Miután pár hete elrajtolt a franciák még mindig imponáló publicitással kísért irodalmi évada, a Rentrée littéraire, múlt kedden elérkeztünk a Goncourt-díj idei első köréig. Vagyis a zsűri nyilvánosságra hozta azt az ezúttal 16 tételes listát, amelyet nemsoká 8, majd 4 névre és kötetcímre fog szűkíteni az elnök Didier Decoin és kilenc társa, hogy végül majd novemberben a Goncourt-díj évszázados „törzshelyén”, az Opéra Garnier közelében lévő patinás Drouant étteremben sor kerüljön a győztes személyéről döntő szavazási körökre. A díjra, amelynek értékét nyilvánvalóan nem a 10 eurós pénzjutalom határozza meg, így e pillanatban a következő alkotók esélyesek:

• az első regénye (Les conditions idéales) révén jelölt Mokhtar Amoudi;
• a filmesként is tevékeny Jean-Baptiste Andrea, aki Veiller sur elle című regényében egy nagy és társadalmi távolságokat áthidaló szerelemről, vatikáni rejtélyről és az olaszországi fasizmus koráról mesél;
• Dominique Barbéris, akinek új regénye, az Une façon d'aimer jórészt ott (Kamerun) és akkoriban (az ötvenes években) játszódik, ahol és amikor maga a francia írónő megszületett;
• a filozófusként is tevékeny Vincent Delecroix, akinek Naufrage című regényéhez a La Manche csatornán 2021-ben elsüllyedt migránshajó tragikus elsüllyedése adta a témát;
• a franciaországi német megszállás és a kollaboráció történetét kutató Cécile Desprairies, aki a számára ismerős korszakba helyezte első, La Propagandiste című regényét;
• Émilie Frėche, aki a Les amants du Lutetia lapjain egy, az élettől közösen búcsúzó idős pár történetét deríti fel;
• Dorothée Janin, aki a La révolte des filles perdues szerzőjeként a hatóságok által kollektív hisztériaként értelmezett 1947-es fresnes-i női börtönlázadás történetére tekint, illetve tekintet vissza regényének jelenkori alakjaival;
• Gaspard Koenig, akinek Humus című ökológiai regényéről pár hete szót ejtettünk már;
• a 30 esztendős Kevin Lambert Québecből, aki harmadik regényében (Que notre joie demeure) egy világhírű építésznőt és egyszersmind korunk uralkodó elitjét állítja a középpontba;
• a japán Akira Mizubajasi, aki új regényében (Suite inoubliable) egy hangszer-restaurátort indít a szerelem és a zene hatalmát felderítő nyomozásra;
• a történész Laure Murat, aki kutatóként is Proust nagy ismerője, s aki most Proust, roman familial című könyvében önéletrajzi jelleggel az irodalom vigasztaló, megbékéltető és egyenjogúsító szerepét tárgyalja;
• a barokk muzsika hegedűs interpretátoraként is elismert Léonor de Récondo, aki a Le Grand Feu cselekményében Vivaldinak, a zenének, valamint a XVIII. századi Velencének is kitüntetett szerepet juttat;
• a már számos díj körül emlegetett nevű Éric Reinhardt, aki új regényében (Sarah, Susanne et l'écrivain) egy középkorú nő, feleség és családanya összeomlását dokumentálja mélyen feminista elkötelezettséggel;
• Antoine Sénanque, a 14. századi nagy európai pestis és a középkori misztikusok köré kalandos nyomozást, illetve érdekfeszítő regényt (Croix de cendre) kanyarító szerző;
• a Le Monde által már díjazott és esélyesként kiemelt Neige Sinno, aki regényében (Triste tigre) a mostohaapjától gyermekkorában elszenvedett sorozatos nemi erőszaktétel traumáját és elbeszélhetőségének témáját tárgyalja minden pátosz nélkül;
• s végül, de nem utolsósorban a belga Jean-Philippe Toussaint, aki könyvében (L'échiquier) épp azt a tárgyat állítja a középpontba, amit már a cím is sejtet: a sakktáblát – és általa a sakkot mint az életet értelmező eszközt.

Minthogy a Goncourt-díjról még lesz módunk szólni e rovatban, így már csupán annyit még e leghosszabb lista kapcsán, hogy a 16-os lista legeredményesebb kiadója a Gallimard a maga öt jelöltjével. Ez pedig mondhatni hagyomány, hiszen a díj fennállása óta a Gallimard szerzői győzedelmeskedtek a legtöbbször, szám szerint 38 alkalommal.

*

Múlt hétfőn, szeptember 4-én 87 esztendős korában New York-i otthonában elhunyt Edith Grossman, aki műfordítóként öt évtizedes működése során két módon is elévülhetetlen érdemeket szerzett, s ennek elismerését most mindahány nekrológban ott lelhetjük. Egyrészt neki köszönheti az amerikai olvasóközönség – többek közt – Gabriel García Márquez és Mario Vargas Llosa műveinek kongeniális angol fordítását – és viszont: a mondott írók részben az ő munkájának köszönhették USA-beli elismertségüket. Egyébiránt hasonló érdemeket szerzett Grossman a Don Quijote jelenkori átültetőjeként is, bár e téren komoly és érdemi kritikával is illették a tevékenységét. Másrészt pedig élharcosa volt annak, hogy a műfordítás, ez a rendszerint alulértékelt, jóllehet túlbecsülhetetlen fontosságú tevékenység elnyerje végre az őt megillető elismerés szimbolikus gesztusait is. Grossman ugyanis a fordítók nevesítéséért tört lándzsát, kiharcolva azt a korábban szinte példátlan megtiszteltetést, hogy a könyvek címlapján/borítóján ott szerepeljen a neve. A fordításelmélet témáinak szentelt esszéiben is a nagyobb megbecsülés joga és a műfordítás művészi rangjának elismertetése mellett érvelt a literátor, akit Harold Bloom – blikkfangosan és nem minden kétértelműség nélkül – a műfordítók Glenn Gouldjának nevezett. „Semmi sem vész el a fordítás révén, inkább nyereségről beszélhetünk, mert a fordítások törvényszerűen egyre csak újabb és újabb lehetőségeket tárnak az olvasók elé” – vallotta meggyőződéssel a most búcsúztatók egész seregében hódoló kegyelettel nevesített műfordító.