A hazánkban is ismert ukrajnai szerző, Andrej Kurkov 2018-ban megjelent, nemrégiben magyarra fordított Szürke méhek című regényének értelmezésekor nem tekinthetünk el a szovjet majd posztszovjet térség politikai és történelmi eseményeitől. Mégpedig azért nem, mert az egykori leningrádi közigazgatási körzetből származó, mára Ukrajna leghíresebb írójává avanzsáló Kurkov életművét éppúgy nagyban befolyásolja a nyolcvanas évek végétől fellángoló hegyi-karabahi, mint a 2010-es évek közepétől szűnni nem akaró orosz-ukrán konfliktus.

Így

a Szürke méhek szüzséjének alapját is a 2014 márciusában kirobbant donbaszi háború képezi.

 Ihletője egy sajátos helyszín, a két, egymással harcoló fél, az ukrán hadsereg és az oroszpárti szeparatisták közé szorult terület, a „szürke zóna”. Ezt a térséget Kurkov a Majdanon lezajlott események után – amelyről a Naplók Ukrajnának című dokumentarista művében számolt be az olvasóinak – háromszor látogatta meg,[1] hogy találkozzon azokkal az ott élő, magukat megmakacsoló emberekkel, akik 

a folyamatos életveszély ellenére sem voltak hajlandóak elhagyni a lakóhelyüket.

Azokkal, akiknek a harci cselekményektől való félelme apátiába csapott át, és akik a háborúhoz egyre inkább úgy viszonyultak – idézem a naplóíró Kurkovot – mint „a duhajkodó, részeg szomszédjukhoz”.

Ezen „tanulmányutak” eredményeképp formálódott ki a Szürke méhek főhősének alakja is, aki a szerző korábbi műveinek főszereplőivel rokon. A magyarul is olvasható A halál és a pingvin vagy Az elhunyt barátja című alkotások időnként impulzív, de jóval gyakrabban közömbös, introvertált alakjaival állítható párhuzamba, akik igyekeznek hárítani, ignorálni azokat a körülményeket, amelyeket a sors mintegy kérdésként vagy megoldandó feladatként állít eléjük. Ilyen figura a szürke zóna egyik kis falujában élő Szergej Szergejics is, ez a befelé forduló, magának való középkorú férfi, akiben a fent említett regények hőseinek közömbössége a háborús helyzettel szembeni apátiában csúcsosodik ki. 

Az iránt a háború iránt érez így, amelyben nem vesz részt, amelynek csak a lakója.

„Háborúlakóként” (179) pedig „nem halálfélelmet kelt benne (…), hanem egyfajta értetlenséget és hirtelen közönyt” (7). „Valami eltörött az országban, ott Kijevben, ahol mindig volt valami, ami nem volt rendben. Annyira eltörött, hogy fájdalmas hasadékok futottak végig az országon, mint az üvegen, és ezekből a repedésekből vér zubogott. Elkezdődött a háború, amelynek értelme immár három éve rejtély volt Szergejics előtt”. (28)

Azonban a történet minden további fordulata szempontjából rendkívül fontos, hogy ez a tüdőbetegsége miatt idő előtt nyugdíjazott bányász, ám a leszázalékolása óta is elkötelezett és tehetséges méhész csak és kizárólag a háborúval szemben tanúsít apátiát. Minden mással, de főleg a méheivel szemben Szergejics felelősségérzete határtalan. Nem közömbös a mostanra teljesen elnéptelenedett falujával, annak egykori lakóival: gondol rájuk, és ugyanúgy félti elhagyott házaikat a bombázásoktól, mint a sajátját. De még az egyetlen, rajta kívül itt maradt „ellenségbarátjával” (48), Páskával szemben sem képes részvétlen maradni, akivel a kapcsolatát ugyan kisiskolás kora óta folyamatos konfliktusok terhelik, ám az, hogy egyedül vannak a faluban, és az, hogy körülöttük csak úgy hullanak a gránátok, ezen a viszonyon is enyhít: „Szergejics ránézett, és arra gondolt, hogy ha nem csak ők ketten maradtak volna itt a faluban, soha szóba sem állna vele. Csak élnének tovább párhuzamosan, mindenki a maga utcájában”. (10)

Szergejics a méhei és Páska társaságában sokáig úgy véli, hogy épp az irántuk érzett felelőssége szolgálhat mintegy golyóálló mellényként a számára. Úgy gondolja, hogy ha csak velük foglalkozik, azaz folytatja a rutinszerű, naponta ismétlődő ténykedéseit, kizárhatja a háborút az életéből. Kurkov regénye azonban arra mutat rá, hogy ez a normál esetben és körülmények között jó tulajdonság, a felelősségérzet hogyan üt vissza. 

Arra világít rá, hogy e békeidőben üdvözlendő magatartásforma háborús körülmények között hogyan lehetetlenül el teljes mértékben, azaz hogyan válik a felelősségvállalás meddő vállalkozássá, a háborús konfliktusok sajátos áldozatává.

Ennek érzékeltetéséhez Kurkov egy konkrét és egy metaforikus utazásra invitálja az olvasót, mégpedig sajátos „utazás az utazásban”-formában. Szergejics konkrét, később bővebben kifejtendő helyváltoztatását – amelyet továbbra is méhek iránt érzett felelősségérzete indukál – olyasfajta időutazásba ágyazza, amely egyfelől magyarázatul szolgál a főszereplő különcségére, másfelől sajátos módon zsákutcába vezeti konkrét utazását.

Mielőtt ugyanis Szergejics a Krím felé venné az irányt, hogy a méheit biztonságos helyre, és a még édesebb mézük termelése érdekében ideális klímához és környezethez juttassa, a háború iránt érzett apátiáját olyasfajta nosztalgikus viselkedés keretezi, amely arra mutat: Szergejics anakronisztikus figura, egy, a szovjet rendszerből itt maradt alak, aki még mindig a népek szövetségében, barátságában, a „Nagy Oroszország kovácsolta frigy”-ben hisz, tehát képtelen a háborús helyzet megkövetelte választásra. 

Képtelen arra, hogy bármelyik oldalt támogassa, hogy vagy az „ukrók” vagy a szeparatisták mellé álljon, mert a konfliktusuk számára a szovjet ideológiát követve felfoghatatlan és értelmezhetetlen.

Ő, aki még mindig a Lenin utcában lakik, a Lenin-templomból (!) szerez magának gyertyát, szovjet irodalmat olvas, és szovjet gyártmányú, szétesőfélben lévő zsigulival közlekedik, és azért is imádja a méheket, mert azok „a rendjüknek és a munkájuknak köszönhetően kommunizmust építettek fel a kasokban” (308), akiktől ily módon „az emberek igazán eltanulhatnák, hogyan kell fenntartani a rendet” (308), bármelyik félben továbbra is az embert, és nem a katonát, főképp nem az ellenséget látja. Szemben Páskával, aki ebben a remekül megszerkesztett regényben ilyen értelemben is a főhős ellenpontját képezi, hiszen egyértelműen a szeparatistákat támogatja, és ezért cserébe vár is tőlük némi élelmet és fűtőanyagot télire.

Éppen ezért mindaddig, amíg a méheivel kapcsolatos felelősségérzete nem győz a falu és a Páska iránt érzett elkötelezettsége felett – azaz a konkrét utazása előtt –, a naiv és jóravaló Szergejics, azért is, mert Páska „örömtelen profilja a forradalom egyik ábrázolására emlékeztette a szovjet történelemkönyvből” (20), szisztematikusan próbálja „ellenségbarátját” is szovjetesíteni.  Ennek legeklatánsabb példája, amikor gondol egyet, és kitalálja: cseréljék ki a falu mindössze két utcájának a nevét. Ő, aki a Lenin utca lakója, átveszi Páska Sevcsenko utcát jelző névtábláját – hisz ő „szovjetként” az ukrán írót is magáénak tudja –, Páska pedig éljen csak tovább Lenin-hívőként az átkeresztelt utcájában. Azaz: ne támogasson senkit a háborúban…

Miután azonban mindezek ellenére Páska befogadja a házába a szeparatista Vladent, és ezzel újabb veszélyt hoz a falura, Szergejics az iránta érzett felelősségérzetét feladva útnak indul a méhei „kimenekítésére” a Krímbe. Azt, hogy a Páskával kapcsolatos elképzelései nem valósulhattak meg, és hogy minden további, jobbítónak vélt, felelősségteljesnek gondolt szovjetesítési kísérlete meddő vállalkozás, Kurkov a prózájában a hőse konkrét utazása során érintett, beszélő nevű településekkel is érzékelteti. Szergejics ugyanis nem mást, mint a Sztarogradovka nevű faluját hagyja el, azaz azt a régi vagy inkább régimódi városka jelentésű helységet, amelyben – mint a legsötétebb szovjet időkben – már nem volt se áram, se élelem, se postaszolgálat. Krímbe tartó útja épp azért halad keresztül Sztarogradovka szürke és áramnélküli mindennapjai után a „vidám” jelzőt magába foglaló Veszelén, és a fénylő, világos szót tartalmazó Szvetlojén, hogy Szergejicsnek lehetősége legyen kiábrándulni a szovjet rendszer iránt érzett nosztalgiájából. Abból az időutazásából, amelyet sűrűn látott álmok is szegélyeznek. Olyan álmok, amelyekben újraéli a szintén a szovjet éra végén megismert volt feleségével a kapcsolatát, olyan látomások, amelyek a méhei adta méz édességét tükrözve idilli viszonyként tüntetik fel előtte az azóta megromlott házasságát. S amelynek épp Veszelében találhatná meg – valóságos, nem pedig álombéli – ellenpontját a boltosnő Gálja személyében, amennyiben hagyná magát „beleereszteni” ebbe a kapcsolatba.

Ám nemcsak a gyakori álomlátásai akadályozzák meg anakronisztikus énje levedlését, és teszik meddővé a felelősségvállalását. Hanem az útja ellenőrző pontjainál megéltek – ahol Szergejicset a szovjet jogosítványával a kesztyűtartójában valódi csodabogárnak vélik –, majd pedig a Krímben általa megtapasztaltak is.

Szergejics a Krímbe nem vaktában, hanem egykori méhésztársát, tatár barátját keresve érkezik. Azonban az, hogy a barátját már nem, csak annak családját találja otthon, ismét ellenkezik mindazzal, amit ő a népek barátságáról gondol. A Krímben regnáló orosz államhatalom ugyanis olyan durván bánik az egykori „sztánokból”, például az Üzbegisztánból áttelepült tatárokkal, amelynek ellenpontozásához mindenféle (szovjet) felelősségérzet kevésnek mutatkozik. Így Szergejics ezzel felvértezve sem segíthet sem elhurcolt barátján, sem annak családján. Zsákutcába jutott konkrét útjával még csak nem is enyhítheti a Krímben is érvényes konfliktusokat.

Így hiába akar mind a méheivel, mind az útjába eső falubéliekkel, mind a tatár családdal jót tenni, hiába akar Szergejics (szovjet) hőssé válni, a háború poklában sokkal inkább antihőssé lesz. Aki sajátos magatartásával paradox módon még kerékkötőjévé is válik a történelem menetének. Sőt, így válik egy orosz származású ukrajnai író tollából előbukkanva az orosz irodalomból jól ismert alak, a felesleges ember újabb prototípusává – ami a most folyó háború tükrében erősen jelzésértékű.

Andrej Kurkov: Szürke méhek. Fordította Balla Judit. Budapest, Művelt Nép, 2023. 400 oldal, 5490 forint

*

Jegyzet:

[1] Ezekről a látogatásairól Kurkov a Deutche Welle-nek adott interjújában beszélt, amelyet a regénye német kiadásakor adott. Lásd: https://press.lv/post/v-germanii-vyshla-kniga-o-vyzhivanii-v-donbasse