyarul ld. korábbi írásomat az 1749 oldalán.

[4] „… mert privilégiuma és átka az éjfél gyermekeinek, hogy urai, egyszersmind áldozatai legyenek koruknak, hogy föladva a magányosságot, fölszívódjanak a sokaság megsemmisítő forgószelében, és se élni, se meghalni ne tudjanak békességgel”. Az éjfél gyermekei. Fordította Falvay Mihály. Budapest, Ulpius-ház, 2005. 525.    

[5] „Most már hárman vagyunk, a kis Vespa, Suchitra és én egy meghatározatlan szobában (…) Arcunk egymásba mosódik, aztán a kamera már olyan gyorsan pörög, hogy minden arc eltűnik, és csak a homály marad, a sebesség vonalai, a mozgás. (…) Csak az élet örvénylő forgása van”. A Golden-ház. Fordította Greskovits Endre. Budapest, Helikon, 2018. 524-525.