6 perc világhír! Kedden odaítélték az idei Goncourt-díjat, és még Margaret Atwood „memoárszerűsége” is megjelent, így hát László Ferenc elmaradhatatlan heti beszámolójában ezúttal majd’ mindvégig egyetlen napra összpontosít.

Ahogyan azt a múlt héten már beharangoztam, alig néhány nap leforgása alatt a francia irodalmi díjak java gazdára talált. Így hát most elmondható, hogy a Francia Akadémia Nagydíját csütörtökön Yanick Lahens Passagères de nuit című, Haiti sokat szenvedett asszonyai előtt fejet hajtó regénye nyerte el, most hétfőn pedig az a Natacha Appanah lett a Prix Fémina jutalmazottja, akinek a femicídium kegyetlen témáját tárgyaló La nuit au cœurjéről épp legutóbb esett nyomatékos említés e rovatban.

Kedden 13 óra táján azután az Académie Goncourt évszázados törzshelyén, a Drouant étteremben hagyományos módon, vagyis az alkalomra rittyentett különleges (ezúttal kaviárt és homárt is magában foglaló) gourmet menüsor kényelmes elfogyasztása után a tíz fős zsűri döntött a 2025-ös Goncourt-díj odaítéléséről. Méghozzá egyszerre a papírformát beigazoló módon –

és meglepetést is szerezve a magukat örökkön bennfentesnek vélő sajtómunkások számára.

Merthogy a Goncourt-t és az azzal járó, merőben jelképes, mindössze 10 eurós pénzjutalmat az idei francia irodalmi szezon kezdete óta az egyik abszolút favoritnak tekintett Laurent Mauivignier nyerte el La maison vide (Az üres ház) című regényével. Éppígy az sem váratlan fejlemény, hogy a versenyből, ha nem is formálisan, de praktikusan kiesett az előző napi Prix Fémina-győztes Appanah – elvégre a Goncourt döntnökei mindenkor vezetni kívánják a trendet, és nem pedig követni azt. De az már igazán frappírozó információ, hogy az esélylatolgatások során Mauvignier egyenrangú vetélytársának tekintett Emmanuel Carrère, a Le Kolkhose (A kolhoz) szerzője végül szintén nem kapott egyetlenegy szavazatot sem a zsűritől. Ellenben alig maradt le a díjról az előzetesen nagyjából esélytelennek ítélt belga Caroline Lamarche, akinek Le Bel Obscur (A szép kiismerhetetlen) című regényéről ugyancsak a múlt héten volt szó a hírrovatban.

A 123. Goncourt-díjat 6-4 arányban elnyerő és a Magvető friss bejelentése szerint jövőre egyik regénye révén magyarul is megismerhető győztesről Ádám Péter értékelését idézhetem:

„A munkáscsaládból származó és jelenleg 58 esztendős Laurent Mauvignier 1999-ben jelentkezett első regényével, azóta csaknem húsz regényt és esszét adott közre, mindegyiket a párizsi Éditions de Minuit gondozásában. Ez a mostani díjnyertes műve olyan, mintha egy kicsit szintézise is volna a korábbi – szintén díjakkal elismert – regényeknek.

Saját elmondása szerint William Faulkner és Thomas Bernhard volt rá nagy hatással.

La maison vide című 750 oldalas regényében a szerző – korábbi műveitől eltérően – nem képzeletbeli, hanem valóságos személyekből indul ki, csakhogy ezek a valaha élt családtagok a mű lapjain igazi regényhősök lesznek. „Mivel alig valamit, azaz jószerivel semmit se tudok a családom történetéről, és mivel a tények és események nagyon hézagosak, úgy éreztem, némi fantázia nélkül nem is lehet folyamatos történetté formálni azokat…” A regény tehát félig fiktív családtörténet: az író mindazokat a rég elhunyt déd- és nagyszülőket kelti életre, akik egy húsz éven át üresen álló háznak voltak a lakói. Mintha a ház, amit az író kora gyermekkorában nyitottak meg újra, mindent tudott volna azokról, akik valaha a falai közt élték le életüket. Laurent Mauvignier-t gyermekkora óta foglalkoztatta ennek a háznak a története, már csak azért is, hogy az általa rekonstruált családtörténet választ adjon apja öngyilkosságának miértjeire.”

*

Az angolszász világban mindeközben már megjelentek az első elragadtatott kritikák Margaret Atwood „memoárszerűségéről”, jóllehet e rég várt kötet éppen csak most kedden került a könyvesboltokba (és kiszállításra). Book of Lives: A Memoir of Sorts – ez a mű címe, amelynek megszületéséhez szükség volt némi kiadói, olvasói és egyéb közegnyomásra, hiszen

a méltán kultikus tiszteletnek örvendő idős alkotó sokáig attól tartott, hogy a visszaemlékezései érdektelennek, sőt unalmasnak bizonyulnának:

„írtam egy könyvet, írtam egy második könyvet, aztán megint írtam egy könyvet…” Ehhez képest a memoár, de éppígy önéletrajz gyanánt is azonosítható új Atwood-könyv a jelek szerint egyértelműen rácáfol az előzetes – őszinte vagy netalántán mórikáló – szerzői fenntartásokra. A recenziók ugyanis egybehangzóan lebilincselőnek jelzik a könyvet, amelyből a The New York Times friss interjú köré kanyarított beszámolója szerint korántsem mellesleg kitetszik az is, hogy a 85 esztendős írónő nemcsak haragudni, de bizony élethosszig haragot tartani is tud (például a vele szemben leereszkedő stílusú férfi kollégák és kritikusok iránt) – és határozottan elutasítja magától a prófétai szerepet. A memoár őszinteségét egyebekben is méltatja mindahány gyorsértékelés, legyen szó akár a szakmai közeg jellemzéséről („A költők általánosságban nem valami kiegyensúlyozott és jóindulatú népség.”), akár saját gyermekkorának közösségi megaláztatásairól vagy néhai férje demenciájáról és önnön özvegyi gyászmunkájáról.