Nem úgy (Paul Auster 1947–2024)
Fotó: Shutterstock
Nem úgy (Paul Auster 1947–2024)

Legjobb magyarországi ismerője, Hegyi Pál búcsúzik Paul Austertől.

Május elsején, egy eseménytelennek ígérkező nap reggelén csörgött a telefon. „Rögtön tudtam, baj van. Senki nem telefonál reggel nyolckor, ha a hír várhat. A halaszthatatlan hír pedig csakis rossz hír lehet”. Paul Auster mostantól műveiben él tovább. Mivel régóta írok a munkájáról, hamarosan jött egy második hívás, hogy állítsak össze egy nekrológot. Meglepődtem saját határozottságomon, amivel visszautasítottam a felkérést. Laudációt írni talán fölösleges, a gyász és a fájdalom pedig szükséges, de személyes tartozékok. Aztán érkezett egy harmadik hívás; immár „három ízben csengett a telefon”, hát ráálltam. Mert abban még sincs változás, hogy „mindez élet és halál kérdése”. A tét az életműben sosem volt kisebb és sohasem volt más. Egy kép. A szerző „egy kis méretű négyzet alakú falap fölé görnyed, és egy arra helyezett, még annál is kisebb, négyzet alakú fehér papírlapra koncentrál”. Az egyre szűkülő, végtelen tükrökként ismétlődő felületek pedig időtlen és beláthatatlan birodalmakba nyitnak utat.

Huszonhárom éves voltam, amikor kölcsönkaptam a New York trilógiát. Ekkor Barth Bolyongás az elvarázsolt kastélyban és Pynchon A 49-es tétel kiáltása mellett igazi posztmodern sláger volt ez a semmiből előugró kötet az egyetemen. Akkor is, azóta is sokat foglalkoztam vele, nem hagyott nyugodni, hogy ez a könyv nem úgy posztmodern. Azért becsülettel visszaadtam, megvolt a boltokban. Egy évre rá amerikai barátomtól megszereztem az Invention of Solitude-ot. Sosem adtam vissza, ma is megvan. 

Megbabonázott a szikár stílus, a kiéheztetett mondatok, a szerkezet labirintusai, a tükrök végtelen játéka.

Posztmodern persze. De nem úgy. Két évvel ezelőtt lefordíthattam; alig valami maradt tőle itthon kiadatlan.

Egyáltalán nem magától értetődő, hogy Paul Auster szinte összes könyve megjelent magyarul. Vághy László, Elekes Dóra és Pék Zoltán elsőrangú munkái az Európa Kiadótól a 21. Század Kiadó életműsorozatáig harminchárom éven át adták a meglepően fogékony hazai olvasók kezébe az újabb és újabb köteteket. Mondják, Auster francia filozófiai, irodalmi hagyományokra épülő művei Európában amerikainak, Amerikában európainak tűnnek. Auster nálunk egyszerűen népszerű irodalom lett. És népszerű mozi.

Különös az életmű műfajokkal tartott viszonya. A kezdő költő vékonyka köteteit, fordításait, esszéit három dráma követi, hogy aztán a becketti hatásiszony alatt összeomolva – „bukj jobban” – prózaíróként, forgatókönyvíró-rendezőként, zenei projektek ihletőjeként és résztvevőjeként teljesítse ki életművét (a Magyar Tudomány augusztusi számában igyekszem majd összeszedni mindent, ami ez utóbbiról tudható). „Megtalálni a formát, amely képes magába foglalni a káoszt, ez most a művész feladata”. 

Auster túllépett a becketti felszólítás előfeltevésein azzal, hogy minden formát káosszal töltött meg.

Hiszen csak ki kell nyitni a szemünket, hogy lássuk, mi van előttünk.

A New York trilógia hozta meg számára az áttörést, de mindig furcsállta, hogy posztmodern felülírásként, dekonstrukciós antikrimiként olvasták könyvét. Ahogy értetlenül fogadta, ha a cselekmények váratlan, máskor csodás fordulatait mesterkélt műfogásnak tartották a kritikusok. Személyes kánonjának szerzői Emily Dickinsontól Edmond Jabèsen át Charles Reznikoffig mindannyian a puszta kérdésfelvetésre és a megszólalás esélyeire korlátozzák poétikáikat. Auster Maurice Blanchot-t idézi: „Valamit meg kell érteni: nem mondtam semmi rendkívülit, de még meglepőt sem. Minden, ami rendkívüli, csak azután következik, hogy befejeztem. De arról többé képtelenség beszélnem.”

Költő ő, aki nem ír verseket.

 Emellett szilárdan kitartott. A Fehér terek prózaverse is a csöndet dúdolja. Ezután a lírai hang elnémul, de megint csak nem úgy. Ettől fogva kizárólag prózát ír. A trauma, a hiány, a néma csend, a céltalan száműzetés, a kísérteties véletlen, a fal közömbössége, a kíméletlen részletek sokasága mind örök téma marad.

Mondják, Auster premodern, posztmodern, poszt-posztmodern. A 4321 tekinthető a maximalizmus jelentős teljesítményének ugyanúgy, mint a metamodern oszcilláció példájának. Mindez lehet igaz, vagy éppen hogy nem. Biztosan nem úgy. Az irodalomnak dolga, feladata van. Provokál, kimozdít, megvigasztal, megrendít: magaddal viszed, mert megváltoztat. Együttérzésről és szeretetről mégis csak pironkodva szólhatunk. „Hasztalan a feladat: olyan könyvet írni, amelynek lapjait soha nem vágják fel”. Ezek a szövegek maguktól nyílnak meg, mert mélyen emberségesek.

Azt is mondják, hogy van avítt és korszerű irodalom. Hogy a társadalmi érdeklődés előbbre való volna az ellentmondások kibogozhatatlan esztétikájánál. A humanizmus pedig legalábbis gyanús. Haladni kell, lépést tartani, ingerküszöböt áttörni. „Ami a metafizikát illeti”, írta Norma Rowen ellenpéldaként Austert hozva fel, „a huszadik század második felén túl éhkoppon maradtunk”.

Forrás: Paul Auster archívuma/Photo by courtesy of Paul Auster

Már tudtam, hogy nagybeteg, amikor nekiálltam Auster-könyvem angol változatának. Sikerült mailen elérnem, elmondtam, ki vagyok, mit szeretnék, hogy a korai művekről írok; nagyon örülnék, ha kaphatnék fiatalkori képet róla. Az első fentebb látható, a másik a júniusban megjelenő könyv borítója lesz. Az engedélyére is szükség volt a közléshez: megadta egy ismeretlennek Kelet-Európában.  

Ahova elutazott, hogy felkeresse a várost, ahonnan családja elszármazott. A Sztanyiszlav farkasai ugyanannyira mágikus, amennyire Auggie Wren karácsonya varázsos. A káoszból kibontakozó csoda szabadságának foglyai ezek az elbeszélhetetlen pillanatok. „Az emlékezet terében minden egyszerre önmaga és valami más is. Ekkor ráébred, hogy bármit igyekszik még feljegyezni Az emlékezés könyvébe, akármit is írt bele eddig, mindössze életének egy-két pillanatát fordítják le szavai – azokat a pillanatokat, amiket 1979 karácsonyának estéjén élt meg a Varick utca 6. alatti szobában. A megvilágosodás pillanata, amint fénybe borítja a magány horizontját.”

Paul Auster hangja egyedi és összehasonlíthatatlan. Hallod, amikor olvasod.

„A dombtetőről már láttam az óceánt, de addig gyalogoltam, amíg egész a vízhez nem értem. Délután négy volt, amikor lehúztam a bakancsot, és éreztem a homokot a talpam alatt. A világ végére értem, azon túl nem volt semmi […]. Itt kezdődöm én, mondtam magamnak, itt kezdődik az életem.”

Írni mindig csak tollal vagy írógéppel. Hogy testén folyjanak át szavai a papírra, míg maga anyagtalan szellemmé nem lesz. „A halállal kezdeni. Visszaküzdeni magam az életbe, aztán végezetül megtérni a halálba”. Élni, írni, meghalni. Nem feltétlenül ebben a sorrendben. És nem úgy.

*

A fotót Paul Auster jóvoltából közöljük. Photo by courtesy of Paul Auster

Az esszé szerzőjéről
Hegyi Pál (1970)

Az ELTE Amerikanisztika Tanszékének habilitált egyetemi docense. Legutóbbi kötete: Az amerikai fenségesről – a puritanizmustól a metamodernig (Eötvös, 2021). Megjelenés előtt álló kötete: Paul Auster’s Early Work and The Fallacy of Critical Reception (AMERICANA eBooks)

Kapcsolódó
Az intellektuális csínytevés misztériuma (Paul Auster: Baumgartner)
Vilmos Eszter (1992) | 2024.04.18.
Elejétől fogva (Paul Auster: A magány feltalálása)
Csuhai István (1961) | 2024.04.17.
Az ismétlés zavara (Paul Auster: Auggie Wren karácsonya)
Simon Bettina (1990) | 2022.03.25.
Számos fúga (Paul Auster: Sunset Park)
Hegyi Pál (1970) | 2024.08.06.