Hétfő délután megint egyszer elérkeztünk a pillanathoz, amikor rátekinthetünk a Nemzetközi Booker-díj hosszú jelöltlistájára, amelyet idén is öttagú zsűri állított össze: tagjai sorában a költő Natalie Diazzal és az operarendezőként is oly figyelemreméltó képző- és vizuális művésszel, William Kentridge-dzsel. Ezúttal 13 tételt lelni a lajstromon, melyet a 2023. május 1. és 2024. április 30. között Nagy-Britannia vagy Írország földjén angol fordításban megjelent, illetve megjelenendő világirodalmi prózakötetekből válogattak össze a döntnökök. Az 50 ezer fontos jutalomért (az összeg fele a szerzőé, fele a fordítóé lészen) versengő kötetek az alábbiak:

• Selva Almada: Not a River (fordító: Annie McDermott); az argentin írónő regénye, a Paraná folyó mentén és annak egyik szigetén játszódó No es un río eredetileg 2021-ben jelent meg.
• Rodrigo Blanco Calderón: Simpatía (fordítók: Noel Hernández González és Daniel Hahn; a venezuelai szerző ugyancsak 2021-es regénye a jelenkorban, a Chávez-utód Maduro uralma alatt játszódik, ám a történetben a görög mitológiai utalásoknak csakúgy fontos szerep jut, mint a kutyák megmentésének.
• Jenny Erpenbeck: Kairos (fordító: Michael Hofmann); az egykor operarendezőként is tevékeny német írónő 2021-es regényében, amely már a National Book Awards vonatkozó kategóriájának longlistjén is ott szerepelt, az 1980-as évek Berlinjét pásztázza.
• Ia Genberg: The Details (fordító: Kira Josefsson); a svéd írónő regénye, a címnek megfelelően valóban részletközpontú Detaljerna 2022-es megjelenése óta hazájában már egy sor díjat elnyert vagy majdnem elnyert;
• Urszula Honek: White Nights (fordító: Kate Webster); a 37 esztendős lengyel írónő műve, a Białe noce 2022 elején jelent meg, s lapjain egy lengyel kisváros lakóinak egzisztenciális válsága tobzódik, a címnek megfelelően még éjszaka is napvilág mellett.
• Hwang Sok-yong: Mater 2-10 (fordítók: Sora Kim-Russell és Youngjae Josephine Bae); a Dél-Koreában még 2020-ban kiadott 철도원 삼대 éppúgy a fájdalmas múltú távol-keleti félsziget modern kori történelmét meséli, mint a 80 felett járó író megannyi más műve.
• Ismail Kadare: A Dictator Calls (fordító: John Hodgson); az albán irodalom 88 esztendős élő klasszikusa, aki 1963-as első regénye, A halott hadsereg tábornoka óta világszerte ismert és díjak egész sorának birtokosa, ez idő szerinti utolsó regénye, a 2018-as Kur sunduesit grinden megírásával a literátorok és a diktatúra nehéz témáját dolgozta fel Borisz Paszternak és Sztálin 1934-es telefonbeszélgetésének esetéből kiindulva.
• Andrej Kurkov: The Silver Bone (fordító: Boris Dralyuk); a hazánkban is ismert ukrán író neve már tavaly is ott szerepelt a Nemzetközi Booker-díj esélyeseinek sorában, most jelölt műve, a Самсон и Надежда egy kijevi bűnügyi rejtélyt tárgyal az 1919-es véres hatalmi káosz közepette.
• Jente Posthuma: What I’d Rather Not Think About (fordító: Sarah Timmer Harvey); a holland írónő 2020-as regénye, a Waar ik liever niet aan denk egy fél-ikerpár történetét meséli, vagyis azt, hogy miként küzd testvére öngyilkosságát követően az életben maradt iker a történetek feldolgozásával és a továbbélés terhével.
• Veronica Raimo: Lost on Me (fordító: Leah Janeczko); a 2022-es Niente di vero alighanem a mezőny legderűsebb műve, középpontjában egy áradó temperamentumú családdal és benne az önmagára, saját helyére és hangjára rálelő fiatal írónővel.
• Domenico Starnone: The House on Via Gemito (fordító: Oonagh Stransky); az olasz író, akit számosan az Elena Ferrante név mögött rejtező alkotóval azonosítanak, ezredfordulós regénye egy küzdelmes apa-fiú kapcsolat történetét kínálja az 1940-es évek Nápolyában.
• Itamar Vieira Junior: Crooked Plow (fordító: Johnny Lorenz); a brazil szerző 2018-as Torto Arado-ja két nővér, Bibiana és Belonisía regénye, amelyben a nagymamától rájuk maradt titokzatos késnek is komoly szerep jut.
• Gabriela Wiener: Undiscovered (fordító: Julia Sanches); a perui alkotó 2021-es regénye, a Huaco retrato az önéletrajz és a fikció vegyítése, amelyben a családi múlthoz kapcsolódó identitáskeresésnek éppúgy fontos helye van, akárcsak a szexuális-párkapcsolati kalamitásoknak.

Egy hónap múlva, április 9-én a felsoroltak közül már csak 6 könyv marad versenyben, s azokról még bővebben is szó lesz majd e rovatban. E 13-as mezőny kapcsán most már csak pár számszerű mozzanat és tendencia röpke kiemelésére van hely és mód:

• 7 nő és 6 férfi szerző műve verseng, s hasonló az arány a fordítók között is;
• 8 európai, 4 dél-amerikai és mindössze 1 ázsiai regény szerepel a listán;
• Ismail Kadare személyében a legelső (2005-ös) Nemzetközi Booker-díjas került fel újra, majd’ két évtized múltán a jelöltlistára.

*

Végezetül egy centenárium, amely múlt csütörtökön elment mellettünk – de szerencsére korántsem észrevétlenül, s így most szót ejthetünk itt a 100 éve született Abe Kóbó (1924-1993) jelentőségéről és máig eleven hatásáról. A szabadságán rovarvadászatra indult tanárember, Niki Dzümpei csapdába kerülését és ennek benső következményeit elbeszélő 1962-es világhódító regényen, A homok asszonyán (砂の女) innen és túl ugyanis az orvosi diplomával rendelkező japán író életében és holtában is váltig megmaradt inspiráló és többé-kevésbé kiismerhetetlen, s így beskatulyázhatatlan alkotónak. Mert bár hasonlították Dosztojevszkijhez, felismerték munkásságán Rilke és Heidegger hatását, és főként azonosították japán Kafka gyanánt, ám Abe Kóbó (polgári nevén Abe Kimifusza) leginkább egyszemélyes avantgárd volt. Olyan alkotó, akit leginkább a külső és a belső szabadság érdekelt: bizonyság rá, mondjuk, A dobozember (箱男, 1973), vagy éppenséggel az, ahogyan az író 1956-ban mindörökre hátat fordított a kommunista mozgalomnak – jórészt a magyarországi eseményekre reagálva. „Olyan elbeszélést szeretnék írni, amelyet nem lehet eladni” – fogalmazott egy 1973-as interjújában Abe Kóbó, aki pár évvel később egy másik nyilatkozatában szülőváros nélküli emberként jellemezte önmagát, Tokió-fóbiájáról szólva. Mindeközben azonban a legkevésbé sem kívánta elszigetelni magát, visszahúzódva a dobozba: filmadaptációkat készített és színiiskolát nyitott, rendezett és zenélt, társulatot alapított, kiadóként tevékenykedett és kiállításokat szervezett. A neve ott szerepelt az irodalmi Nobel-díj örök esélyeseinek sorában, sőt a nacionáléja mellé gyakorta oda is írták a „Nobel-díjas író” fordulatot a kevésbé alapos sajtómunkások, akik ez esetben végső soron mégis körültekintőbben jártak el, mint a Svéd Királyi Akadémia illetékesei.