Szokás szerint idén is megelőzte némi hivatásos, habár kívülállói (azaz bukmékeri), illetve amatőr, de bennfentes (vagyis sajtómunkási) esélylatolgatás a Booker-díj eredményhirdetését, s úgy tűnt, mindkét irányból az idei Walter Scott-díjas Andrew Miller (The Land in Winter) és a 2006-os Booker-nyertes Kiran Desai (The Loneliness of Sonia and Sunny) tekintik fő favoritnak. Ehhez képest a díjátadó gála immár hagyományos helyszínén, az egykor messzire szagló halpiacként, míg ma elegáns rendezvényközpontként fungáló Old Billingsgate-ben David Szalay vehette át az elismerést, amellyel 50 ezer fontos pénzjutalom is jár. Nagy meglepetésről mégsem beszélhetünk, mivel

a montreali születésű, magyar apától származó és Bécsben élő Szalay Flesh című hatodik regénye mindvégig az előtérben szerepelt.

Recenziók és olvasói beszámolók tömege jelezte, hogy a minimalista prózájú regény és annak még inkább szószegény főalakja, a magyar lakótelepről induló és a brit vagyonosok közé beérkező István sokak érdeklődését felkeltette. (A Közöny-beli Mersault és Forrest Gump találkozása, ahogy azt az egyik elismerő kritika szellemesen formulázta.) Méghozzá polarizáló módon (különösen ami az olvasói és youtube-os visszajelzéseket illeti), s ilyesformán ez a megosztó jelleg is beleérthető abba, hogy maga Szalay a díj átvételekor többször is „risky novel” gyanánt hivatkozott díjnyertes művére. Ez a rokonszenves zavart tanúsító beszéd, valamint az, hogy Szalay utóbb praktikusan alkalmatlannak bizonyult arra, hogy könnyed vörösszőnyeges interjút adjon az internetes közvetítés tiktoker riporterének, érzékletesen igazolta, hogy a regény minimalizmusa korántsem valamiféle stilisztikai póz. A magyar olvasó ezt persze a Minden, ami férfi révén is tudhatja már, és aligha vállalunk nagy kockázatot azzal a tippünkkel, hogy kisvártatva a Flesh fordítása is megjelenik majd valamelyik kiadónknál, tovább gyarapítva a Szalay írásművészetével kapcsolatos tapasztalatainkat és élményeinket.

*

Nem vitás, hogy az elmúlt években a woke és cancel culture trendjének egyik legfontosabb és legzajosabb terepe Nagy-Britannia volt, s még legújabban is előfordulnak a brit kulturális szcénában ide sorolható esetek, sajtóbotrányok, bojkottok és internetes hajszák. Ám olykor immár örvendetes korrekciós és jóvátételi gesztusokra is akadhat a figyelmes szemlélő. A múlt héten például a 2021-ben meghurcolt szerző, Kate Clanchy számára jutott némi elégtétel, méghozzá egy kiadói bocsánatkérés formájában. Amit arról annak idején érintőlegesen szó esett e rovatban, Clanchy 2020-ban megjelentetett és Orwell-díjjal elismert tanári memoárját (Some Kids I Taught and What They Taught Me)

a rasszizmus, az osztály- és képességalapú lenézés és a dehumanizáló tendenciák súlyos vádjával illették, kevéssel a kötet díjazását követően.

Így teljességgel mellőzötté vált az a vitán felül álló tény, hogy a szerző három évtizeden át fáradozott a brit állami iskolarendszer munkásaként megannyi hátrányos helyzetű fiatal felzárkóztatásán, ellenben pusztító támadások ürügyévé lett néhány mondat, amelyekben – úgymond – Clanchy túlhangsúlyozta egyik-másik diákja bőrszínét vagy egyéb testi jellegzetességét.

A „pusztító” jelző iménti, jó eséllyel hatásvadásznak tűnő alkalmazását az mentheti, hogy az írónőben a netes lincshangulat közepette bevallottan önpusztító gondolatok is felmerültek. Annál is inkább, mivel saját kiadója, a Pan Macmillan a legkevésbé sem állt ki mellette. Most, bő négy év múltán ennek korrigálására tett kísérletet a Clanchy által már elhagyott nagyvállalat, „sajnálatos eseménysorozatként” leírva a saját szerzőjüktől való elhatárolódás gyáva tettét. Amint az most a Radio 4 feltáró jellegű sorozatából (Anatomy of a Cancellation) kiderült, a botrány kipattanását követően megfogalmazott első nyilatkozat-tervezetben a kiadó közösséget vállalt volna a díjnyertes memoár szerzőjével, aki oly sok éven át oly sok fiatal életét formálta át a tanítás és az irodalom révén. Csakhogy ez a kommüniké sohasem jelent meg, ellenben pár nappal később a Pan Macmillan csoport merőben álszent módon ellépett Clanchy mellől. Így hát ha mégoly megkésve történt is, felettébb indokoltnak ítélhető múlt heti Joanna Prior vezérigazgató bocsánatkérése: „Sajnálom, hogy Kate Clanchy-nek és másoknak fájdalmat okoztunk.”

*

Múlt csütörtökön a Francia Akadémia két új tagot választott a még 2023-ban elhunyt főtitkár, a fia regénye révén nemrég e rovatban is emlegetett Hélène Carrère d'Encausse, valamint az idén januárban elhalálozott történész-politikus Gabriel de Broglie helyére. A két új Halhatatlan a drámaíró Florian Zeller és a Le Figaro filmkritikusaként, de szintúgy regényíróként is tevékeny Éric Neuhoff lett. Kettejük közül mi, magyarok okvetlenül Zellert ismerhetjük jobban, aki most az Académie française 14-es számú fotőjének birtokosaként olyan nagyságok helyébe ülhet, mint Pierre (és Thomas) Corneille vagy épp Victor Hugo. Hiszen a 46 esztendős szerző családi trilógiájának (Az anya, Az apa, A fiú) mindhárom darabja színpadra került már hazánkban, mozis élményeink révén pedig emlékezetünkbe idézhetjük az említett műhármas középső darabjának megfilmesítését Anthony Hopkins címszereplésével (melyért Zeller forgatókönyvírói Oscart kapott), vagy kissé lejjebb licitálva a Ne zavarjatok! című bohózatot Christian Clavier robbanékony alakításával. A 2004-ben ráadásul még a Háry Jánost is adaptáló Zellerhez képest Neuhoff jóval inkább bemutatásra szorulna, jóllehet a 69 éves írástudó az akadémia regény-nagydíját csakúgy elnyerte már, mint a Prix Interallié-t vagy – filmes írásainak egyik gyűjteményes kötetével – az esszékért odaítélt Prix Renaudot-t. Őt már két éve is jelölték akadémikusnak, ám akkor Sylvaine Agacinski több szavazatot kapott. Neuhoffot most 12 szavazattal választották meg, míg Zellernek 23 Halhatatlan szavazott a voksoláson részt vett 25-ből.