„A századvégi »modernség« minden szála hozzájuk vezet…”
Szerb Antal: A világirodalom története

Többesben szokás beszélni róluk, holott a két Goncourt,[1] vagyis Edmond és Jules – és nem is csak irodalmi munkásságukat, hanem egész életüket illetően – tulajdonképpen egyetlen személyiséget alkotott, mintha a két testvér egy képzeletbeli ikerpárnak lett volna két fél-része. Van ebben valami visszás, és ennek ők is tudatában lehettek. Nem csoda, hogy annyira vonzotta őket minden perverzió, minden pszichiátriai eset; utóvégre maga a testvérpár is az volt: testi-lelki összeforrottságban, azaz – pszichológiai szakszóval – szimbiózisban alkottak, és abban is élték életüket: egy fedél alatt laktak, együtt utaztak, ugyanazokat a könyveket olvasták, ugyanazt szerették, ugyanazokat gyűlölték, még szeretőjüket is testvériesen megosztották.

Csakhogy a szimbiózis csaknem mindig valamiféle túlérzékenységgel, a külvilágtól való elzárkózással, ha ugyan nem paranoiával párosul, mivel az ilyen kapcsolat általában ellenségesnek, veszedelmesnek érzékeli a külvilágot. Ettől ők se lehettek mentesek: gyanakvók voltak, frusztráltak, bizalmatlanok és féltékenyek (legelsősorban barátjukra, a náluk sikeresebb Émile Zolára, akit még azzal is meggyanúsítottak, hogy rendszeresen lopkodja témáikat).

⁎

Edmond az idősebb – ő kerek kétszáz éve, 1822. május 26-án született; Jules, aki nyolc évvel volt fiatalabb, 1870-ben elhunyt,[2] testvérbátyja azonban mintha még öccse halála után is fenn akarta volna tartani a szimbiózist, továbbra is kettejük nevén adta közre írásait.[3] Ha pszichológiai magyarázatot keresnénk erre a szoros testvéri kapcsolatra, a szálak alighanem a korán elhunyt apához meg a szoros anyai kötődéshez vezetnének. Az apa – császári katonatiszt – 1834-ben halt meg (ekkor Edmond tizenkét éves, Jules pedig csak négy). Edmond később az Henri IV gimnáziumban végzi középiskolai tanulmányait, egy darabig jogot is tanul, majd rövid ideig hivatalt vállal; öccse a collège Bourbon (a későbbi Condorcet gimnázium) diákja. Anyjuknak, aki 1848 szeptemberében hunyt el, halálos ágyán az a legnagyobb gondja, mi lesz két felnőtt fiából, akik még mindig nem választottak maguknak hivatást, és akiket épp a felnőtt lét küszöbén kell magukra hagynia.

Madame de Goncourt-nak minden oka megvolt az aggodalomra. A két fiatalembernek halála idején eszében sincs polgári hivatást választani: minden vágyuk, hogy az irodalomnak és művészetnek szenteljék életüket. Egyelőre utazni akarnak, meg írni és festeni. Anyagi gondjaik szerencsére nincsenek, az évjáradék, amit anyjuk rájuk hagyott, körülbelül kétszerese egy minisztériumi osztályvezető évi fizetésének. Anyjuk halála után kezdődik a két testvér kortársakat megbotránkoztató különös élete. Erről a sajátos testvéri kapcsolatról Edmond így ír A Zemganno-testvérek című 1879-es regényében: „Így jutott el e két emberi lény oda, hogy – párját ritkító eset az emberi kapcsolatok történetében – kettejüknek egyetlen önérzetük volt, egyetlen hiúságuk, egyetlen önhittségük, a sértés egyszerre fájt mindkettőnek, az elismerés pedig mindkettőnek növelte önbecsülését.”[4]

*

Ez az irodalmi tandem a tizenkilencedik század negyvenes éveinek legvégén, ötvenes éveinek legelején kezdte a közös munkát; de felfigyelni csak akkor figyelnek fel rájuk, amikor 1853-ban a Voyage du n°43 de la rue Saint-Georges au n°1 de la rue Lafitte [„Utazás a Saint-Georges utca 43-tól a Lafitte utca 1-ig”] című írásuk miatt erkölcs- és vallásgyalázásért bíróság elé állítják őket; a cikkben ugyanis a Goncourt-ok Narcisse Virgilio Díaz (1807-1876) egyik aktja kapcsán[5] a reneszánszkori Jacques Tahureau (1527-1555) erotikus ötsorosát is idézik. Hogy a verset a két gyanúsított Saint-Beuve 1828-ban közreadott monográfiájából[6] másolta ki, annak a bíróság nem tulajdonított különösebb jelentőséget, és szigorú megrovásban részesítette őket. Végeredményében olcsón megúszták. A két testvérnek így is akkora szégyen és megaláztatás a procedúra, hogy egy időre hátat fordítanak a képmutató jelennek, és a múlt felidézésében próbálnak vigaszt találni. Mindebben, meglehet, az a korábbi tény is közrejátszott, hogy első regényük épp az államcsíny napján, 1851. december 2-án jelent meg, és aznap – ahogyan a rákövetkező hetekben is – a politikai szenzáció teljesen háttérbe szorította az irodalmit.

*

A múlt felé forduló érdeklődésnek az 1854-es L’Histoire de la société française pendant la Révolution [„A francia társadalom a forradalom alatt”] és az 1855-ös L’Histoire de la société française pendant le Directoire [„A francia társadalom a Direktórium idején”] az első jelentős alkotása. Nem mintha közel állt volna szívükhöz a forradalom időszaka; őket sokkal inkább furcsaságaival, bizarr színeivel, különcségeivel vonzotta a tizennyolcadik század alkonyának társadalma. Levéltári kutatásokat, igaz, nem végeztek, de elolvasták a korra vonatkozó memoárokat, és egy idős gyűjtő jóvoltából a korabeli pamfleteket, plakátokat, röpiratokat is alaposan áttanulmányozták. A két szerző tudatában volt könyve újszerűségének: ahogy a második kötet utószavában büszkén írják, ez volt az első alkalom, hogy a francia történetírás kimozdult az eseménytörténet kerékvágásából.

A mű első darabja a Régi Renddel foglalkozó esszésorozatnak. A hagyományos francia történetírást addig nem nagyon vonzotta a tizennyolcadik század, ahogy a rendkívüli eseményekre koncentráló történetírást sem érdekelték az eseménytelen hétköznapok. A Goncourt-testvérek nagy újítása, hogy a rendkívüli helyett a megszokottat, a nemzeti közösség helyett az egyént, a közélet helyett a magánéletet, ha ugyan nem az intim szférát helyezik érdeklődésük középpontjába. Ez, persze, az anekdota felértékelésével is együtt jár. „Azt a kort, amelynek nem ismeri a ruházatát, és amelynek egyetlen menükártyáját sem tartotta soha a kezében, a történész nem tudja életre kelteni” – jegyzik fel Naplójukba 1859. június 22-én[7]. A Goncourt-fivérek divatba hozták – ha ugyan nem rehabilitálták – a tizennyolcadik századot, amelynek ők fedezik fel újra a festészetét: valósággal rajonganak ezért az időszakért, ami az ő szemükben arisztokratikus kifinomultságával és eleganciájával ellentétje a pénzhajhász, közönséges, egyenlőségpárti és a művészet iránt közömbös tizenkilencedik századnak.

A tizennyolcadik század a Goncourt-fivérek szerint elsősorban a Nő évszázada. Legyen színésznő, prostituált, királyi szerető vagy királyné, szerintük a nő a leghitelesebb képviselője a végéhez közeledő Régi Rend kifinomult civilizációjának. Nemhiába a fentebb említett esszé-sorozhatnak a századelőn magyarra is lefordított La femme au XVIII^e siècle [„A nő a XVIII. században”] a legismertebb darabja. De megemlítendők még azok az esszékötetek is, amelyeket Mária Antóniának (1858), a tizennyolcadik század művészetének (1859-1870), XV. Lajos szeretőinek (1860) szenteltek, vagy az 1857-es Portraits intimes du XVIII^e siècle [Magánéleti portrék a XVIII. századból] című kötet, amelyben, „kiadatlan dokumentumok alapján”, többek közt a gyermek XV. Lajosnak, XVI. Lajosnak, Beaumarchais-nak vagy a francia forradalom kalandos életű nőalakjának, Théroigne de Méricourt-nak rajzolják meg a jellemképét. A Goncourt-fivérek csak a társadalmi elithez tartozó nőt állítják piedesztálra: mert a többi, legalábbis meggyőződésük szerint, alig emelkedik ki az állati sorból: „Kizárólag a nagyvilági nő – nő; a többi csak nőstény” – írják Naplójukban 1855. október 13-án.[8]

*

De mintha az irodalmi becsvágy egy idő után háttérbe szorítaná történelmi érdeklődésüket; a hatvanas években visszakanyarodnak fiatalkori álmukhoz, a regényíráshoz. Erről 1860 májusában ezt jegyzik fel Naplójukba: „Mi egészen különleges utat jártunk be az irodalomban: a történetíráson át jutottunk el a regényig. Ha jól belegondolunk, mindez nagyon is logikus. Miből dolgozik a történész? Dokumentumokból. És mi más a regény dokumentációja, ha nem maga az élet?”[9] Nem csoda, hogy a két testvér – ezzel is a modern regényt előlegezve – nem a cselekményre teszi a hangsúlyt: nekik a hitelesség a fontos. „A regényírásban – írja Edmond a Naplóban 1871. december 3-án – az a nehéz és fáradságos, hogy az írói mesterség egy kicsit azonos a nyomozó meg a besúgó dolgával, mivel neki is ugyanúgy kell összegyűjtenie, és nem ritkán visszataszító környezetben, azt a hiteles igazságot, ami nélkül nem lehet jelenkori történelemről beszélni.”[10] Nem véletlenül idézünk a Naplóból. A Napló ugyanis sok esetben a készülő regénynek egyszerre műhelye és nyersanyaga.

Legismertebb szépirodalmi művüknek, az 1865-ös Germinie Lacerteux-nek a Naplóban sűrűn emlegetett kettős életet élő házvezetőnőjük a modellje. A regény, melyet Flaubert nagyra értékelt, Zola pedig egyenesen remekműnek tartott, nem a cselekményre van alapozva, hanem egy sor rövid fejezetre; minden fejezet afféle pillanatfelvétel a hősnő kálváriájának egy-egy stációjáról. A két testvér, akárcsak legtöbb regényében, itt is az élet „rút” oldalát akarja bemutatni. Minden regényük valóságos neurotikus esettanulmány, ha ugyan nem orvosi „látlelet”. Annál is inkább, mivel a Goncourt-fivéreket elsősorban a típusok, a tipikus élethelyzetek ábrázolása foglalkoztatja: Az 1868-as Charles Demaillyban meg az 1867-es Manette Salomonban az áll a mű középpontjában, hogyan tesz tönkre két nő két jobb sorsra érdemes férfit. A Goncourt-fivérekhez nagyon közel áll ez a téma: nőgyűlölők lévén mindketten megrögzött agglegényként élték le életüket.

Bármennyire „tudományos” a regényírói módszerük, sohase tévesztik szem elől, hogy a regény „műalkotás”. „Még senki se határozta meg, mi is a mi regényírói tehetségünk lényege – jegyzik fel Naplójukba 1869. február 15-én. – A mi tehetségünk két dolog bizarr és egyedülálló ötvözete, ami annyit jelent, hogy egyszerre vagyunk költők és fiziológusok.”[11] Költészeten nyilván az általuk écriture artiste-nak nevezett stílust értik, azt a mesterkélt és modoros nyelvet, amely tele neologizmussal, ritka szavakkal, ritka jelzőkkel. Nyilván ez a „művészi” stílus is jócskán szerepet játszik abban, hogy a Goncourt-oknál a legnyersebb naturalizmus mindig együtt jár a legkifinomultabb, sőt, arisztokratikus művészi érzékenységgel.

*

De legizgalmasabb, ma is eleven munkájuk a jó háromezer oldalas Napló, amely mára egész életművüket háttérbe szorította. A Naplót a Goncourt-testvérek az államcsíny napján, 1851. december 2-án kezdik; a naplóbejegyzések eleinte párhuzamosak a regényírással, mígnem a Napló kedvéért minden más tevékenységgel felhagynak. A mű legelőször is a tizenkilencedik század második felének pesszimista korrajza, emellett azonban egy sor irodalmárnak, művésznek, színésznek, tudósnak, újságírónak és politikusnak a portréja is – mintha ezek a hízelgőnek semmiképpen sem nevezhető portrék a Daumier-féle karikatúrákkal tartanának rokonságot. És csakugyan, a Goncourt-ok a jellemhibákra és fogyatékosságokra sokkal érzékenyebbek, mint a jó tulajdonságokra: mintha a Napló az emberi butaságnak, korlátoltságnak és aljasságnak volna az irodalmi galériája – ebből a szempontból méltán lehetne párhuzamba állítani Flaubert Bouvard et Pécuchet című befejezetlen regényével; a kettő közt mindössze annyi a különbség, hogy a Goncourt-fivérek még Flaubert-nél is kegyetlenebbek, holott egy kis gonoszságért már a Bovaryné szerzője se ment a szomszédba…

A hatalmas kézirathalmazból Edmond de Goncourt 1887-től 1896-ig a Charpentier kiadónál kilenc kötetet adott közre, ami körülbelül fele a mű egészének; de hiába hagyott ki részleteket, a Napló így is visszatetszést, felháborodást keltett. Taine is, Renan is sértődötten látta viszont a baráti vacsorákon tett és természetesen nem a nagyközönségnek szánt kijelentéseit. Edmond 1892-ben kisebb előszót illesztett a VI. kötet élére, melyben bejelentette, a teljes szöveget csak húsz évvel a halála után lehet közreadni. Csakhogy 1916-ban – ekkor telt le a húsz év – a Goncourt Akadémia úgy határozott, hogy még mindig korai a teljes szöveg közreadása, így a Napló egésze csak Edmond 1896-ban bekövetkező halála után hatvan évvel, 1956-ban láthatott napvilágot.

A két testvér a Naplóban mindenekelőtt a korszak kulisszák mögötti „igazságát” akarja megragadni. Ezért olyan fontos nekik minden apró tény, minden anekdota, és ezért olyan kíváncsiak a kortársak intim világára. Nem csoda, hogy a Napló minduntalan átlépi a tapintat határait. Persze – indiszkréció ide vagy oda – a naplóbejegyzéseknek a két testvér az igazi főszereplője. Ami nem véletlen. A Napló valójában emlékmű, ha ugyan nem síremlék, valóságos piramis, melyet a két testvér a tizenkilencedik század második felének, a kor irodalmi életének, de legelsősorban önmagának emelt, abban a reményben, hogy a Napló meg az Edmond által a kilencvenes években alapított irodalmi díj minden másnál jobban fogja biztosítani nevük fennmaradását.

*

A Goncourt-fivérek, akik egész életükben hiába vágytak sikerre és népszerűségre, Stendhal módjára abban a hitben ringatták magukat, hogy a huszadik század majd jóvá teszi a kortársak mulasztását, és felfedezi majd irodalmi értéküket. És csakugyan, a két testvér, aki mindent feláldozott – kettejük életét is beleértve – az irodalomért, és aki jottányit sem volt hajlandó engedni elveiből és esztétikai elképzeléseiből, minden irigységével, gonoszságával és rosszmájúságával együtt is megérdemelné az utókor elismerését. Azt, hogy felfedezzük végre ezt a rendkívül gazdag életművet, és ezt a korukat sok szempontból megelőző két különleges, és a huszadik század elején nálunk is nagyra becsült két alkotóművészt,[12] akinek irodalmi érdemeinél talán még izgalmasabbak, ha ugyan nem még jelentősebbek a jellemhibái, egyoldalúságai és fogyatékosságai…

*

Jegyzetek:

[1] A cím, amely Salgó Ernő leleménye (lásd Budapesti Szemle, 1896, 236. szám), célzás a cirkuszi akrobaták szokásos elnevezésére, Edmond ugyanis a Les Frères Zemganno című 1879-es regényében két bohócként ábrázolja egykori tandemjüket, és állít emléket irodalmi együttműködésüknek.

[2] Akárcsak Baudelaire, Rimbaud vagy Maupassant, Jules de Goncourt is az akkortájt csaknem népbetegségnek számító szifilisznek lett az áldozata.

[3] Mindez, legalábbis mélylélektani nézőpontból, korántsem csak az elhunyt testvér emlékének megőrzése, sokkal többről van szó. Az a tény, hogy a szimbiózis Jules elhunyta után is megmarad, annak jele, hogy Edmond „tagadja” öccse halálát. Mintha a nála sokkal tehetségesebb Jules-t valósággal „bekebelezné”, arra vágyva, hogy „fiatalabbik én-része” még síron túl is ellássa ötleteivel.

[4] Edmond de Goncourt: Les frères Zemganno. Párizs, Charpentier, éditeur, 1879, 235.

[5] A festő Vénusz és Adonisz című képéről van szó, a festményt ma a caeni szépművészeti múzeum tulajdona.

[6] Tableau historique et critique de la poésie française et du théâtre français au XVI^e siècle, par Sainte-Beuve, édition revue et augmentée. Párizs, Charpentier, 1843. A vers a 96. oldalon található.

[7] Journal des Goncourt, Mémoires de la vie littéraire. Premier volume, 1851-1861. Párizs, Charpentier, 1888, 281.

[8] Edmond et Jules de Goncourt, Journal, Mémoires de la vie littéraire, tome I, 1851-1865, texte établi par Robert Ricatte, Paris, Robert Laffont, coll. Bouquins, 1989, 161. o. A két testvér nemcsak a tizenkilencedik századi nőgyűlöletnek, de az éleződő antiszemitizmusnak is jellegzetes képviselője.

[9] Uo., 564.

[10] Uo., Tome II, 476.

[11] Uo.,  Tome II, 200-201.

[12] A Goncourt-fivérek hazai fogadtatásáról lásd, Tivadar Gorilovics: „La réception hongroise de l’oeuvre des Goncourt”. In: Cahiers Edmond et Jules de Goncourt, nr°17, 2010, 155-168.