1749: Nem lehet féltékeny író, hiszen a francia rádióban olyan műsora van, amelyben más szerzőkkel beszélget a műveikről. Miért?

Mathias Énard: Először is azért, mert mindenekelőtt olvasó vagyok, és csak aztán író. Az olvasás érdekel, jómagam nagyon kíváncsi olvasó vagyok. A rádióban ez az olvasó-énem kérdez, nem az író. Egyébként kétféle program van: az év közbeni és a nyári. Utóbbiban világirodalom-történeti klasszikusokról beszélgetünk a meghívott szakértőkkel. Az előbbi adásaiban viszont tényleg minden alkalommal egy-egy író vagy írónő a vendégem, akivel az aktuális, frissen megjelent könyvéről beszélgetünk.

1749: Mi alapján választja ki, kit hív meg?

MÉ: A saját ízlésem és érdeklődésem alapján. Kell, hogy az illető szerző kérdésre ingereljen. Hiába tetszik a könyv, ha az írója nem érdekel, ha nem vágyom beszélgetni vele. Azt keresem, amit el lehet mesélni, átadni, kommunikálni a hallgatóknak, legyen szó akár egy rövid, a mai Moszkváról szóló könyvről vagy egy jól ismert író legújabb művéről. Az számít, hogy annak is legyen kedve hallgatni a műsort és a benne elhangzó történeteket, aki nem olvasta az adott könyvet.

1749: Tudom, hogy szereti, olvassa a magyar irodalmat is…

MÉ: 

Esterházy Péter jó barátom volt, ő sok mindent ajánlott.

Persze mindent fordításban, de valóban olvasok Krasznahorkait, Bartist, Nádas Pétert. Nemrég olvastam Molnár T. Eszter Teréz vagy a test emlékezete című regényét, amit nagyon szerettem. Természetesen ismerem a klasszikusokat is: Kertészt, Márait, József Attilát. Nagyon szép szövegeket, esszéket ír Földényi F. László is.

1749: Régebben ön is sokat fordított. Ha van olvasó Mathias Énard, van fordító is? Ha van, mi a legnagyobb különbség a fordító és az író Mathias Énard között?

MÉ: Van, de már rég nem fordítottam. 

Amikor fordítunk, a másik szolgálatába állítjuk magunkat, a lehető legjobban próbálunk eltűnni

mi magunk, hogy a másik szövegét minél jobban átadhassuk. Nagyon érdekes tapasztalat, ahogy minden eszközünket a más könyvének szenteljük – egyszerre nagyon frusztráló és szenvedélyes feladat, mert adott keretek közé zárva kell megtalálni azokat az eszközöket, amelyek segítségével kapcsolatot tudunk teremteni a szöveggel.

1749: Ha már a fordításnál vagyunk, térjünk rá a nyelvekre! Összesen hat nyelven tud többé-kevésbé jól. Milyen nyelven álmodik?

MÉ: Az álomtól függ: hol franciául, hol spanyolul vagy katalánul, esetleg arabul. De megesik, hogy teljesen nyelvtelenül álmodom, hiszen az álom sokszor absztrakt, furcsa, szótlan asszociációkból áll.

1749: Barcelonában él. Milyen hatással van ez a franciájára?

MÉ: Amikor nem halljuk minden nap az anyanyelvünket, a korábbi nyelvhasználatot apránként megszínesíti az új környezet. Ugyanakkor sokkal figyelmesebbé is tesz bizonyos dolgok – például a fonémák, vagy egyáltalán a nyelv realitása – irányába, mintha napi szinten Franciaországban élnék. 

Erősíti a franciával való kapcsolatomat az, hogy nem az anyanyelvem vesz körbe.

1749: Megváltoztatta azt, ahogy ír?

MÉ: Egy kicsit mindenképpen. Témák tekintetében is: 

a Mediterráneumhoz való kapcsolódás, Spanyolország fontos anyagom lett.

1749: Amikor legutóbbi budapesti látogatásakor, 2018-ban beszélgettünk, azt mondta, hogy visszafelé ír. Ez még mindig így van?

MÉ: Igen, de ez nem azt jelenti, hogy egyszer megírom a végét, és akkor az úgy marad. Többször átírom, persze, de kell, hogy tudjam, merre tartok.  Kell egy „hely”, egy cél, ahova a karaktereket és az olvasót is el akarom juttatni, különben könnyű elveszni a szövegben, a folyamatban. Szükségem van arra, hogy lássam, hova és miként jutunk el.

1749: Sokszor ír egyes szám első személyben. Ez tudatos döntés, vagy inkább a karakterekből jön?

MÉ: Az adott regénytől és szereplőtől függ, esetenként változó. Az egyes szám első személyű elbeszéléssel másként lehet az olvasóhoz szólni. Más kapcsolatot tesz lehetővé. Kicsit zártabb helyzet az egész szöveggel végig egyvalakinek a fejében lenni, mint például az Iránytű esetében, ugyanakkor igazán intim belső világot tudunk így létrehozni. Ezzel ellentétben egy mindentudó narrátor esetén könnyen és szabadon váltogathatjuk a nézőpontokat a szereplők, idősíkok vagy korszakok között.

1749: A kritikusok rendszeresen dicsérik szövegeinek belső ritmusát, amit elsőre nem is feltétlenül vesz észre az olvasó. Miért fontos ez a fajta zeneiség?

MÉ: A nyelv zeneisége nagyon érdekes számomra: ez egy olyan eszköz, amelynek lehetőségeit igyekszem minél jobban kiaknázni. A szöveg ritmusával érzéseket, erőt sugározhatunk az olvasónak.

1749: Legújabb regénye Déserter (magyarul „elhagyni”, „dezertálni”) címmel ősz elején jelent meg, és nagyon pozitív a visszhangja. Egyesek lélegzetelállítónak nevezték. A 2015-ben az Iránytű című regényéért kapott Goncourt-díj birtokában számít ez még egyáltalán?

MÉ: Persze, mindig öröm ilyet olvasni. Még akkor is különleges érzés az őszi rentrée-ra [augusztustól novemberig tartó „irodalmi tanévkezdés”, ekkor jelenik meg a legtöbb új szépirodalmi mű Franciaországban – S.K.] kijönni új könyvvel, ha tudom, hogy már nem leszek az irodalmi díjak listáin, mert megkaptam a Goncourt-t. De öröm, hogy a kritikusok, az emberek olvassák a szövegem. Arról nem beszélve, hogy a kiadóm is boldog, hiszen ez reklám a könyvnek, nem beszélve arról a sok meghívásról, amit kapok.

1749: A Déserter-ben a verstől az archív dokumentumig keverednek szövegtípusok. Miért?

MÉ: Számomra minden szöveg egy másféle út, írásmód felfedezését jelenti.

A Déserter-ben két, egymással szöges ellentétben álló történet fut párhuzamosan.

 Az egyik, Paul Heudeber matematikusé történelmileg extrémen beágyazott: adatolt, archív anyagokkal, levelekkel, naplórészletekkel alátámasztott, pontos helyszínekkel, nevekkel, karakterekkel. A másik történetben egy katona próbál menekülni a harcmezőről – nem tudjuk hol és mikor, és a szereplők nevét nem ismerjük. Ebből is látszik, hogy két teljesen eltérő tapasztalatról mesélek, amelyekhez íróként sem nyúlhatok ugyanúgy.

1749: Hogyan alakult ki ez a szerkezet?

MÉ: A két történettel arra szerettem volna példát hozni, hogyan hat a Történelem az egyes ember életére. Hiszen van az emberiség kollektív sorsa, amelyről a történelemkönyvekben tanulunk, ám arról sokkal kevesebb szó esik, hogyan forgatják fel ennek eseményei az egyes ember életét.  Ehhez egyrészt elmesélem a huszadik század történetét nagyjából az első világháború végétől a kilencvenes évekig – ennek természetesen tudományosan helytállónak kellett lennie, ezért adatokra, nevekre, valós helyszínekre volt szükségem. Azonban ahhoz, hogy ennek az egyéni, intim szintjét is megmutathassam, teljesen más módszert kellett választanom.

1749: Hasonlították már Balzachoz, Rabelais-hez, Joyce-hoz. Mit gondol erről? Szereti őket egyáltalán?

MÉ: Van egy francia szólás, amely szerint az összehasonlítgatás badarság (comparaison n’est pas raison). Rabelais-t és Joyce-t nagyon szeretem, de Balzacot sem vetem meg. A 2020-ban megjelent Le Banquet annuel de la Confrérie des fossoyeurs („A sírásók testvériségének éves bankettje”) című regényemhez sokat merítettem Rabelais-ből, főleg, ami a tizenhatodik század eleji francia nyelvhasználatot illeti. 

Rabelais nyelve mágikus, teljesen új és szabad.

Joyce-ban is ezt a szabadságot szeretem: kitágította a huszadik századi regény kereteit.

1749: Elcsépelt kérdésnek tűnhet, de művei erős metairodalmisága miatt idekívánkozik, hogy az előbb említetteken kívül kik hatottak még Önre?

MÉ: Bonyolult, mert ez időről időre változik. 

Minden könyvemnek megvan a maga filozófiai, gondolati mestere.

Ilyen volt például Rabelais, mostanság pedig a tizenkilencedik századi német alkotó, Theodor Fontane érdekel. Lenyűgöző figura ő maga is, és a művei is, ahogy a porosz udvart, a berlini burzsoá világot bemutatja. Valami hatalmas emberséggel ír. Ezen túl egészen szórakoztató, hogy miután újságíróként megjárja a porosz-osztrák és porosz-francia háborút, köteteket ír tele haditudósításokkal és mondjuk Skóciáról szóló útleírásokról, élete végén ír egy regényt, amely nem háborúkról és utazásokról szól, hanem az otthonához közeli két utcában játszódik saját korának karaktereivel. Imádom!