Ahogyan majdnem napra pontosan egy éve a National Book Awards, vagyis az amerikai nemzeti könyvdíj hosszú jelöltlistáját, illetve jelöltlistáit böngésztük e rovatban, úgy a múlt heti bejelentés révén újra e téma felé fordíthatjuk kandi tekintetünket. Csakhogy ezúttal a másik négy kategóriát – egyelőre – mellőzve, mindössze a nagyvilág számára legnagyobb érdekkel bíró longlistet, az angolra fordított szépirodalmi művek lajstromát vesszük szemügyre, mielőtt még október első keddjén a tíz jelölt tétel közül kiválasztanák az illetékesek az öt döntős kötetet. Nos,

„a díjra esélyes művek eredetileg a következő hét nyelven íródtak és jelentek meg: arab, holland, francia, német, koreai, portugál és spanyol. ”

A szerzők között pedig akad Goncourt-díjas csakúgy, mint az International Booker Prize nyertese. Az előbb említett elismerés büszke birtokosa a szenegáli Mohamed Mbougar Sarr, akinek épp a 2021-ben a franciák által díjazott műve, a La plus secrėte mémoire des hommes esélyes is, persze immár The Most Secret Memory of Men cím alatt, Lara Vergnaud fordításában. E művel kapcsolatban a magyar olvasó, és éppígy kiválólag az 1749 szerkesztősége is méltán naprakésznek érezheti magát, s jószerint egészen hasonló a helyzet a lista másik franciául alkotó szerzőjével, David Dioppal, akinek Éjjel minden vér fekete című regényét csakúgy elolvashattuk már, mint az azt tárgyaló remek recenziót – és persze a művet honoráló nemzetközi Booker-díj kapcsán megszületett, oly informatív anyagot. Ám a francia szerző most egy másik (vagy szám szerint mondva: a harmadik) regénye, a XIX. század elején, a franciák által gyarmatosított Szenegálban játszódó La Porte du voyage sans retour angol fordítása (Beyond the Door of No Return) révén van versenyben. Rajtuk kívül a kolumbiai Juan Cárdenas és Pilar Quintana, a dél-koreai Bora Chung, az egykor operarendezőként is tevékeny német Jenny Erpenbeck, az első regényével jelöltté váló brazil Stênio Gardel, a szír Khaled Khalifa, a mexikói Fernanda Melchor és a holland-suriname-i Astrid Roemer várhatja bizakodva az októberi shortlist nyilvánosságra hozatalát.

*

Néhány hónapja a 2017 óta hivatalban lévő francia gazdasági és pénzügyminiszter, Bruno Le Maire regényírói ambiciói, közelebbről Fugue américaine című új regénye kapcsán már szóba került e hasábokon, hogy a galloknál szép hagyománya van a literátor-politikus, a ministre-écrivain képletének. Az akkor példa gyanánt összeállított névsorban (Pompidou, Giscard d’Estaing, Juppé stb.)

„feledékenységből nem szerepeltettük a Francia Köztársaság éppen századik miniszterelnökét, Édouard Philippe-et, aki most – mintegy szelíd emlékeztetőül – új esszékötettel jelentkezett.

A 2017 és 2020 között kormányfőként, jelenleg pedig Le Havre polgármestereként ténykedő Philippe, aki egyebek közt társszerzője volt már egy elnökválasztási kampány sűrűjében játszódó politikai thrillernek is, most Des lieux qui disent (Beszédes helyek) címmel a földrajzilag és etnikailag is oly változatos Franciaország azon, egyszerre valós és mélyen szimbolikus helyeit veszi számba, amelyek máig a közös nemzeti identitás sarokpontjainak számítanak. A már címében is a politikus-író előző esszékötete, az olvasmányok személyes és kollektív identitásépítő szerepét elemző  Des Hommes qui lisent gondolatmenetével összekapcsolódó új könyv lapjain így olyan kitüntetett helyszínek jutnak fejezethez, mint Le Havre kikötője vagy a párizsi Notre-Dame, de éppígy olyan helyek és nagymúltú intézmények is, amelyek a nemzetformáló francia státus alaptevékenységeit és felvállalt küldetéseit, így a közoktatás, az általános egészségügyi ellátás és a laikus állam biztosítását és megőrzését jelképezhetik. Vagyis ez a kötet jól felismerhetően egyszerre kívánja szolgálni az írói és a politikusi törekvéseket, ám mi azért bízvást irigylésreméltónak ítélhetjük, hogy a franciáknál még érdemesnek tűnhet esszékötettel politizálni. Vagy hogy azon a tájékon olvasható olyan politikusi nagyinterjú (mint e volt miniszterelnökkel a Le Monde múlt pénteki számában), amelyben Albert Camus és Molière éppúgy említésre kerül, mint a szélsőségesen tradicionalista – és épp 100 éve, 1923-ban elhunyt – regényíró, Maurice Barrès vagy a költőként is ünnepelt múlt századi sanzonénekes, Georges Brassens.

*

Végezetül essen pár szó a számos díjjal elismert és a magyar közönség számára is ismerős írásművészetű angol szerző, Zadie Smith új könyvéről – egyszersmind első történelmi regényéről, amely ugyancsak most szeptemberben jelent meg. The Fraud (A csaló) – ez a mű címe, amelynek középpontjában a viktoriánus kor egyik legnevezetesebb pere és bűnügye áll: a Tichborne örökösödési eset. Az angol és a nemzetközi közvéleményt éveken át lázban tartó ügy az 1854-ben hajótörésben minden valószínűség szerint elhunyt sir Roger Tichborne személyében bő évtized múltán fellépő és azonosságát még a gyászoló anyával is elfogadtató, a báróságot magának követelő szélhámos elítéltetésével végződött 1874-ben. Ám a történetben épp elég nyitott kérdés maradt, hogy egy író, ha történelmi fikcióban utazik, kellő inspirációt leljen abban. Zadie Smith is épp így járt el, habár saját bevallása szerint eredetileg a leghatározottabban nem tervezte, hogy történelmi regényt írjon. Ennél pedig már csupán egy valamit akart és tervezett kevésbé: Charles Dickens alakját regényben szerepeltetni. Nos, most mégis így tett, és hogy mi motiválta mindebben, arról a The New Yorkerben közölt érdekes cikket. A The New York Review of Books pedig már kiadós recenziót is publikált erről a XIX. századi anyagban, nevekben és utalásokban tobzódó, máris bestsellerként emlegetett – és nem mellesleg meglepően időszerű témákat boncolgató regényről, amelyről alighanem lesz majd még alkalmunk szólni.