6 perc világhír! A Booker-longlist visszhangja, egy korábbi Nemzetközi Booker-díjas erősen nemzetkritikus állásfoglalása és Ana María Matute centenáriuma László Ferenc heti szemléjében.
Ahogyan azt legutóbb magabiztosan, egyszersmind a kockázatvállalás abszolút zérus fokán megjósoltuk, múlt kedd óta csak úgy sorjáznak a reakciók és értékelések a Booker Prize longlistjére. A fősodratú sajtó brit prominensei szinte kivétel nélkül méltatják a zsűri válogatását: feltűnésmentesen erős lista és hosszú idő óta a leginkább felvillanyozó, politikus, komplex és globális összeállítás gyanánt értékelve azt. A longlist láttán még azt is megállapították az annak összetételét elemző írások, miszerint – Mark Twain szellemességét parafrazeálva – a férfi regényíró haláláról szóló híresztelések erősen túlzónak bizonyultak, hiszen idén a jelölt művek szerzői között 6 férfiú található. (Tavaly 8:5 volt az arány a nők javára, a shortlisten pedig emlékezetes módon 5:1.)
Ám ha összességében mégannyira pozitív is az idei Booker-longlist fogadtatása, azért valamelyest árnyalható a reagálások összképe. Különösen akkor, ha a Youtube és a TikTok önjelölt könyves véleményvezéreinek csatornáit figyeljük. E körökben például érezhető némi tartózkodás, sőt (hímivarú) bizalmatlanság az indiai Kiran Desai új regényével (The Loneliness of Sonia and Sunny) kapcsolatban: a majd csak szeptemberben megjelenő vaskos kötet ellen leginkább az szólhat, hogy a 2006-ban Bookerrel jutalmazott korábbi Desai-regénnyel (The Inheritance of Loss) sokan máig élénken ellenszenveznek.
A könyves világnak ebben a régiójában az íreket, illetve az afrikai jelenlétet is hiányolták egyesek,
és felmerült az is, hogy vajon nem aggályos-e Natasha Brown regényének (Universality) beválogatása, kevéssel azután, hogy nyilvánosságra hozták: ő lesz a 2026-os International Booker Prize zsűrielnöke.
Egy másik, ehhez hasonló fenntartás ráadásul a Booker-longlist szakmai(bb) fogadtatásába is beszivárgott. Többen felhívták ugyanis a figyelmet arra a tényre, hogy a zsűri sztárja, Sarah Jessica Parker úgy könyvkiadóként, mint filmgyártóként is kapcsolatban állt Claire Adammel. SJP jelentette meg ugyanis a – jelenleg a Love Forms szerzőjeként érdekelt – trinidadi írónő számos díjjal jutalmazott első regényét (Golden Child), amelynek megfilmesítése iránt szintúgy elkötelezett. A Booker illetékesei mindenesetre úgy nyilatkoztak, hogy nem ítélik összeférhetetlennek ezt a szemre pikáns, habár korántsem Szex és New York léptékben pikáns mozzanatot.
*
A múlt héten David Grossman interjút adott az olasz La Repubblica közel-keleti specialistájának, Francesca Caferrinek. A hazánkban is jól ismert izraeli író, aki az Egy ló besétál a bárba szerzőjeként 2017-ben Nemzetközi Man Booker-díjat nyert, a beszélgetés során a leghatározottabban bírálta hazája jelenlegi politikáját, mindenekelőtt a gázai háborúban követett eljárását. Interjújának idevágó sarokállítása így hangzik:
„Beleszakad a szívem, de ki kell mondanom: ez népirtás.”
A genocídium említésével kapcsolatban ehhez rögtön hozzátette a következőket:
„Ez a szó egy lavina. […] Sok éven át nem voltam hajlandó használni ezt a szót, de most, miután láttam a képeket, és azok után, amit olvastam és hallottam erről az ott járt emberektől, használnom kell, nem tehetek róla.”
A megfogalmazás irálya és iránya persze nem annyira meglepő, ha megemlítjük azt a tényt, hogy David Grossman rég elkötelezett békeaktivista, aki – úgy is, mint egy harcban elesett fiú édesapja – szóban, írásban és tüntetések résztvevőjeként egyaránt az izraeli-palesztin konfliktus erőszakmentes megoldását sürgeti.
Nyilatkozatának számos kijelentése mindazonáltal nem keltett akkora nemzetközi feltűnést, mint a fentebb idézett szavak. Pedig az író kemény kritikájából kijutott a palesztin félnek, a Hamásznak is:
„A palesztinok hatalmas hibája az, hogy bár virágzó hellyé tehették volna a gázai övezetet [a 2005-ös izraeli kivonulás után], ám ehelyett inkább engedtek a fanatizmusnak, és inkább az Izrael ellen irányuló rakéták kilövési helyévé tették azt. Ha másként döntenek, az talán arra késztette volna Izraelt, hogy már évekkel ezelőtt feladja Ciszjordániát és véget vessen a megszállásnak.”
*
Spanyol földön mindeközben csúcsra járt, majd finoman lecsengő szakaszába fordult az a sokszereplős centenáriumi megemlékezéssorozat, amely a 100 éve született (és 2014-ben elhunyt) Ana María Matute életútja és életműve előtt tisztelgett. A második világháború után (posguerra) és egyúttal a „konszolidált” Franco-diktatúra éveiben indult és berobbant írónemzedék kiválósága, akit a magyar olvasó is megejtő bájú, fantáziadús gyermekkönyvek (Paulina, Mezítlábország) szerzőjeként ismerhet, hazájában nemcsak igen termékeny és díjakkal dekorált alkotónak, de
az irodalmi élet egyik legszeretettebb alakjának is számított.
S annak számít haló porában is, amint arról az idei rendezvények is tanúskodtak, kezdve a televíziós és podcastos megemlékezéseken, és folytatva a sort a büszke szülőváros, Barcelona könyvtári programjaival, kiállításaival, filmvetítéseivel, amelyek mind-mind azt a nem szűnő hatást kívánták igazolni és megerősíteni, amelyet Matute az olvasók és írók új nemzedékeire mindmáig gyakorol.
