Lennél az özvegyem?
Fotó: little, brown Book Group / Constable
Lennél az özvegyem?

Második nekifutás Orwell életrajzának, egy 86 éve díjazott francia regény újrafelfedezése, valamint a Francia Akadémia legfrissebb halhatatlanja és Nicaragua baloldali erotikája László Ferenc eseménydús heti beszámolójában.  

Néhány napja a déjà vu, vagy másként a paramnézia kósza érzésével vehettük észbe a friss hírt, miszerint megjelent a jeles brit irodalmár és biográfus, David John Taylor terjedelmes Orwell-életrajza. Taylor ugyanis 2003-ban már letette az asztalra idevágó magisztrális művét, amely minden blikkfang nélkül az Orwell: The Life címet viselte. Csakhogy a nagy pályaelőd iránt nemcsak kutatóként, de rajongóként is mélyen elkötelezett életrajzíró két évtized elteltével most jócskán kibővített és némiképp átdolgozott formában újra a közönség elé bocsátotta munkáját, amely 100 oldallal és 8 fejezettel bővebben tárgyalja Orwell életét, immár az Orwell: The New Life cím alatt. E második nekifutást indokolhatja akár az idei 120. születési évforduló is, és némi gyanakvó rosszérzéssel bizony akár még

az is felmerülhet bennünk, hogy talán az utóbbi évek woke-túlbuzgalma most épp az 1984 szerzőjének emlékét készül dekonstruálni/eltörölni,

 hiszen Orwell kétségkívül olyan nézeteket is vallott, amelyek ma már vállalhatatlannak számítanak. Csakhogy az életrajzról megjelent első recenziók inkább arról tanúskodnak, hogy a mű legfőként Taylor nem szűnő kutatói érdeklődésének köszönheti másodszori megszületését. Taylor ugyanis új források, így legfőként nemrég előkerült levelek révén gazdagítja életrajzi munkájának anyagát, amely így elénk állítja Orwellt, a gazdálkodót csakúgy, mint az író nőügyeit. Ez utóbbi téren bizarrnak vagy megindítónak egyként találhatjuk azt az igyekezetet, amellyel Orwell – első feleségének halálát követően – új hitvest, ápolót – és özvegyet próbált szerezni magának. „Amit igazából megkérdeznék tőled az az, hogy lennél-e egy író özvegye?” – írta az egyik választottjának, aki aztán nemmel felelt e kérdésre, míg ellenben egy másik jelölt, Sonia Brownell hozzáment az íróhoz, alig 100 nappal Orwell halála előtt.

*

„A Femina diját Madame Raymonde Vincent kapta Campagne című regényéért, melyben, mint azt a cím is elárulja, az egyszerű falusi életet festi. Madame Vincent egy egyszerű vidéki majorban nőtt föl, anyira távol minden iskolától, hogy magára utaltan kellett megtanulnia az írást és olvasást. Később tudós vágyától ösztönöztetve, behozta az elmulasztottakat, amint azt az eredmény mutatja, teljes sikerrel.” Az 1937-es magyar sajtóból való az idézet, amelynek idemásolását az magyarázza, hogy francia földön épp mostanában zajlik az említett mű, a Campagne, Raymonde Vincent legelső regényének újrafelfedezése. A közép-franciaországi Berry vidékéről, közelebbről az Argy nevű kis faluból származó írónő, aki közkeletű életrajza szerint valóban mindössze a katekizmus ismeretét sajátította el gyermekkorában, 17 évesen jutott el Párizsba, ahol

modellt állva kereste meg a kenyerét, többek közt Alberto Giacometti előtt pózolva.

1929-ben, 21 éves korában azután házasságra lépett a művelt irodalmárral, a kritikusként is tevékeny Albert Béguinnel, és ez nemcsak Vincent művelődési folyamatát gyorsította meg, de alkalmasint megkönnyítette az irodalmi belépőjét is. Az 1904-ben alapított prix Femina női zsűrije mindenesetre teljességgel méltán díjazta 1937-ben Campagne című regényét, amely a maga korában olyan nagyságok lelkes elismerését váltotta ki, mint Paul Claudel vagy Colette. A francia isten háta mögött gyerekeskedő Marie történetében oly érzékletesen és megrendítően kerül egymás mellé két idő(felfogás): a földművelés évszak-alapú ciklikus ideje és a naptári-történelmi idő, amely 1914-ben brutálisan kiragadta a parasztokat a maguk világából. Többek között ennek ábrázolására csodálkozhatnak rá a napokban (az eleddig kiadatlan Emlékezés anyámra című szöveg kíséretében) újra megjelentetett regény olvasói és recenzensei.

*

Végezetül nem is egy, de mindjárt két olyan rangos elismerésről essen itt szó, amely női alkotót ért a múlt hét során. Június elsején ugyanis új tagot választott a Francia Akadémia, és így a Halhatatlanok 19-es számú ülőhelye, ahol egykor Chateaubriand és René Clair foglalt helyet, immár a filozófus Sylviane Agacinskit illeti. A 78 esztendős tudóst és közírót leginkább két vonatkozásban szokás ismerni és emlegetni: egyrészt a „nouveau féminisme” vezérképviselője gyanánt, akit manapság a woke irányából gyakran ér kritika és támadás, másrészt mint Jacques Derrida egyik gyermekének anyját és a volt miniszterelnök, Lionel Jospin feleségét. A feminizmus és a politika a múlt hét másik kitüntetett női alkotója, a Zsófia királyné iberoamerikai költészeti díj (Premio Reina Sofía de Poesía Iberoamericana) idei nyertese, a nicaraguai Gioconda Belli kapcsán is okkal emlegethető. Hiszen a 74 esztendős író- és költőnő több mint öt évtizede aktívan részt vesz oly küzdelmes életű hazája politikai életében, még most, madridi emigrációjában, nicaraguai állampolgárságától immár megfosztva is. Így többek között prominens képviselője volt a nyolcvanas években a feminista elkötelezettségű Baloldali Erotika Pártjának, s az erre az elnevezésre visszautaló 2010-es regényében (Crónacas de la Izquierda Erótica) föl is vázolta e női tömörülés uralomra jutásának utópiáját. A 42 ezer eurós összeggel járó elismerés híréről értesülve Belli így reagált a Twitteren: „Nem is lehetnék boldogabb, mint most, hogy megnyertem a Zsófia királyné iberoamerikai költészeti díjat. […] A díjat az én Nicaraguámnak, ihletem szülőanyjának, reményeim bús országának ajánlom. Éljen a költészet!!!”

 

A cikk szerzőjéről
László Ferenc

Kritikus, történész, szenvedelmes ismeretterjesztő. Legutóbbi kötete: Operettország (Jaffa, 2023).

Kapcsolódó
Pátosz és tréfa
László Ferenc | 2023.07.14.