A (majdnem) örök körforgás, az irodalmi díjak vegetációs ciklusa megint egyszer elhozta számunkra a longlistek, a tágabb jelöltlisták böngészésének önfeledt időszakát, amikor még nem a majdani győztes kilétét szokás latolni, hanem elsőre inkább csak rácsodálkozunk az összeválogatott nevek és művek változatosságára. Az International Booker Prize múlt kedden nyilvánosságra hozott bővebb jelöltlistája  most különösen sokszínű, s mondhatni programszerűen az, hiszen ahogy a zsűrielnök, a francia-marokkói írónő, Leïla Slimani kísérőnyilatkozatában fogalmazott: „a lista mai irodalmi termés változatosságát és sokszínűségét ünnepli. […] Egyúttal ünnepelni akartuk általa az irodalmi ambíciót, a bátorságot, az eredetiséget, és persze azon fordítók tehetségét, akik mindezt nagy szakértelemmel tudták közvetíteni számunkra.” Ami bizonyosan állítható: a 2005 óta kiosztott és jó ideje 50 ezer fontos pénzjutalommal járó díj történetében idén számos első alkalmat regisztrálhatunk. Hiszen eddig

még sohasem került a jelöltek közé bolgár, katalán vagy tamil nyelvről fordított kötet, de olyan mű sem, amelyet a szerzője írás helyett tollba mondott.

Merthogy a 89 esztendős Maryse Condé (akit a Wikipedia amúgy érdekes módon 86 évesnek jelez) nem csupán az eddigi legidősebb jelölt, de az is tudható róla, hogy súlyos betegsége következtében legutóbbi regényét (L'Évangile du nouveau monde – 2021, angolul: The Gospel According to the New World) Richard Philcox jegyezte le, aki férje és fordítója is egy személyben. A listán ott szerepel még az orosz származású ukrán író, Andrej Kurkov, de két egykori biztonsági őr is: a német Clemens Meyer, aki most 2006-os első regényének angol fordításával került újra a jelöltek közé, illetve az elefántcsontparti Gauz (vagy másként: GauZ’). A tamil Perumal Murugan 2013-as regénye (Pūkkul̲i), pontosabban annak friss angol nyelvű kiadása (Pyre) pedig úgy verseng a díjért, hogy maga a szélsőséges hindu nacionalisták által hevesen és kitartóan támadott szerző néhány éve nyilvánosan bejelentette: „Perumal Murugan, az író halott.” (Igaz, azóta már megjelent több új kötete.)

A longlistből egy szűk hónap múlva, április 18-án válik majd shortlist, a győztest pedig újabb hónap múltán május 30-án, a londoni Sky Gardenben fogják megnevezni.  

*

Miközben az International Booker Prize elnyeréséért a fent említett Maryse Condé és férje, Richard Philcox mondhatni párban indult, addig az Egyesült Államokban két kiváló fordító, a szintén házaspárt alkotó Jennifer Colt és Boris Dralyuk egymással versengve várja esélyesként egy rangos díj odaítélését. Ahogyan arról úgy másfél hónapja már szó esett e rovatban, az amerikai könyvkritikusok egyesülése, a National Book Critics Circle (NBCC) január legvégén egy sor díj rövid listáját hirdette ki, köztük az új megjelenésű nem angolszász szépirodalmi művek legjobb fordításait honoráló, frissen megalapított Barrios Book in Translation Prize döntőseit is megnevezve. E hét csütörtökén pedig már el is dől a díj sorsa, s a bejelentést Jennifer Colt mint Olga Tokarczuk hivatott fordítója, Boris Dralyuk pedig mint a fentebb is emlegetett Andrej Kurkov transzlátora várhatja az esélyesek nyugtalanságával. A jelenleg Oklahomában élő, egyszersmind a tulsai egyetemen oktató házaspárral a múlt szerdán a Los Angeles Times közölt interjút, amelyben többek közt a fordításról mint kapcsolatuk kiindulópontjáról és intellektuális kötőanyagáról is szó esett. Hiszen ahogy azt Jennifer Colt a beszélgetés során felidézte: „Annak révén ismerkedtünk meg, hogy mindketten szláv nyelvekből fordítunk, és voltak közös barátaink. Amikor randevúzni kezdtünk, Boris elmesélte, hogy épp mit fordított. Annyira kötődött a munkájához. Akkoriban a Los Angeles-i Könyvszemlénél dolgozott, így csak kevés ideje volt: naponta 500 szót fordított. Olyan gondosan választja meg minden szavát. Nagyon megindító volt ezt megtapasztalni, és azt hiszem, ennek nagy szerepe volt abban, hogy összejöttünk.”

*

Ahogy a legutóbbi alkalommal, úgy ezúttal is egy gyászhírrel zárjuk a beszámolót: március 17-én Amszterdamban 73 esztendős korában elhunyt Dubravka Ugrešić. A jugoszláv (horvát, holland) írónő, aki szülőhazájában éppúgy szembekerült a szélsőséges nacionalizmus erőivel, akárcsak a fentebb említett tamil szerző, legfőként Radics Viktória jóvoltából a magyar olvasóközönség számára is ismerős lehet. Pályafutásának rövidségében is informatív ismertetését a litera oldalán is ott lelhetjük, így itt most álljon egy interjúrészlet, amely magyarul 2016-ban jelent meg, s amelyben a hazájából emigrálni kényszerült Ugrešić a következőképp jellemezte a nemzeti uszítást:

„A nacionalizmus olyan, mint egy vírus, amit a doktorok terjesztenek a doktorok hasznára. Mert ez végül is csupán egy nagyon nyereséges
üzlet azok számára, akik elterjesztik és az ellenőrzésük alatt tartják. Ezért van az, hogy amikor elmúlik a hatása, az átlagemberek azt mondják, nem emlékeznek rá hogyan történt és miért, hogy mi lelte őket.”