Az apai ágon magyar származású, Kanadában született és korábban Pécsett és Budapesten is élő David Szalay nem ismeretlen sem a Booker-díj bizottsága, sem pedig a magyar olvasók számára. 2016-ban egyszer már felkerült a Booker-díj rövidlistájára All That Man Is című regényével (magyar fordításban Minden, ami férfi címmel jelent meg a Kossuth Kiadónál Kiss Gábor Zoltán fordításában), mely 

a férfilét különböző stádiumaival járó kihívásokat mutatja be mindenféle roskadozó európai helyszíneken.

 Legfrissebb, 2025 márciusában megjelent kötete, a Flesh első ránézésre részben hasonló úton halad, már ami a fiatal férfiak útkeresését jelenti, ugyanakkor Szalay a tőle részben már megszokott formai újításokkal is mintha merészebben merne bánni új könyvében.

A Flesh egy István nevű magyar srác története, aki a kilencvenes évek Magyarországán éli a panelkamaszok tipikus életét. Első pillantásra nem is tűnik jelentősen közömbösebbnek, mint egy átlagos fiatal, aki az ezredforduló tájékán, egy frissen demokratizálódó országban próbálja megtalálni a helyét. Pontosabb lenne viszont az mondani, hogy 

István nem is igazán próbálkozik, hanem csak hagyja, hogy az élet megtörténjen vele.

A regény tulajdonképpen a férfi mindenféle, helyenként szinte már valószerűtlen kalandjainak sorozata, melyre Istvánnak nem csak ráhatása nincs, de mintha különösebben nem is érdekelné, éppen merre viszi a sors. Az első fejezetet domináló viszony az ekkor még csak tizenöt éves fiú és negyvenes szomszédasszonya között rögtön érzékletes képet fest arról, hogy István nem sokat ért a nő által kezdeményezett, nyilván több szinten is problémás kapcsolatból – és ez nem csak minden későbbi párkapcsolatára, hanem egész életútjára is igaz lesz. István megy, amerre mondják és csinálja azt, amit jobb esetben javasolnak, rosszabb esetben parancsolnak neki, miközben önismeret és helyenként öntudat hiányában nem is nagyon érti, egy-egy történés milyen reakciókat fog majd kiváltani belőle. Soha nem kezdeményez, csak sodródik az árral, nem több, mint egy névtelen, arctalan húsdarab a történelem viharában. A történelem pedig (mind a kis-, mind pedig a nagybetűs) megtépázza Istvánt, aki a javítóintézet után Irakba kerül, majd rövid ideig a londoni magyar munkások sorait erősíti, végül pedig egy ragyogó pillanatig az ultragazdagok közé is bekerül 

− hogy aztán innen már igazán a csúcsról zuhanjon alá.

Szalay regénye rendkívül erősen nyit, nem véletlen, hogy a Booker-díj csapata által szervezett, a rövid listára került regényeket bemutató videókhoz is az első fejezetből választottak egy jelenetet, melyet Stormzy brit rapper előadásában élvezhetnek az olvasók. A regény szövege szinte a végtelenségig kicsontozott, minimalista, gyakran két-háromszavas párbeszédekből áll, melyeket olvasva semmit nem tudunk meg István motivációiról, gondolatairól és érzéseiről, mintha nem is lenne belső hangja. Ez egyszerre frusztráló és izgalmas az olvasó számára, hiszen általában ahhoz vagyunk szokva, hogy egy irodalmi szöveg képes lehet és próbát is tesz a megismerés iránti vágy és az együttérzés felébresztésére. Szalay regénye viszont pont annak az introspekciónak tagadja meg a lehetőségét, amiért sokszor hajlandóak vagyunk kimerészkedni a komfortzónánkból, hogy belehelyezkedhessünk egy-egy számunkra idegen karakter belső gondolataiba. István élete azonban mintha csak tragikus és szerencsés véletlenek láncolata lenne, aminek sem ő, sem pedig az olvasó nem érti a miértjeit. Ez a reflektálatlanul maradó akciódús jelleg annyira fenntartja az olvasó figyelmét, hogy a regény első néhány fejezetében csak úgy pörögnek a betűkkel alig-alig kitöltött oldalak, ahol az István által leggyakrabban ismételt válasz az „Oké”. (A sokadik ilyen oldal után már azon is elgondolkodik az ember, hogy szegény írónak bizonyára nagyon fárasztó lehetett ilyen gyakorisággal lenyomni az Entert.)

Az elején szinte letehetetlen a regény viszont később sajnos veszít ebből a lendületből. A továbbra is lecsupaszított szöveg egyre hosszabb mondatokban, néha más szereplők szemszögét is beengedve elveszti azt a fajta kísérletező jellegét, ami izgalmassá tette az elején. Nehéz megmondani, hogy Szalay nem akarja, vagy nem tudja folytatni a könyve végéig azt a formai kísérletet, amely annyira lebilincselővé tette a szöveg első felét, mindenesetre úgy tűnik, mintha a felénél megadná magát a konvencionális regény elvárásainak. És bár ez némi csalódással töltheti el az olvasót, arra is lehetőséget ad a szerzőnek, hogy lebegtesse egy fejlődéstörténet lehetőségét:

a minden sallangtól megfosztott, lemeztelenített és kísérletező próza akkor működik igazán jól, amikor Szalay a férfiszerepek válságáról szeretne mondani valamit

– viszont amint úgy tűnik, hogy István állandó partnerre talál és megcsinálja a szerencséjét, a formai kísérlet fenntarthatatlanná válik. Mintha élete rendeződésével egyre több bepillantást nyerhetnénk István fejébe is, a narráció kinyílása így akár egyfajta fejlődési ívet is leírhatna, ahol forma és tartalom közös teleológiát követ. Ez azonban csak illúzió: az István életét jellemző véletlenszerűség végül megintcsak utoléri, és hiába az enyhén személyesebb narráció, Szalay könyve végsősoron leginkább egyfajta anti-fejlődésregényként lesz értelmezhető. Talán nem tökéletesen kivitelezett könyv ez, de mindenképpen egy olyan történet a kisember sodródásáról az életben, ami sokáig az olvasóval marad.

David Szalay: Flesh. London, Jonathan Cape, 2025. 368 oldal, 18.99 font